“Mese, mese mátka, pillangós határba,
Élt egyszer egy király, Nekeresd országba…”
Így kezdődik az a verses mese, A didergő király című, amit nagyon sok alkalommal el kell olvasnom a gyerekeimnek. A mesés kezdet pedig nem az egész mese mondanivalója kapcsán jutott eszembe a napokban, csupán amiatt, mert a kormányfő kijelentése után arra gondoltam, ők valahol, egy ilyen meseországban élnek, s a valósághoz semmi közük sincs.
Mintegy tízezer ember gyűlt össze Belgrád főterén április elején. A környezetvédelemért tiltakoztak, azért a környezetért, amelyben élnek, és amit még a magukénak éreznek. Hiszen az anyatermészet mindannyiunké, s azt senkinek sincs joga elvenni tőlünk. Sok ember jött össze ahhoz képest, hogy ez egy teljes egészében polgári kezdeményezés volt. Mindenki a maga kis mikrokörnyezete védelmében volt jelen: a hegyek, a folyók, a tavak védelmében.
A tüntetés után Ana Brnabić kormányfő azt találta mondani, hogy az emberek azért foglalkoznak a környezetvédelemmel, mert „jól élnek”.
Ekkora fokú cinizmussal az ember első körben nem is tud mit kezdeni. Úgy gondolom viszont, hogy a kormányfőnek szembesülnie kellene a szomorú valósággal.
Szerbia polgárai nem azért tüntetnek bármi mellett vagy ellen, mert annyira elégedettek lennének akármivel is. Általában az ellenkezője miatt szoktak. Az pedig, hogy a környezetükért állnak ki, azt is jelentheti, hogy az az egyik legfontosabb dolog az életükben. Egy olyan érték, amelyből nem engednek. Családtag, amelyért körmük szakadtáig harcolnak.
Nem, Szerbia polgárai nem azért tüntettek a környezetük védelme érdekében, mert jól élnek. Nem azért, mert nincs jobb dolguk. Hanem talán azért, mert ezeken kívül – a hegyeiken, a tavaikon, a folyóikon kívül már mindent elvettek tőlük. A múltjukat, a jelenüket, és sokszor úgy érzik, a jövőjüket is.
Mert ők a valóságban, és nem a mesében élnek.
