Kellemetlen tapasztalattal gazdagodott Horvátországban Filip Grujić, a fiatal, több irodalmi díjat is magáénak tudható újvidéki író, dramaturg, két kötet szerzője – a horvátországi Split városában tett látogatása során ugyanis autójának mind a négy gumiabroncsát kiszúrták.
A sajnálatos esetről ugyan bejelentést tett a rendőrségen, de a fiatal irodalmár, aki már a balkáni háborúk után született, a sajtónak elmondta, nem hajlandó tovább szítani a terhes időszakból örökölt gyűlöletet. A Blic napilapban megjelent szövegéből közlünk részleteket az alábbiakban.
„Igen, én is egy vagyok azok közül, akik úgy jártak, hogy spliti tartózkodásuk során kiszúrták mind a négy gumiját. Igen, azt is tudom, miért. Azért, mert újvidéki rendszámtáblák vannak az autón. Igen, dühös voltam, amikor a parkolóba értem és láttam, hogy az autóm alacsonyabb a kelleténél, mindegyik gumit öt helyen vágták ki. Körbenéztem, és a környezetemben lévő emberek arcát fürkésztem. A dühöm könnyen ellenük irányuló gyűlöletbe csaphatott volna át, főleg azután, hogy megtudtam, 260 euróba fog kerülni a gumik cseréje. Nem mellesleg épp a közelmúltban vásároltam új abroncsokat. Ilyenek miatt születik meg újra és újra a nacionalizmus, ezért csap fel újra és újra a gyűlölet azon generáció tagjai között is, akik részt se vettek a háborúban. Hogyha minden ennyire egyszerű lenne, akkor az én szövegem is ontaná a gyűlöletet, és arról szólna, hogy hogyan szúrták ki a gumijaimat, és abbéli elhatározásomról, hogy soha többé nem megyek vissza oda, ahol engem nem látnak szívesen. De ez nem így van, van ennek a történetnek egy másik oldala is, amit szeretnék megírni.
Már terveztem, hogy majd tartósan sértődött leszek, de hogyha a konfliktusok az emberek miatt alakulnak ki, akkor azok ugyanúgy az emberek miatt is szűnnek meg. Amikor a splitiek megtudták, hogy mi történt, így reagáltak:
Lorenco, akitől a szállást béreltem, csak a fejét fogta és úrrá lett rajta a pánik, hogy nem tudja elhinni, hogy már megint ilyesmi történt. Annyira ideges lett, hogy a végén nekem kellett őt lenyugtatni. »Szégyen!« – ezt hajtogatta, és ami tőle tellett, megtette értem: azt mondta, az utolsó ott töltött éjszakáért nem kell fizetnem. Szólt a barátainak, hogy szerezzenek nekem új gumikat, azok el is jöttek, de sajnos az abroncsok mérete nem volt megfelelő, így elnézést kértek és távoztak. Lorenco édesanyja, aki már elmúlt hetven, szégyenében cipelte bőröndjeimet az autóig, és közben arról próbált meggyőzni, hogy a történtek ellenére is szívesen látott vagyok Splitben, ő pedig nagyon sajnálja a történteket.
Antej Jelenić költő az irodalmi esten megjelent nézőktől igyekezett meg pénzt összegyűjteni, és mindenki hajlandó volt ehhez hozzájárulni, hogy a költségeket teljes mértékben megtérítsék, de elutasítottam ezt a nagylelkű ajánlatot.
Vesna, akinek a vezetéknevét nem sikerült megjegyeznem, megadta a telefonszámát, és azt mondta, van két vadonatúj abroncsa, ha megfelel a méret, akkor ideadja. De kiderült, hogy a méret nem megfelelő. Megígértem, hogy majd jelentkezek neki, ami a zűrzavarban végül elmaradt, ezért én kérek elnézést.
Monga, Milica, Stefan és Jana egy pumpát hoztak és igyekeztek felfújni a gumikat, hogy odébb álljak az autóval.
Vanja Valtrović újságíró, akit, habár személyesen nem ismerek, amint megtudta mi történt, fél órán belül az autómhoz jött. Útközben ő is megállt több gumijavítónál és szerzett pumpát. Úgy nyújtott kezet, mintha évek óta ismernénk egymást, felfújtuk a gumikat és elhajtottuk az autót a gumijavító ismerőséhez. Amint bementünk a műhelybe, ők is elkezdtek bocsánatot kérni, majd közölték, mivel mindegyik gumit öt helyen is kivágták, ezért legjobb, ha újakat szerelnek fel. Vanja velem maradt, elvitt a tengerpartra egy kávéra és felajánlotta, hogy ad kölcsön pénzt a gumikra, majd amikor jelentették, hogy kész, visszavitt a gumijavítóhoz, utána pedig elvitt a rendőrségre.
1995-ben születtem, számomra Jugoszlávia semmit sem jelent, azon kívül, hogy a következményeit szenvedem. Azt mondják, szembe kell nézni a múlttal. A háborús és a háború utáni generáció már lassan harminc éves. A múlttal való szembenézés számunkra nem a háborús bűnökkel való szembenézést kell, hogy jelentse. Megvan mindannyiunknak a saját intim múltja, amivel mindenkinek szembe kell néznie. Jugoszlávia aranykorában én még nem éltem, nem örököltem munkahelyet, nem örököltem lakásokat, ezért a háborúkat sem vagyok hajlandó megörökölni.
Horvátország számomra egy ország, ahová útlevéllel (és vakcinaigazolással) léphetek be, ahová ha utazok, akkor a dinárt át kell váltani euróra, majd az eurót kunára. Számomra ez egy olyan ország, amelyben az enyémmel azonos nyelvet beszélnek, és biztos vagyok benne, hogy akkor is megértenek, ha nem használom a „jekavicás” tájszólást. Jugoszláviáról nem szoktam álmodni, mert pont nem érdekel. Ellenben szeretném élvezni a tengert, a napfényt, a szűk utcákat, a szép városokat, a szívélyes embereket, az éjszakákat, a dalt, a bort, a közös irodalmat, a filmeket és a zenét. Nem vagyok hibás semmiért, és nem akarok mások hibáiért fizetni!
Sokan megkérdezték, hogy eljövök-e ismét Splitbe. Természetesen igen. És nem cserélem ki a rendszámtábláimat sem, mert nem szégyellem őket. Jól éreztem magam és csodás embereket ismertem meg, akikkel együtt sokat nevettünk. Az azért nem mindegy, hogy új gumikra kellett pénzt költeni, de ez váljon egészségére azoknak, akik megszégyenítették városukat és nemzettársaikat. Már nem is vagyok dühös, hanem hálás vagyok, mert láthattam, hogy ott is jó emberek vannak.”
