„Az emberek is tündérek” Széljegyzetek mindennapjainkról (21.)

„Az emberek is tündérek” – adta át nekünk, színházi nézőknek Szabó Magda üzenetét a Zentai Kamaraszínház színpadáról Tündér Lala, az emberszívvel született tündérkirályfi egy látványában tüneményes, mondanivalóját tekintve pedig egy szeretettől átitatott, reménykeltő színházi előadásban 2021 februárjának végén, tehát egy olyan időszakban, amikor immár egy éve világjárványtól megfertőzött és meggyötört emberek sokasága mindenáron megkísérli túlélni a kétezer éves „civilizáció” (?!) generálta anyagelvű, gyűlölettől terhes, emberi önzéstől túlfűtött, énközpontú, apokaliptikus világ romba dőlésének folyamatát, a kiutat pedig sehogyan sem leli meg.

És nem is fogja megtalálni, ha továbbra is megtagadja Isten képére teremtettségének sorsalakító és sorsmeghatározó sajátosságát, kétségbe vonva azt, hátat fordítva annak, s a hatalommegtartás bódulatába gabalyodottan uralomteremtésre pazarolja életenergiáját.

De most nem erről akarok beszélni, hanem egy, állítólag (!?)  gyermekeknek készített színpadi produkcióról, amely olyan, ma elavultnak kinyilvánított, örök érvényű, ám mára már gúny tárgyát képező, megtagadott emberi tulajdonságokat idéz emlékezetbe, mint a – nem a demagógia szintjén kifejezésre juttatott – másság megismerésére és elfogadására való hajlam, az együttérzésre való alkalmasság, a szeretetben fogant önfeláldozás, az embert nemesítő érzelmek szavakba foglalása stb. Szabó Magda ma már klasszikusnak tartott gyermekkönyvéről van szó, melynek főhőse az emberi szív birtokosa, Tündér Lala, mint minden kisgyerek, kíváncsi, csintalan, sőt néha rakoncátlanságra adja fejét,  kalandkereső és kalandokba keveredő, mint bármely általunk ismert kedves kis lurkó, akinek minden huncutságát, csintalanságát meg lehet bocsátani. Hogyisne, hiszen minden földre született kisgyermek tündérkiráylány/tündérkirályfi, csak mire felnő, a felnőttek létrehozta körülmények tesznek róla, hogy ezt elfeledje.

A múlt század hatvanas éveinek közepén megjelent, minden korosztályt megszólító Szabó Magda lírai meséje az emberi létezés örök értékeinek felmutatására – visszaperelésére? – vállalkozik, méghozzá egy olyan korban, amikor egy megnyomorított társadalmi rendszer nehezedett az emberek vállára, amikor, mint most, ember embernek farkasa volt. Az írónő mégis képes volt egy olyan történetet regényvalóságba álmodni – varázsolni? –, melynek minden mondata mesébe öltöztetve, ellenszegült/ellenszegül az elembertelenedésbe, hitetlenségbe sodródó jelen valóságnak. Hitet tett/tesz az önjelölt társadalomvezetők által kiveszésre ítélt könyörületesség, irgalom, jóindulat, az emberek közötti megértés, önfeláldozó szeretet mellett azzal a hivatkozással, hogy minden ember tündérnek született, vagyis Isten teremtményeként minden ember alkalmas Jézus tanításának szellemében leélni az életét. Szabó Magda örök időkre szóló üzenete ez. A mondanivalója elévülhetetlen. És hogy mennyire, bizonyítja a Zentai Kamaraszínház Mess Attila rendezte előadása, a Tündér Lala, mely egyként szólítja meg nemcsak a gyerekeket, de a felnőtteket is, emlékeztetve az utóbbiakat arra, hogy miként lehetnek képesek a romlandó világot, melyben élni kényszerülnek, kigabalyítani az évszázadokon át meghozott rossz döntések következményeiből. Csak vissza kell térni a teremtésben működő alapigazságokhoz, és azok szellemében cselekedni.

Piciny csöpp a tengerben

Aki a színházi előadásban az időszerűséget kéri számon, ennek a produkciónak kapcsán megkaphatja. De nem a ma divatos öncélú látvány generálta közönségesség mértéke szerint teszi ezt, hanem a hitet/hitelt adó mondanivalót igyekszik közel hozni a mai nézőhöz a 21. század elejére kialakított és bejáródott filmes és színházi látványvilág felhasználásával: mértéktartóan, az üzenet, illetve a látványvilág egyenértékű, ritmikus életre keltésével, amellyel egy ritmusában is kiválóan működő produkciót láthat a néző.

Az előadás időszerűsége több síkon is érzékelhető. Egyfelől látványvilágának megkomponálásában: díszlet, kosztümök, a technikai megoldások meg a videoprojekció (Mess Attila, Janovics Erika, Fürstner Bálint, Baráth Attila), másfelől viszont az a Szabó Magda-i két síkon futó, ám egységben megnyilvánuló, szétválaszthatatlan közölnivalóban, az ártatlan gyermeki világról és a bűnbeesett felnőttek realizálta életvalóság problematikusságáról. Jelesül, milyen lehetne a világunk, ha felnőttként sikerült volna megtartani és életre hívni azt a létezést meghatározó értékrendet – szeretet, önfeláldozás, együttérzés, a mássághoz való pozitív hozzáállás, annak elfogadása stb. –, melyet mára már majdhogynem kiiktattunk, sőt nevetség tárgyává degradáltunk és meggyaláztunk.

A járvány beintett az emberiségnek. Beintett nekünk is, itt, a hőn szeretett (?!) szülőföldön. A zentai előadás azt is szemünk elé tárja, mit kell tennünk, miként kell viselkednünk, végső soron milyen irányban kell megváltoznunk, ha vissza akarjuk kapni a teremtésben kapott földünket, a teremtésben kapott helyünket az univerzumban, ám semmiképpen nem a pandémia előtti állapotokat!

Szabó Magda Tündér Lalája örökérvényű igazság, de ugyanakkor figyelmeztetés hordozója is, akárcsak Antoine de Saint-Exupéry Kishercege. Szól a gyermekekről/a gyermekeknek, szól a felnőttekről/a felnőtteknek, és szól a teremtésben kapott világról, hogyan megtartani és értelemmel, felelősséggel irányítani azt. És ezeket a kérdéseket boncolgatja az írónő is egy mélységes egocentrikusságtól, dölyfös önteltségtől megfertőzött kortárs társadalomban, a tündérkirályfiról szóló történetben. És teszi ezt nem mesterkélt, kioktató, didaktikus módon – pedig tanárnő volt –, lévén, hogy ahogyan Esterházy Péter is megállapította az Ókút című regényének elemzésekor: „hiányzik belőle minden programmosság, illetve nem hiányzik, nincs benne.” S így tesz a Mess Attila színre állította zentai produkció is. Mi, nézők pedig belefeledkeztünk a „mesébe”, hogy aztán a végén felhangzó megállapítás, miszerint minden ember tündérnek született, a felismerés villámcsapásaként – katarzisként? – érintse meg egész emberi mivoltunkat. S hogy ez megtörténhetett a dramaturgiailag (Oláh Tamás) szintén kifogástalan színpadi adaptációnak, meg a színészek ihlette, hitelt sugárzó játékának is köszönhető: Lőrincz Tímeának, Nešić Máténak, Szilágyi Áronnak, Papp Arnoldnak, Dévai Zoltánnak, Verebes Juditnak s természetesen a címszerepet játszó Nikolics Dávidnak. Itt kell megjegyezni azt is, hogy Tündér Lala szerepét egy másik szereposztásban Széles Gergő Mátyás alakítja.

Ez az előadás a többiekkel együtt, amelyekről eddig írtam, visszaadja a hitet a színház embert, társadalmat jobbítani képes erejében, pl. úgy politizál, hogy nem politizál, illetve kerüli a szájbarágást, mert a színjátszás nem a napi trendek kiszolgálója, hanem egy öntörvényű művészet!

Pilinszky János 1961-ben írta le a következőket: „Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozott vele.” Igaza van. A kétezer éven át elsikkasztott eredendő keresztényi elvek visszaállítása előbb vagy utóbb bekövetkezik.

A színház, ha nem akarjuk, hogy a politikum valóságshow-kra emlékeztető szócsöve legyen, a primitívizmusé, az emberi gaztettek okozta frusztrációé, az alantas ösztönök generálta aljasságé, végső soron az istentelenségé, akkor vissza kell perelnünk a színjátszás eredeti rendeltetését: a szent tháliaságot. Mindez pedig akkor lesz lehetséges, ha az Isten helyére szemérmetlenül betolakodott tökéletlen teremtményben – mára ez lett az ember – tudatosul az, hogy „A teremtés nem Isten hatalmának, hanem az isteni szeretet lemondásának a műve” , ahogyan Pilinszky is írta 1967 decemberében, illetve az, amit 1966 októberében írt a szabadságról, nevezetesen „Szabadságunk egyedül a tökéletes szeretetben, Isten bensőségében találhatja meg korlátlan kibontakozását”. Az ilyen szabadság megtapasztalását közvetítette a zentai Tündér Lala, ami az előadás végén kiváltott katarzis érzésében kulminált.

Nem tudom, milyen mélységű lesz az emberi elvetemültség előidézte gödör, amelyben most is fetrengünk, de Pilinszky jóslata a művészet rendeltetésével kapcsolatban, ezúttal egy kicsit a Tündér Lala színpadra vitelével, ebbe az irányba mutat. Mint ahogyan ebben a kontextusban említhető a szabadkai Lila ákác, a kegyetlenségében is szerethető újvidéki Parasztopera vagy éppenséggel a Kokan Mladenović  parádés színpadi gesztusrendszerére épülő gusztávság kérdéskörét boncolgató produkció, amelyet a Kosztolányi Színházban láthattunk. És ilyen volt a Pilinszky szövegek alapján színre vitt Éjidő, mely Mezei Kinga doktori vizsgájának gyakorlati részét képezte. Ahogy Esterházy fogalmazott Szabó Magda okán, mindezek mélyén úgy volt/van jelen a szeretet, az elfogadás, az együttérzés, hogy nincs benne. Mert ezek hitelességen alapuló közvetítésében nincs helye a túlmagyarázásnak, szájbarágásnak.

A zentai előadás szeretetközvetítése piciny csöpp a tengerben. A mi tengerünkben, a mi örömünkre, a mi hitünk megerősítésére. Útmutató lángocska, hogy kivezessen bennünket abból az emberi önző cselekedetek, rossz döntések előidézte sötétségből, amely most akaratunk ellenére körülvesz, gyakran be is borít bennünket.

A gyermekeket, felnőtteket egyként megszólító előadás arra a kérdésre is választ adott, hogy a „lenni, vagy nem lenni” határán egyensúlyozó mai ember nevében nem mondhatják meg mások, milyen típusú művészi élményre van szüksége annak érdekében, hogy a teremtésben kapott lélek tisztaságát alkalmas legyen megőrizni az anyagiakra korlátozódó eldurvult világunkban.

Káich Katalin

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2021. március 11-ei számában jelent meg.

Az előadás szereplői Mess Attila rendezővel (Fotó: Zentai Magyar Kamaraszínház)