Bent voltam a Tisza közepén, vissza-visszanéztem a parton várakozó kutyámra, nyár volt, látom a vízből Patócs Lacit futni a parti sétányon, messziről is könnyen fölismerem az alakját: adoniszi termetű, nagyléptű, erőteljes. Mintha az antik görög világból lépett volna elő. Úszás közben integetek neki, s ő visszaint. Röpke, de szép távolsági találkozások voltak ezek: merőleges vonalakat, derékszöget alkottunk, víz, föld és ég találkozott velünk egy futó pillanatra.

Futó ismerősöm volt, olykor szárazföldön is összefutottunk, mivel mindketten szerettünk szaladni. A nyílt arcával is kivált az emberek közül, abban is volt valami görögös, különös, néhány csöppnyi méltóság, picinykét ferde mosoly, egyenes gerinc, egyenes, okos tekintet, égen futó földönfutó, rugalmas, ruganyos, sietős. Már megint sietsz?

Márciusban irodalomról beszélgettünk hosszan, ő David Foster Wallace Végtelen tréfa című regényét emlegette olyan szenvedélyesen, élete talán legfontosabb olvasmányaként, hogy én is áttüzesedtem, és hazaérve azonnal lépéseket tettem annak érdekében, hogy beszerezzem ezt a különleges, 1100 oldalas regényt. Amikor meghozta a postás, Laci hatására én is belementem a nagy kalandba, folyton rá gondolva, és csakhamar nagyokat bólogatva: milyen igaza volt! Tényleg egy rendkívüli művel van találkozásom, amibe őnélküle nem vágtam volna bele. Kösz, hogy szóltál!

Amikor legközelebb összefutottunk a Tiszánál, szárazföldön, újra a Végtelen tréfa volt a témánk, mondom neki, hogy ilyen mondatokat én még nem pipáltam, mintha minden mondat külön-külön, apróra meg lenne csinálva, kikalapálva olyan kis kalapáccsal, amilyennel a baščaršijai dzsezvaárusok adnak koncertet Szarajevóban. Ha legközelebb összefutunk, a következő fejezeteket is megbeszéljük, jó? Ez egy olyan mű, amelyről beszélni, zsinatolni kell; ő is egytől egyig meghallgatta Sipos Balázs podcastjait futás közben, fülhallgatón keresztül. Majd még meglátod, mi jön! – nevetett Laci, aki sokkal előbbre volt a regényben, mint én, sőt már túlfutott rajta.

Amikor ismét találkoztunk – és ez volt az utolsó –, megilletődve, megrendülve, megrökönyödve vagy inkább megdöbbenve beszéltem neki David Foster Wallace öngyilkosságáról, aminek közben utánajártam a neten. Hogy mindössze 46 éves volt. Egyébként az én generációm. Depressziós volt? Sikeres író volt pedig, nős, két kutyával. Miért? Miért vet véget az életének egy tehetséges, jó humorú, azt mondják, lefegyverzően szerény író, egy stramm, sportos, erős amerikai férfiember, aki előtt tág az élet, és akinek annyi mindenért lett volna érdemes élnie?

Nem tudtuk persze a választ, álltunk a napon, és szerettük ezt a napsárga gerincű könyvet. Majd ha legközelebb találkozunk, folytatjuk a regény megbeszélését!

Most megnézem, melyek voltak az utolsó sorok, amelyeket aláhúztam a vaskos könyvben, melynek még távolról sem értem a végére: „mélységes mélynek érződik az idő; mintha most lettek volna ugyanígy, ugyanitt, és holnap is ugyanígy itt lesznek. Odakint fokozatosan elkomorodik a fény, gyász költözik a csontokba…” (Kemény Lili és Sipos Balázs fordítása).

Az amerikai íróra úgy emlékeztek vissza a barátai, hogy kedves, nyájas fiatalember volt, „sweet”, mondja egyikük. Patócs Lászlóra is így emlékeznek sokan. A kolléganőt, Deczki Saroltát idézem, aki Pestről jött le a temetésre: „Vannak emberek, akik miatt a világ kicsit elviselhetőbb, már-már otthonos néha. Akiknek a társaságában mindig süt a nap, és akikből csak a jóindulat, érdeklődés, odafigyelés árad. Patócs Laci ilyen volt. Nyílt, életvidám, segítőkész ember. Ha aggódtam bármi miatt, csak annyit mondott: nyugi, megoldjuk. És valahogy valóban minden megoldódott. Azt is mondta, hogy ha tényleg nagyon elegünk lesz az országból, akkor szeretettel várnak minket Vajdaságban, befogadnak. Sosem panaszkodott, pedig érték kudarcok, voltak nehézségei, de ő a jól ismert lendületével jött-ment, és a szokott jókedvével hárított, ha a gondok felől kérdeztem. Szomorúnak, rosszkedvűnek sosem láttam, mindig tele volt energiával, életörömmel.

Aztán egyszer csak kimegy az erkélyre, és másnap ott találják. És még nem hisszük el, nem tudjuk felfogni, nemhogy feldolgozni, itt van még velünk, nem engedjük el, ragaszkodunk hozzá, de a világ már nem olyan elviselhető és otthonos.”

Kiment a teraszra, és egy szívinfarktus leterítette. „Sekundentod”, másodperchalál, mondja erre a német. Keddre virradóra történt, hétvégén még együtt volt a barátaival és barátnőivel, söröztek, kalákában dolgoztak valamit, aztán Laci még futni is elment… A megelőző pénteki napon is futni látta őt Tőke János: „Pénteken a túloldalon beszélgettem a Zolival, amikor elfutott előttünk, már hazafelé tartott, megvolt a napi edzése. Odaszólt, hogy nem traccsolni kellene, hanem csatlakoznom hozzá. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, bizisten papucsban is elfutottam volna vele az Arany János utcáig.” És hétfőn estefelé is futott még egyet, majd felment a szobájába.

„Laci meghalt – idézem Berényi Emőkét, a Híd szerkesztőjét –, pillanatok alatt távozott belőle a Szeretet Istene, sosem hallottam panaszkodni, biztosan fájdalom nélkül ment el, utólag szeretném ezt hinni – így írnám át a regényed legendásan hosszú kezdőmondatának elejét, ha el tudnám hinni, hogy valóban megtörtént. Azt képzelem, hogy ez egy geg, valami csak szerinted vicces performansz, aminek a végén megköszörülöd a torkod – istenem, hányszor szóltam rád irodalmi estek előtt, hogy ne köszörüld már a torkod! –, és valami intellektuális poénnal megtöröd a csendet. De most félek, hogy ez inkább egy végtelen tréfa, és múlt idejűvé tesz minden veled kapcsolatosat… Kifutottál az időből, el tőlünk.”

Patócs Laci temetésén hosszan esett az eső, szürke volt a lég, jó pár fokkal hűvösebb és komorabb volt, mint a tavaszi záporok idején. Én nem láttam, de azt mondják, szivárvány jelent meg később az égen.

Azzal szoktuk ilyenkor vigasztalni magunkat, hogy velünk maradnak az író szövegei. „Szövegének teste a mi szövegünk testében kel majd újra életre”, búcsúzott tőle Aaron Blumm a koporsónál. Én egy mondatát szeretném most elsajátítani: „Építsük fel saját belső városainkat, világainkat.”

A Tisza-parton és a gáton minden futóban őt látom.

Patócs László, 1986. január 25. – 2021. május 18.

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör hetilapban jelent meg