Mintegy ezer áldozat maradványait még mindig nem sikerült azonosítani

A srebrenicai népirtás 26. évfordulóján 19 újabb azonosított áldozat kapja meg a végtisztességet: földi maradványaikat a Potočariban található egykori akkumulátorgyártól a Srebrenica Emlékközpontba szombaton este szállították el a kelet-boszniai városkában meggyilkoltak életben maradt családtagjai, illetve az idei Békemenet résztvevői, tudatta a klix.ba portál.

A bosnyák lap megszólaltatta Munira Subašićot, a Srebrenicai és Žepai anyák mozgalmának képviselőjét, aki arról beszélt: az enklávékból származó mintegy 570 asszony úgy halt meg a tragédiát követő 26 év folyamán, hogy nem sikerült azonosíttatnia és eltemetnie férje, fiai, fivérei maradványait. „Sokuknak az volt az utolsó kívánsága, hogy legalább egyetlen csontot találjanak, amely szerettüké volt. Egy anya, aki két évvel ezelőtt hunyt el, a karjaim között halt meg, utolsó leheletével arra kért, találjam meg a fiait” – mesélte a megrendült idős asszony, aki ismételten emlékeztetett: egyetlen halott sem maradhat pusztán szám, minden embernek van neve. „Amekkora a különbség az élő és a halott között, akkor a különbség a halott és az eltűnt között is. Ezt mindenkinek tudnia kell. Amennyiben az eltűnteket nem sikerül felkutatni és méltósággal eltemetni, az azt is jelenti, hogy az áldozat nem is élt, nem is létezett” – mondta az asszony, emlékeztetve, hogy még mindig nem sikerült felkutatni a népirtás mintegy ezer áldozatát.

Ugyancsak ez a portál tette közzé annak a beszélgetésnek az átiratát is, amelyet 1995 júliusának közepén Ljubiša Beara, a boszniai Szerb Köztársaság Hadseregének főparancsnokságának egyik vezetője folytatott Radislav Krstićtyel, a boszniai Szerb Hadsereg Drinai Hadtestének vezetőjével, s amelyet a bosnyák hadsereg operatőre rögzített titokban.

Beara azért hívta fel Krstićet, hogy további embereket kérjen tőle a fogságba ejtett bosnyákok kivégzéséhez Zvornik városába, a srebrenicai enklávé elestét követően. Bearának mintegy 30 emberre volt szüksége, de beszélgetőtársa azt javasolta neki, hogy a boszniai szerb rendőrségtől kérjen „segítséget”.

– Nem akarnak ők dolgozni. Beszéltem velük, nincs más megoldás, adj 15-30 embert. Még 13-án ide kellett volna érnie néhányuknak, de nem jöttek (…) Nem tudok mit tenni, Krle, komolyan mondom. Még 3 500 »csomagot« kell szétosztanom, megoldást pedig nem tudok.

– Baszd meg, most ezért is én leszek a hibás – válaszolta neki Krstić (akit egyébként 46 éves börtönbüntetésre ítélt a Hágai Nemzetközi Törvényszék a srebrenicai népirtásban való részvétel miatt).

A hágai bíróságon megállapítást nyert, hogy a „csomagok” valójában bosnyák rabokat jelentettek, akiket rövidesen likvidáltak. A szerb tisztek említett beszélgetése, illetve a boszniai Szerb Köztársaság elnökével, Radovan Karadžićtyal folytatott beszélgetések felvételei döntő bizonyítékul szolgáltak, hogy a boszniai szerbek katonai és polgári vezetésének szándékában állt a népirtás kivitelezése. És függetlenül attól, hogy igyekeztek nem hagyni írásos nyomát a terveknek, a parancsosztók mulasztásokat követtek el.

Csak néhány nappal Beara és Krstić beszélgetését megelőzően, a srebrenciai Fontana szállóban, 1995. július 11-ről 12-re virradóra egy szűk kör megismerhette a tervet, amelynek értelmében meg kellett gyilkolni minden srebrenicai férfit. A tervről nem sokan tudtak, köztük volt Radislav Krstić, Momir Nikolić kapitány, a bratunaci egység biztonsági-hírszerzési parancsnoka, Vujadin Popović, a drinai hadtest biztonsági vezetője, Ratko Mladić és Radovan Karadžić.

Július 13-ig minden fogságba ejtett bosnyák férfit Bratunacba szállítottak. Ide vitték azokat a bosnyákokat is, akik egy menetben megpróbáltak eljutni a szabad területekre, de megadták magukat a szerb csapatoknak, vagy fogságba estek. A raboktól elvett személyazonosító iratokat a szerb egységek elégették, a parancsnokok megtiltották, hogy bárki bármit nyilvántartásba vegyen. „Ezeknek már nem lesz szükségük útlevelekre” – mondta a boszniai szerbek katonarendőrségének vezetője, Mane Đurić…

Ugyanazon a napon, 1995. július 13-án Ratko Mladić parancsot adott a drinai hadtestnek, hogy akadályozza meg minden „illetéktelen személy” belépését Srebrenica és Žepa területére, hogy lezárjanak minden forgalmat a térségben, tartóztassanak fel minden újságírót, aki a kérdéses területre akar lépni és tiltsák, illetve akadályozzák meg bármilyen információ kiszivárgását.

A beosztottak parancsba kapták, hogy semmit se jegyezzenek fel: ez a magyarázata annak, hogy a foglyok létéről csak két jelentés tesz említést.

Az első kivégzések július 13-án történtek Bratunac község területén, a kravicai raktárban, majd július 16-ig folytatódtak Zvornik területén, mert a bratunaci válságstáb vezetője tiltakozott, hogy a likvidálás a község területén történjen.

Hamarosan Karadžićnak személyesen kellett beavatkoznia: az egyik beosztottjával július 13-án este nyolc órakor folytatott beszélgetésében megkérdezte, hogy „Eddig hány ezer?”, mire a beosztott azt válaszolta, egyelőre kettő körül, „de lesz még az éjszaka folyamán”. Karadžić erre azt válaszolta: „Minden árunak holnap dél előtt a raktárakban kell lennie. De nem itteni raktárakban, hanem valahol másutt”.

Karadžić a kivégzésre váró embereket nevezte „árunak”. Ez döntő bizonyíték volt a bíróság előtt, hogy szándékában állt népirtást végezni.

A boszniai Szerb Hadsereg biztosította a kamionokat, amelyekkel a foglyokat a kivégzések helyszínére vitték. Ezek általában elzárt helyszínek voltak, a foglyul ejtés közelében. A foglyok őrzését, szállítását és kivégzését a boszniai Szerb Hadsereg különböző egységei végezték. Miután a katonák Pilice területén meggyilkoltak 500 embert, megérkezett Beara parancsnok, aki közölte a jelenlévőkkel, hogy „az állam hálás lesz nekik”. A kivégzések közötti szünetekben a katonák a holttestekkel borított mezőn ettek és söröztek…