Az emberek ízlését kiszolgálni vagy formálni kell inkább? Valamikor régen, néhány évtizeddel ezelőtt a vajdasági magyar értelmiségi körökben (is) fontos és sokat vitatott kérdés volt ez. Mindkét álláspont mellett és ellen is szólnak érvek szép számban: ha nem az emberek szája íze szerinti cikkek, műsorok, előadások, versek, regények stb. születnek, akkor azok elijesztik az olvasót, nézőt, közönséget, el sem jutnak a „fogyasztóhoz”, így annak a „nevelésére”, véleményének, ízlésének formálására sem lesz mód, tartotta az egyik iskola.
A másik tábor viszont úgy érvelt, hogy ha azt akarjuk, hogy elfogadottabb legyen a komolyabb, netán a művészibb tartalom, akkor bizony formálni kell azt a közízlést, közgondolkodást, alakítani, csiszolgatni, gondolkodásra késztetni (akár: kényszeríteni) kell a „fogyasztót” és/vagy a „befogadót”.
Hosszú cikkek, elemzések, sok órán át tartó vitaestek, fórumok foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hogy a kocsmaasztaloknál zajló, hajnalokba hajló, világmegváltást célzó, olykor heves, olykor viszont letargikus beszélgetéseket ne is említsük. Egyik-másik ilyen vitasorozatnak írásos nyomai is vannak, elég a korabeli, a múlt század kilencvenes éveinek vajdasági magyar sajtótermékeit fellapozni, beleásni magunkat néhány, a maga korában fontosnak tűnő kiadványba…
És nosztalgiázni.
Mert mára ez a kérdés teljes egészében eldőlt. Aki formálni akarta azt a bizonyos közvéleményt, közízlést, mára már szinte teljes egészében láthatatlanná, hallhatatlanná (és, sajnos, nem halhatatlanná!) vált, bedarálódott, elhasználódott, megcsömörlött, ki- és elfogyott. Aki kiszolgálni akarta, többnyire ugyanígy járt.
A közízlés, közgondolkodás valahol mélyen a bányászbéka feneke alatt tanyázik, nem akar és talán már nem is tud onnan kimászni, de még csak felpillantani sem. Megelégszik a tucatsorozatok egy-két epizódjával esténként, a híradásokból csak az időjárás-jelentésre hangosítja fel a készüléket, pörgeti a Facebook-falát, ahol hozzá hasonló véleményen lévő emberek posztjaival ért egyet, vérmérsékletétől függően hevesen vagy mérsékeltebben kiosztja azt, akivel nem ért egyet, lájkol, diszlájkol, ölel vagy ugrálós szíveket küldözget, netán hányós ikonokat nyomogat, büszkén, hogy neki van véleménye, és ezt ki is fejezi.
Aha.
Van.
A közvélemény nem akar véleményt. Nem akar gondolatokat. Nem akar vitázni, érvelni, ellenérvelni, másokat és a másikat meghallgatni, gondolkodni, mérlegelni. Csak lájkolni és diszlájkolni.
Már nem az a kérdés, hogy alakítsuk-e vagy kiszolgáljuk a közízlést, a közgondolkodást.
Már nem is gondolkodunk.
Pörgetjük a Facebookot, és szembejön velünk a „hír” az egyetlen napilapunk, a Magyar Szó oldalán:
„Folyóba akart ugrani egy nő az Adai hídról
Minden bizonnyal öngyilkossági szándékkal ment ki egy nő az Ada hídra, de szerencsére sikerült a rendőrségnek megakadályoznia a tragédiát – tette közzé az Informer.
A 37 éves nő már átlépte a védőkorlátot, amikor odaért a rendőrség a fővárosi Savski venac rendőrállomásról.
A nőt végül mentőautó szállította el a helyszínről.”
Hogy ez a „hír” ezer sebből vérzik, azt a szerzője vagy szerkesztője is érezhette, elvégre láthatóan többször írta át. Először is, ötlete nincs, hogy Adai hídnak vagy Ada hídnak nevezze-e az átkelőt, így hát mindkét változatot otthagyta. Aztán, ha nem az Informer lett volna a „hírforrás”, amely már átvette valahonnan az anyagot, hanem megkeresik az eredeti információt, talán arra is fény derül, hogy a szerencsétlen nő nem harminchét, hanem huszonhét éves. Nem mintha ez változtatna a dolog tragikus voltán, de mégiscsak adat.
A leginkább kétségbeejtő azonban ennél a „hírnél” az, hogy a szerző és/vagy szerkesztő tökéletesen tudatlan. Vélhetően azt hitte, hogy a vajdasági Ada városkánál lévő hídról van szó. Vélhetően halovány fogalma sincs, hogy az Ada-híd Belgrádban található, a Száva folyó felett húzódik, keresztezi az Ada Ciganlija (ez egy sziget) csúcsát és összeköti a Čukarica és Új-Belgrád községeket. Igen, persze, ez így egyszerre sok. De ha már az Ada csak egyetlen jelentéssel bír a szerző/szerkesztő számára, talán nem ártott volna gyanút fogni, hogy az Új-Belgrád felé vezető sávnál történt majdnem a tragédia. És ha még ez sem volt furcsa, a Savski venac rendőrállomásról érkező rendőröknél végképp gyanút kellett volna fogni, hogy valami itt nagyon nem stimmel…
Ez csak egy, de sajnos nem az egyetlen kiragadott példa, amely több mint ékesen bizonyítja: már az értelmiséginek nevezettek sem igazán gondolkodnak. Egy ilyen „hírnek” a vajdasági magyar olvasó szemszögéből nézve lényegében még hírértéke sincs. Illetve van: egy általánosabb kontextusban, amely arra mutat rá, hogy manapság léteznek emberek, akik nem látnak más kiutat az életükből, mint az öngyilkosságot.
De a Magyar Szó idáig nem jut el. Pontosabban az adai hídig sem jut el. Megrekedt valahol a bányászbéka feneke és az Informer között.
Az évekkel ezelőtti társadalmi vita eldőlt. Magyartalan dadogásba, tájékozatlanságba, műveletlenségbe fullad, ahonnan már csak nagyon kemény nevelő munkával lehetne kilábalni.
Vannak még, akik ezt a nevelő szerepet fel tudják vállalni.
De egyre kevesebben.
És ha várunk még ezzel a munkával egy kicsit, még kevesebben lesznek.
Aztán már nevelni sem lesz kit. És mit.
Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2021. május 27-ei számában jelent meg.
Hogy ez a „hír” ezer sebből vérzik, azt a szerzője vagy szerkesztője is érezhette, elvégre láthatóan többször írta át (Fotó: Magyar Szó online – printscreen)
