Mondhatnám azt, hogy már nem érdekel. Az újabban közzétett információk arról szólnak, hogy a tervezett kötelező sorkatonai szolgálat a 2004-es korosztálytól kezdődően érinti a fiúk sorsát. Az enyém valamennyivel idősebb, tehát – elvileg – megúszta. Különben is, minden jel arra mutat, hogy ez is csak egy minden realitást nélkülöző riogatáskísérlet: konc, amelyen rágódva egymásnak megyünk neki a vitakultúra nulla fokán, miközben nem figyelünk arra, hogy milyen társadalmi, gazdasági és egzisztenciális katasztrófa kellős közepén vagyunk.
Mondhatnám, hogy nem érdekelnek az egyedülállók és a homoszexuális párok örökbefogadását lehetetlenné tevő magyarországi intézkedések se, mert nem élek Magyarországon, nem akarok örökbe fogadni, és a hozzátartozóim, családom tagjai között sincs homoszexuális identitású egyén.
De mégis…
A Facebookon köröz egy (nem túl sziporkázó, de tanulságos) mém: Krisztus megfeszítését ábrázoló festmény képe, a benne hóhérként részt vevők, illetve azt némán szemlélők gondolatait felhőkben közlő kiegészítéssel. Ezekben a következő gondolatok szerepelnek: „Nekem családom van!”, „Miért én szóljak?”, „Én csak parancsra teszem!”, „Én csak a törvény szerint járok el.”, „Nem tehetek semmit!” Ugye, ismerős gondolkodás? Kétezer év alatt nem változott semmi.
Kertész Imre (1929–2016) Nobel-díjas írónk szerint a holokauszt az emberiség kereszttel egyenértékű katasztrófája. Széles körben ismert Martin Niemöller (1892–1984) protestáns lelkész vonatkozó üzenete:
„Németországban először a kommunistákért jöttek, s én nem emeltem szót, mert nem voltam kommunista. Aztán jöttek a zsidókért, s én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Aztán a szakszervezetiekért jöttek, és én nem lévén szakszervezeti tag, hallgattam. Aztán jöttek a katolikusokért, és nem szólaltam föl, mert protestáns vagyok. Aztán eljöttek értem, és ekkorra már nem maradt, aki szóljon.”
A két világkatasztrófa közös vonása, hogy erkölcsi, gazdasági és értékválság, kilátástalanság, súlyos morális mélység, szándékos lebutítás és propagandagépezet kerítette hatalmába a tömegeket: a frusztráltság pedig az ellenségnek kikiáltottak és megbélyegzettek, a valamilyen értelemben kiszolgáltatottak ellen irányította az indulatokat.
Közben egyre gyorsabb ütemben közeledik felénk: feléd is ez a frusztráció teremtette ellenségkép. Kezdődött a menekültekkel, aztán a többséghez képest más etnikumhoz tartozókkal, aztán az ellenzékiekkel, folytatódott a homoszexuálisokkal, az értelmiségiekkel, majd a genderszemléletűekkel, az egyenjogúságért síkra szálló nőkkel, majd sorra kerültek az egyedülállók is. El fog jutni mindannyiunkhoz, hiszen a frusztrációnak s a belőle következő gyűlöletnek nincs logikája. Ahol elhiszik azt, hogy a nyugati globalisták vakcina formájában csipet ültetnek belénk, s ahol a népharag a megmentésünk érdekében kutatásokat végző és minden erejüket bevetve dolgozó tudósok ellen, és nem azok ellen irányul, akik felelőtlenségükkel, tehetetlenségükkel, érzéketlenségükkel, hazugságaikkal és katasztrofális döntéseikkel ilyen helyzetbe hoztak bennünket, ott semmi sem garantálja, hogy holnap nem hiszik el rólad is, hogy a szemed színe, a hajad állása, a kinézeted, a súlyod, a hanglejtésed, bármilyen tulajdonságod vagy szokásod miatt ellenség vagy, s nem leszel megbélyegzett áldozat.
Két példa a Facebookról
A propaganda a diktatúrák, retrográd rendszerek találmánya. A nácizmus idején tökéletesítették. Alapfelismerése, hogy ha a tömegeknek folyamatosan sulykolnak valamit, ha elegendő alkalommal állítanak látszatigazságokat, akkor az átlagember megkérdőjelezi a saját elméje és érzékszervei diktálta tényeket és érzékleteket, képes bármit elhinni, főleg, ha ezzel eltakarhatja és legitimitást szerezhet saját hendikepjének.
A tömeg Barabás nevét skandálta, nem Jézusét. Vagyis saját földhözragadt valóságát választotta a szellemi értelemben felette álló, csak a tudás, a szeretet és a munka kiválóságával elérhető szint helyett. Szomorú példázat. Kétezer éve nem változott semmi.
Negyvenes férfi ordítva (ami az interneten nagybetűvel írást jelent) buzizik egy, a szivárványcsaládok örökbefogadásáról szóló cikk alatt. A konzervatív családmodell híve: az apa férfi, az anya nő. Véletlenül ismerem. Kicsit bele is láthattam az életébe. Kívülről nézve semmi, de semmi nem hasonlatos ahhoz, amit képvisel és mutatni szeretne. Egy magányos és megkeseredett flótás, aki maga körül egy többszörösen szétzúzott családmodellt mondhat. Vagyis apa, aki férfi, és minden családját elhagyta.
És a másik, a bácskai katonaember, a „stratéga” és „védelmi szakértő”. Képesítése onnan ered, hogy ahhoz a korosztályhoz tartozik, akiket még besoroztak sorkatonának. Én meg azok közé tartozom, akiknek az ismerőseit még elvitték. Leveleztünk a kiskatonákkal. Ha nagyon akarnám, még tudnék találni valahol, családi házunk padlásán ilyen leveleket. De amúgy is tudom, hogy tele vannak keserűséggel. Ezek a fiúk még, szerencsére, épen hazajöhettek (nem úgy, mint a kilencvenes években), és maguk mögött hagyták örökre ezeket az emlékeket. Kivéve néhányan, akiknek – feltehetően – nem adatott meg később semmilyen magánéleti, szakmai vagy más sikerélmény. Mert egyébként nem a katonaság volna számukra az élményimperatívusz.
Ezt a második férfit nem ismerem azon kívül, ami Facebook-kommentjeiből leszűrhető. Nem tud írni, de önhatalmúlag kijelentette, hogy mellékes. Pedig nem. Akinek primitív az írása, annak a gondolatai is primitívek (ritkább esetben van csak szó diszgráfiáról). Azt mondja, az ő lánya rátermett, mert kiképezte, s el kell majd küldenie, hogy megvédjen engem, akinek elkényeztetett, alkalmatlan a gyereke, mivel nem katonás szellemben nevelkedett, s azt sem szeretném, ha részesülne katonai kiképzésben.
Eszébe sem jut, hogy a gyerekeket nem azért szüljük a világra, hogy aztán bármilyen konfliktusban pajzsként használva feláldozzuk őket. És hogy ezt nem is engedném. Sőt, azt gondolom, hogy épp fordítva van. Ha olyan helyzet adódna, akkor nekem, a szülőnek kell feláldoznom magam érte, függetlenül attól, hogy hány éves. Azt sem szeretném, ha más gyereke kerülne olyan helyzetbe, hogy a testi épségét vagy az életét kellene kockáztatnia egy olyan korosztályért, értünk, akik nem tudták a közjót és a békét megőrizni, biztosítani számukra, hanem militáns magatartással ellenségképeket alkottak és kerestek a boldogság és a szép élet feltételeinek megteremtése helyett. Ne védjenek meg bennünket, mert nem érdemeljük meg!
Különben meg, nincs is külső ellenségünk. Felülve retrográd ideológiáknak, egymást tettük azzá.
A jegyzet nyomtatott változata a Családi Kör 2021. március 4-ei számában jelent meg.
Aleksandar Vučić a szerb katonaság főparancsnoka, Nebojša Stefanović védelmi miniszter és Milan Mojsilović vezérkari főnök a pancsovai „Rastko Nemanjić“ laktanyában (Fotó: vs.rs)
A fenti szöveg élőszóban is meghallgatható a Szabad Magyar Szó podcast csatornáján:
