El kellene döntenünk, hogy digitális analfabétákat vagy a modern világ kihívásaira válaszolni képes nemzedékeket szeretnénk-e nevelni, oktatni, kiművelni és útjukra bocsátani. A józan elme az utóbbit tartaná az egyetlen lehetséges és korszerű választásnak, mégsem az efféle meggondolások és törekvések határozzák meg oktatási stratégiáinkat, nevelési módszereinket.
A felelősségteljes felnőtté válás útján nagyon fontos a közösségi szocializáció minden gyermek életében, ezért szerveződik az oktatói/nevelői munka intézményekben a bölcsődétől az óvodán és az iskolán át a felsőoktatásig, ugyanakkor ezek nem kizárólagosan a „gyermekmegőrzés” helyei, miképp az itt dolgozók sem a szülői felelősségvállalás és munka „terhei”-től szabadítják fel a kétségkívül elfoglalt és olykor egzisztenciális gondokkal (is) küszködő szülőket. E téveszmék látványos megnyilatkozásaival az aktuális járvány idején, a home office-ra és az online oktatásra való áttérés kényszerhelyzetében volt alkalmunk gyakran szembesülni. Szülők dühöngtek, amiért a megszokottnál jóval több időt kellett fordítaniuk a gyermek feladatainak ellenőrzésére és tanulásának irányítására (olyanokat is ismerek, akik korábban igencsak lebecsülték a tanári munkát, illetve mindig sokkal „jobban tudták”, hogyan kellene tanítani!), és pedagógusok panaszkodtak az online oktatás hátrányai miatt, mi több, egyenesen kérkedtek, hogy elutasítják azt.
Pedig enélkül nem fog menni. S ha tényleg nem akarjuk saját gyerekeinket megfosztani a mai világban való boldogulás lehetőségétől, és valamiféle avítt és működésképtelen múltba taszítani őket, akkor végső ideje, hogy szembenézzünk a modern, digitális éra felvette követelményekkel és lehetőségekkel, hogy az online oktatást a karantén kényszerhelyzetében ne „átok”-nak tartsuk, hanem szükséges megoldásként, sőt, lehetőségként fogjuk fel! Ehhez egy sor idejétmúlt szemléletre és megatartásra kellene nemet mondanunk.
Legelőször is: nagyon-nagyon át kellene gondolnunk a gyerekek informatikai ismeretekre történő oktatásának módszereit, hogy az ne csak egy erre a célra kialakított (általában kulcsra zárt) szaktanteremben, kizárólag az azonos nevű tantárgy keretein belül történjék, hanem az iskolai oktatás és nevelés minden szintjén, minden tárgy keretében, minden órán, az ismeretátadás és közvetítés minden pontján, amikor is az elektronika, a digitális technológia vívmányait kiaknázható eljárásként alkalmazzák (IKT-játékok: kvízek, rejtvények, elmetérképek, keresztrejtvény-alkotás és -fejtés; önálló kutatás, projekttémák, zenehallgatás, filmnézés, virtuális könyvtár- és múzeumlátogatás etc.). Eközben a zöld táblát, a krétát, a diktálást, a magolást, a lexikális alapú ismerethalmozást, az unalmas és ötlettelen házi feladatokat kellene elfelejtenünk!
A múlt korlátainak lebontásában, egy mára már nem létező világ tradícióinak hatályon kívülre helyezésében nagyon jelentős szerep hárul az illetékes minisztériumokra, tárcákra, intézményekre. Mindenekelőtt a nevelők, oktatók, tanítók és tanárok önképzési lehetőségeit kellene kiterjeszteni anyagi ráfordításokkal, hogy önállóan, tudatosan, magas szinten és folyamatosan be tudjanak fektetni saját felkészültségükbe, hogy a legújabb (szak)irodalmat olvassák, követhessék az új szemléletek és módszerek alakulását, tanulmányi utakat és képzéseket választhassanak maguknak, hogy korszerűek, angazsáltak és önállóak lehessenek, akik kritikusan viszonyulnak a szakmájukhoz, és a felülről jövő utasításokat is képesek és merészek legyenek felülbírálni vagy elutasítani; egy jobb módszerrel előrukkolni.
Gondolom, ez az, ami nem megy a tótumfaktumoknak, s amit nem fog megtenni soha egyetlen hatalmi grémium sem. Mert jobb egy megfélemlített tanár és egy (digitális és funkcionális) analfabéta a tanteremben, mint egy szabadon gondolkodó, öntudatos szavazópolgár a szavazóurnák mellett!
Hazugságok hálójában
Tény és való, hogy az internet, a közösségi háló veszélyeket rejt gyermek és felnőtt számára egyaránt. Az ID bűnügyi tévécsatorna Hazugságok hálójában címmel sugározza erről szóló műsorát: internetes bűnözők áldozatiról szól. Egyik legdöbbenetesebb tanulsága, hogy a szülő korszerűtlen vagy tájékozatlan hozzáállása épp annyira előidézője lehet a tragédiának, mint felelőtlen, gondatlan viselkedése. A féltő, de szűk látókörű szülő ugyanis úgy véli, a veszély elhárításának leghatásosabb módszere a letiltás: ha megvonja a számítógép- és mobilhasználat lehetőségét, olykor még a televíziózástól is eltiltja gyermekét. Sőt, esetenként még büszke is rá, elvszerűnek és tudatos nevelésnek tartja, ha nem nézheti meg (mert nincs tévé a házban) a korosztályának szóló rajz-, gyermek- és ifjúsági filmeket, nem játszhat tanórán és az otthoni feladatmegoldás során (már ha a tanár forszírozza a megerősítésnek ezt a formáját!) IKT-játékokkal, hiszen nincs QR-kódokat feloldó mobiltelefonja. A magam részéről, akinek a gyereke négyéves kora óta jelentős időmennyiséget tölt naponta a számítógép előtt, s megengedő szülőnek tartom magam, a fentiekben említett nevelési elveket a gyermek pszichikai egzecíroztatásának tekintem, ami sok esetben épp az ellenkező hatást éri el: a kíváncsi, a korlátozások alól kibújni igyekvő, de a közösségi portálokon tájékozatlanul bolyongó gyerek könnyebben sétál be a „hazugságok hálójába”.
Azokat a gyerekeket, akik a kétezres évek elejétől rendszeres internethasználók, ma már meg lehet kérdezni a tapasztalataikról, hiszen felnőttek. Megtettem. Az egyik kérdésem az volt, találkoztak-e, s ha igen, milyen módon a közösségi portálok veszélyeivel, zaklatókkal, kétes profilokkal, a másik pedig: úgy érzik-e, hogy a Z generáció tagjaiként nem volt valódi gyermekkoruk?
Az első válaszra „igen”, a másodikra „nem” volt a válasz. Magától adódott a kérdés, hogy sikerült mégis elkerülniük a csapdákat, a kék bálna meg a nem tudom, milyen szörnyeteg manipulációit. „Nem vagyunk hülyék” – volt a korosztálynak megfelelő nyegle válasz, aztán a magyarázat: „Beszéltünk róla veletek, utánanéztünk, és tudtuk, hogy milyen emberektől, álnokságoktól és veszélyektől kell óvakodni nemcsak a virtuális, hanem a való világban is, meg hát azért hozzávetőlegesen mindig számontartottátok, mit csinálunk a számítógépen – jó, egy-két pornófilmet titokban néztünk meg, de szerintem azt is sejtettétek, arról is beszélgettünk, meg annyi „kell” is. Amikor feltörték a profilomat, mindjárt szóltam. És hogy volt-e hagyományos játékélményekben részünk? Amikor meguntuk a gépet, kimentünk az utcára játszani. Emlékszel, amikor az egész csapatot át kellett öltöztetned, mert csuromvizesek lettünk? Véletlenül beleestünk a házunk előtti árokba. Most már elárulhatom, hogy szándékosan: megpróbáltunk vízen járni. Pedig arról nem is informatikából, hanem hittanból tanultunk…”
A jegyzet nyomtatott változata a Családi Kör 2021. június 3-ai számában jelent meg és élőszóban is meghallgatható a Szabad Magyar Szó Rádióban:
