Nagyon tájékozatlannak vagy naivnak kell lennie, aki hittel vallja, hogy a történelem soha nem ismétli meg önmagát, ugyanis számos példa bizonyítja ennek az ellenkezőjét. Ha csupán a háborúk kitörését vesszük alapul, igen sok esetben a területrablás, árnyaltabban fogalmazva egy nemzet életterének növelése is erre enged következtetni.
Nem kell azonban fegyveres incidens ahhoz, hogy az ember a megismétlődést tapasztalja. Ha csupán szűkebb térségünkben maradunk, emlékezhetünk 1998-ra, amikor a regnáló kormány előterjesztésére a képviselőház elfogadta Szerbia úgyszólván minden idők legdurvább tájékoztatási törvényét. Ennek a jogi aktusnak kizárólag az volt a célja és feladata, hogy megszüntesse az akkori vörös-fekete koalíció (Szerb Szocialista Párt + Jugoszláv Egyesült Baloldal és a Szerb Radikális Párt) tevékenységét bíráló tömegtájékoztatási eszközöket. A bíróságok drákói pénzbüntetéseket szabtak ki, s ezzel lényegében ellehetetlenítették a rezsimet hozsannázni nem hajlandó újságokat, szerkesztőségeket. Egyébiránt a szóban forgó törvényt a Szerb Radikális Párt főtitkára, tájékoztatási miniszteri minőségben egy bizonyos Aleksandar Vućič írta alá.
Az is tény, hogy a húsz és fél évvel ezelőtti politikai félfordulatot követően Mlađan Dinkić pénzügyminiszter a büntetések összegét visszajuttatta az ily módon kirabolt szerkesztőségeknek, de igen sok esetben ez nem jelentett malasztot, mivel az érintett szerkesztőségek megszűntek létezni, s az újraindításukra igen kevés esély mutatkozott.
Azóta Szerbiában „tombol” a demokrácia és a szólásszabadság, állították és állítják a mindenkori hatalmiak. Akik azonban túllépik azt a bizonyos határt, nem sok jóra számíthatnak. De ilyen, „keménylegény” szerkesztőségekből alig akad, hiszen igen nagy többségüket, kivéve a botrány- és szennylapokat, részben az állam pénzeli. Márpedig ismeretes a szólásmondás, miszerint „aki fizet, az parancsol”. A „fentről” jövő telefonhívásokra azonban csak igen ritka esetben van szükség, mert a lapok vezetőinek túlnyomó többsége már korábban, persze nem kifejezetten meggyőződésből, inkább egyéni érdekből hitet tett az uralkodó csoportnak, s a beosztottjai körében igyekezett (sikeresen) kiosztani ama bizonyos szájkosarakat. Az újságírókban pedig ugyancsak létfenntartási okok miatt kialakult az öncenzúra, ami a szerkesztőségek teljes behódolását eredményezte. Talán mondani sem kell, hogy a hivatalos nyilatkozatokban a
főszerkesztők váltig állítják, hogy ők függetlenek, s a munkájukat a legjobb (?) szakmai tudásuk és az etikai kódex szerint végzik. Ezt azonban naponta cáfolja a híradó, hiszen a tartalom felkonferálását követően hosszú percekig és folyamatosan Róla és aznapi tetteiről beszélnek. Persze, ez az idősebb nézők számára nem újdonság, hiszen
negyven évvel ezelőttig harmincöt éven keresztül a rádió, majd a tévé hírei is az örökös Elnök nevével és teteivel kezdődtek. A rezsimet bíráló nyúlfarknyi közbevetés sem láthatott napvilágot, pedig szabad országban éltünk, ahol a szabad újságíró azt írta meg, amit szabad.
De hát az a régi, átkos szocializmusban volt, most pedig demokrácia és szólásszabadság van (!?). Minden bizonnyal ennek jegyében döntött úgy Veselin Simonović, a Nova.rs hírportál főszerkesztője, hogy ugyancsak Nova címmel országos lefedettségű napilapot indít. Nem tudhatjuk, hogy honnan szerzett pénzt erre a vállalkozásra, legyen az az ő (és az adóhatóság) dolga. De minden jel szerint a pénz nem minden, mert egy kimustrált sokszorosító gépen, amit fél századdal ezelőtt šapilografnak neveztek, nem lehet már az első lendületben naponta 16, hétvégén pedig 24 oldalas újságot tízezer példányban kinyomtatni, komoly nyomdai kapacitásra van szükség. Ilyesmi Szerbiában csak hat helyen található. Nos, a leendő laptulajdonos felkereste őket, de egy kivételével mindannyian sebtében találtak valamilyen kifogást, hogy miért nem tudják vállalni az egyébként fix bevételt jelentő munkát. Kapacitáshiányra meg a mindent magába foglaló technikai nehézségékre hivatkoztak. Még azok is, például a belgrádi Večernje novosti vagy a Politika, akik a szocializmusban 420 ezer, illetve 180 ezer példányban ontották
magukból naponta az újságot.
Az igazság érdekében azt is el kell mondani, hogy a Magyar Szó pozitívan reagált, tehát annak ellenére, hogy már őt is maga alá gyűrte a rezsim. Ott viszont valóban műszaki gondok vannak, hiszen a kívánt oldalszámnak csak a felét képes színesben, a másik felét pedig fekete- fehérben nyomtatni, s ez nem felelt meg az esetleges megrendelőnek.
A többiek esetében csupán gyanítani lehet, hogy „illetékes helyről” nem érkezett rábólintás. Márpedig napjainkban sincs olyan igazgat vagy főszerkesztő, aki a kenyéradó gazdájával szemben merne menni.

Azt ugyan egyelőre nem tudni, hogy mi lesz a végkifejlet, de ennek ellenére eljátszhatunk a gondolattal, hogy egy bizonyos kabinet előszobájából a titkárnő bekopog a főnökéhez, és jelenti, hogy

„Itt van a Sajtó! Szabad!?” Töprenghetünk rajta, hogy vajon mi lehetne az őszinte válasz.

Szerző: Both Mihály