Június 8-án úgy tűnhetett, lezárult egy történelmi fejezet: Ratko Mladić életfogytig tartó börtönbüntetése megerősítést nyert az ENSZ háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszéki mechanizmusa által. Ha viszont úgy érezzük, hogy a katarzis általánosságban elmaradt, aligha kételkedhetünk az érzéseinkben.
Az ítélethozatal leglátványosabb következménye leginkább a fáradt és unott reakciók bizonyultak – ha ugyan voltak ilyenek egyáltalán. Nézzük az egyik oldalt, amelynek talán a legtöbb dolga lett volna az eseménnyel…
Hol vannak már azok az idők, amikor Belgrád belvárosa darázsfészekké változott egy-egy kiadatás vagy döntés hírére? Azok a hátunk mögött hagyott tízes években szinte kikoptak a gyakorlatból. Hogy miért, annak
számos okát sejthetjük: az agresszív nacionalizmus vonzerejének (ideiglenes?) kifáradása és csökkenése mellett a Szerbiát uraló centrális hatalmi erőtér is felelős lehet mindezért. A „lényegˮ azonban nem tűnt el.
Hogy is tűnhetett volna, amikor minden szerbek vajdája, Vojislav Šešelj legalább öt (!) különböző tévécsatornán fejthette ki akkurátus álláspontját a történtekről? Amikor az ország kormányfője, Ana Brnabić semmi érdemlegeset nem mondva „átpasszoljaˮ a kommentálás lehetőségét az államfőnek, hogy aztán a hágai törvényszéket ostorozza egy kicsit? Amikor a nevezett államelnök erejéből a valódi tanulságok érintése helyett a kollektív bűnösség ügyefogyott elvetésére futja? Amikor az ellenzéki formációk legjobb esetben a felszínt karcolgatják a lényegi meglátások
halvány jelei nélkül?
Az érdektelenség homályában
Ne értsük félre a dolgokat: valóban lehetnek kételyeink a hágai igazságszolgáltatással, annak történetével kapcsolatosan, ám ez csak a valódi probléma csúcsa. A legvalószínűbbnek tűnő becslések szerint Koszovón, Boszniában és Horvátországban mintegy 9.300 szerb civil halt meg vagy tűnt el a harcokban. Ezzel a szerb nemzetiségű polgári áldozatok száma a valószínű „második helyetˮ foglalja el a nagyjából 31.500 boszniai muszlim elhunyt után, hogy utánuk a több mint 8.600 albán és 6.300 horvát halott következzék. Így szárazon is elviselhetetlenül fájdalmas számok ezek, s noha pontosságukkal mindig lehet zsonglőrködni, az arányok nagyjából
helytállóak. S akkor még nem beszéltünk a legtömegesebb és „befejezettˮ menekülthullámról, a krajinai szerbek koncentrált, tényleges s a dolgok jelenlegi állása szerint végleges futásáról 1995 augusztusában. Akármit is műveltek a korabeli szerb elitek, fegyveres egységek és bűnözői körök, a konfliktus következményeit kőkeményen elszenvedő szerb nemzetiségű százezrek sérelmeinek elismerése, azok kibeszélése és feloldása mintha megrekedt volna egy nagyon minimális fokon. Meglehet, semmi egyéb nem fog történni ezen a téren, mint az elkorcsosulás.
Köreikben rendkívül zárttá vált a panaszok körkörös emlegetése, s óriási vonzereje van akár az SZHP által óvatosan művelt, akár a radikálisabb formációk által fényes nappal és rendkívül intenzíven kultivált, gyűlöletteli nacionalista hévnek. A jugoszláv háborúk traumája ráadásul úgy folklorizálódott és lett szerves része a mindennapoknak, hogy nem kevés kötőanyagot olvasztott magába a 20. század első felének megoldatlan történeti problémáiból, hogy új lendületet adjon a mitizáló szerb nemzeti narratívának is.
Magyar nyelvterületen, a közhiedelem alapján kisebbségben élve elvileg meg is érthetnénk ezeket az érintett szerb népcsoportokat. Hiszen ugyan hány „közösségen kívüliˮ ember érti igazán a nemzeti sallangokon vagy az
unott érzéketlenségen túllépve azt, hogy az elmúlt évszázadban milyen kihívások érték a Kárpát-medencei magyar kisebbségeket? Hát, nem sokan. Hasonló panaszra lehet oka sok krajinai, boszniai vagy koszovói szerbnek. Erre a helyzetre igen gyakran nem például az emberi jogok vagy az egyetemességre törekvő, egzakt magyarázatok között keresik a válaszokat, hanem valahol egészen máshol. Nagyjából ott, ahol megásásra került Jugoszlávia és több tízezer ártatlan ember sírja is.
Üres szembesülés
Az ítélethez kapcsolódó publicisztikák közül talán Andrej Nikolaidis az Autonomija portálon június 8-án megjelent kommentárjában bukkanhatunk a legpontosabb tételmondatra. „Szembesültünk a múlttal, nyugodtan várakozunk, készen arra, hogy megismételjükˮ – fogalmaz a publicista, akinek nem kell minden tézisével egyetértenünk, de az idézett állítása tűpontosnak tűnik. Meglepően összecseng egyébként Losoncz Márk a jugoszláv háborúk kezdetének évfordulójára írt igazán nagyszerű, az Autonómián március 31-én megjelentetett cikkében megfogalmazott
tétellel: „Az önmagában semmit nem jelentő »szembenézésnek« akkor lenne például tartalma, ha kiderülne, miként lehetne elkerülni a kiváltó okokat.ˮ A forrás, a „Jugoszlávia gyötrelmes agóniájaˮ című cikk egyébként jó példa arra, hogy milyen keservesen őszinte erőfeszítések mentén lehet átfúrni magunkat a jugoszláv tragédia mélyén, hogy aztán
felszínre kerülve jobban értsünk valamit a már megtörténtből, a soha vissza nem fordítható traumából.
Innen, a lényegi szembenézés követelményei felől nézve még inkább látványos volt az egykori hadseregtábornok perének utolsó tárgyalását övező langyos, unott közhangulat. Mintha már nem is számítanának az apropók, a tényleges fordulópontok. Mintha esélye sem volna annak, hogy némileg bölcsebbé, emberibbé váljunk, jóllehet a jugoszláv háborúk „örökségébenˮ benne van ez a lehetőség is.
Június 8-án úgy tűnhetett, lezárult egy történelmi fejezet: RatkoMladić életfogytig tartó börtönbüntetése megerősítést nyert az ENSZ háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszéki mechanizmusa által.
