Akár a sors fintorának is tekinthető, hogy mindössze egy nap (és három év) különbséggel két szerbiai politikai vezető is dicstelen körülmények között halt meg.
Valószínűleg már kevesen emlékeznek 2003. március 12-re, amikor is
- Zoran Đinđićet, Szerbia első, demokratikusan megválasztott miniszterelnökét Zvezdan Jovanović, a hírhedt Vörös sapkásoknak nevezett különleges alakulat, gyakorlatilag azonban a miloševići rezsim államilag ajnározott terrorszervezetének parancsnokhelyettese mintegy kétszáz méteres távolságból a miniszterelnöki épület udvarán mesterlövészpuskával halálra sebezte. Az akkori kormány haladéktalanul rendkívüli állapotot rendelt el, és megindította a Kard fedőnevű akciót, amely során több mint 11 000 gyanús alakot vette őrizetbe, de a későbbiekben csak néhányat ítéltek el, amolyan tessék-lássék módra.
- Három évvel később, pontosabban 2006. március 11-én a scheveningeni börtönben szívroham következtében meghalt Slobodan Milošević.
A két haláleset tehát szinte teljesen azonos (csak három év különbséggel) történt. A megemlékezés is. Azzal a különbséggel, hogy a Đinđićre emlékezésnek volt egy hivatalos protokollja is, hiszen nem más, mint a kormányfő, Ana Brnabić néhány jelenlegi kormánytag kíséretében koszorúzott, de rajta kívül csupán a családtagok és az egykori Demokrata Párt prominens képviselői rótták le kegyeletüket. Az államelnök, valamint a kormány néhány tagja előkelő indolenciával vette tudomásul (?) az eseményt. Ez teljesen érthető is, hiszen ő és néhány, máig a politikai paletta csúcsán levő egyén a szinte az egész világ által megbélyegzett diktátor holdudvarához tartozott. Illetve egyetlen miniszter nyilatkozott, de nem Đinđićtyel, hanem Miloševićtyel kapcsolatban. Bár ne tette volna!
Aleksandar Vulin, az egykori Miloševićné, Mirjana Marković nevével fémjelzett Egyesült Baloldal (JUL), napjainkban pedig a Szocialisták Mozgalma nevű párt(ocska) elnöke az ország legidősebb napilapjában mondta el „hazafias“ gondolatait, természetesen az egykori Voždjával kapcsolatban. Szó szerint a következőket (is) mondta, amelyeket az újság háromhasábos címként biggyesztett a nyilatkozat élére:
„Életével és halálával Milošević kiérdemelte Szerbia és a szerbek és mindazok megbecsülését, akik tisztelik a szabadságharcosokat.“
Mondta ezt úgyszólván megfellebbezhetetlen önbizalommal az az illető, akit a sorozáson kiselejteztek, mivel még „talpas“ katonának sem volt alkalmas, de „még jó lesz védelmi miniszternek“. Azóta már, annak ellenére, hogy a választásokkor a „futottak még“ pártok közé sem kerülhetett volna be, amennyiben önállóan indul a megmérettetésen, a legutóbbi kormányalakítás alkalmával a kabinet tagja maradt. Mi több, a honvédelemről a másik, igen fontos minisztérium élére került, mivel Stefanović belügyi tárcavezetővel cserélt széket.
Az alapvető műveltség jellemzője, hogy akkor is tiszteletben kell tartani mások véleményét, ha az merőben eltér a nagy többség álláspontjától, de ez esetben egy kormánytag megnyilvánulása kissé furcsa érzést kelt a közpolgárban.
A ma már lassan a lakosság derékhadának számító harmincasok számára egyre kevesebbet jelent a kilencvenes évek első felet. Az idősebbek azonban még – sajnos – élénken emlékeznek a katonai küldöncök általi hajnali ablakzörgetésekre, a SAS-behívók kézbesítésére, az „önkénteseknek” rendőri erőszakkal történő frontra hurcolására, a két kiló lisztért és húsz deka kávéért órákig történő sorban állásokra, a csak pult alatt szerezhetett veknik ízére…
A huszonegy évvel ezelőtti választási csalások miatti Milošević a nagy népi felháborodás következményeként kénytelen volt feladni államelnöki pozícióját, a Đinđić által vezetett Szerbia Demokratikus Ellenzéke (DOS) által létrehozott új vezetés pénzügyi visszaélésekmiatt bíróság elé akarta állítani, de ebből nem lett semmi, mivel 2001. június 28-án, vagyis Vitus napján (Vidovdan) Szerbia kiadta a nemzetközi bíróságnak.
Akár sorsszerűnek is tekinthető a Scheveningenbe való szállításának napja, hiszen 1989-ben ugyanezen a napon, történetesen az első rigómezei csata hatszázadik évfordulóján mondta el Jugoszlávia volt köztársaságai elleni a hadüzenettel felérő beszédét. Egyetlen mondatát, miszerint: „Lehet, hogy nem tudunk dolgozni, de tudunk és fogunk is verekedni!“ sokan megértették, csak azok nem, akiknek ez illett volna.
S következett Borovo Selo. Az akkor és ott történt események – mint sok évvel később kiderült – kísértetiesen hasonlítottak 1939. szeptember elsejére, amikor a náci hadak az általuk megrendezett határsértés miatt lerohanták Lengyelországot.
A későbbi, Milošević kapitulációjával végződött és Nagy-Szerbia létrehozását célul kitűző események következtében Szerbiát kiátkozták a világból. Óriási szegénységben élt a nép, megküzdött a világtörténelem második legnagyobb pénzromlásával, a hárommillió menekülttel, a százezer halott napjainkig tartó emlékével…
Nos, ezt (és még sok hasonló dolgot) okozta nekünk az az ember, aki – a Vulin általi dicsőítés szerint: „Életével és halálával kiérdemelte Szerbia és a szerbek és mindazok megbecsülését, akik tisztelik a szabadságharcosokat.“
Szerző: Both Mihály (A szöveg nyomtatott változatban a Családi kör március 25-i számában jelent meg)
Aleksandar Vulin tiszteletét teszi Slobodan Milošević mellszobránál (B92)
