Június 8-án úgy tűnhetett, lezárult egy történelmi fejezet: Ratko Mladić életfogytig tartó börtönbüntetése megerősítést nyert az ENSZ háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszéki mechanizmusa által. Ha viszont úgy érezzük, hogy a katarzis általánosságban elmaradt, aligha kételkedhetünk az érzéseinkben.
Az ítélethozatal leglátványosabb következménye leginkább a fáradt és unott reakciók bizonyultak – ha ugyan voltak ilyenek egyáltalán. Nézzük az egyik oldalt, amelynek talán a legtöbb dolga lett volna az eseménnyel…
Hol vannak már azok az idők, amikor Belgrád belvárosa darázsfészekké változott egy-egy kiadatás vagy döntés hírére? Azok a hátunk mögött hagyott tízes években szinte kikoptak a gyakorlatból. Hogy miért, annak
számos okát sejthetjük: az agresszív nacionalizmus vonzerejének (ideiglenes?) kifáradása és csökkenése mellett a Szerbiát uraló centrális hatalmi erőtér is felelős lehet mindezért. A „lényegˮ azonban nem tűnt el.
Hogy is tűnhetett volna, amikor minden szerbek vajdája, Vojislav Šešelj legalább öt (!) különböző tévécsatornán fejthette ki akkurátus álláspontját a történtekről? Amikor az ország kormányfője, Ana Brnabić semmi érdemlegeset nem mondva „átpasszoljaˮ a kommentálás lehetőségét az államfőnek, hogy aztán a hágai törvényszéket ostorozza egy kicsit? Amikor a nevezett államelnök erejéből a valódi tanulságok érintése helyett a kollektív bűnösség ügyefogyott elvetésére futja? Amikor az ellenzéki formációk legjobb esetben a felszínt karcolgatják a lényegi meglátások
halvány jelei nélkül?
Az érdektelenség homályában
Ne értsük félre a dolgokat: valóban lehetnek kételyeink a hágai igazságszolgáltatással, annak történetével kapcsolatosan, ám ez csak a valódi probléma csúcsa. A legvalószínűbbnek tűnő becslések szerint Koszovón, Boszniában és Horvátországban mintegy 9.300 szerb civil halt meg vagy tűnt el a harcokban. Ezzel a szerb nemzetiségű polgári áldozatok száma a valószínű „második helyetˮ foglalja el a nagyjából 31.500 boszniai muszlim elhunyt után, hogy utánuk a több mint 8.600 albán és 6.300 horvát halott következzék. Így szárazon is elviselhetetlenül fájdalmas számok ezek, s noha pontosságukkal mindig lehet zsonglőrködni, az arányok nagyjából
helytállóak. S akkor még nem beszéltünk a legtömegesebb és „befejezettˮ menekülthullámról, a krajinai szerbek koncentrált, tényleges s a dolgok jelenlegi állása szerint végleges futásáról 1995 augusztusában. Akármit is műveltek a korabeli szerb elitek, fegyveres egységek és bűnözői körök, a konfliktus következményeit kőkeményen elszenvedő szerb nemzetiségű százezrek sérelmeinek elismerése, azok kibeszélése és feloldása mintha megrekedt volna egy nagyon minimális fokon. Meglehet, semmi egyéb nem fog történni ezen a téren, mint az elkorcsosulás.
Köreikben rendkívül zárttá vált a panaszok körkörös emlegetése, s óriási vonzereje van akár az SZHP által óvatosan művelt, akár a radikálisabb formációk által fényes nappal és rendkívül intenzíven kultivált, gyűlöletteli nacionalista hévnek. A jugoszláv háborúk traumája ráadásul úgy folklorizálódott és lett szerves része a mindennapoknak, hogy nem kevés kötőanyagot olvasztott magába a 20. század első felének megoldatlan történeti problémáiból, hogy új lendületet adjon a mitizáló szerb nemzeti narratívának is.
Magyar nyelvterületen, a közhiedelem alapján kisebbségben élve elvileg meg is érthetnénk ezeket az érintett szerb népcsoportokat. Hiszen ugyan hány „közösségen kívüliˮ ember érti igazán a nemzeti sallangokon vagy az
unott érzéketlenségen túllépve azt, hogy az elmúlt évszázadban milyen kihívások érték a Kárpát-medencei magyar kisebbségeket? Hát, nem sokan. Hasonló panaszra lehet oka sok krajinai, boszniai vagy koszovói szerbnek. Erre a helyzetre igen gyakran nem például az emberi jogok vagy az egyetemességre törekvő, egzakt magyarázatok között keresik a válaszokat, hanem valahol egészen máshol. Nagyjából ott, ahol megásásra került Jugoszlávia és több tízezer ártatlan ember sírja is.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Üres szembesülés
Az ítélethez kapcsolódó publicisztikák közül talán Andrej Nikolaidis az Autonomija portálon június 8-án megjelent kommentárjában bukkanhatunk a legpontosabb tételmondatra. „Szembesültünk a múlttal, nyugodtan várakozunk, készen arra, hogy megismételjükˮ – fogalmaz a publicista, akinek nem kell minden tézisével egyetértenünk, de az idézett állítása tűpontosnak tűnik. Meglepően összecseng egyébként Losoncz Márk a jugoszláv háborúk kezdetének évfordulójára írt igazán nagyszerű, az Autonómián március 31-én megjelentetett cikkében megfogalmazott
tétellel: „Az önmagában semmit nem jelentő »szembenézésnek« akkor lenne például tartalma, ha kiderülne, miként lehetne elkerülni a kiváltó okokat.ˮ A forrás, a „Jugoszlávia gyötrelmes agóniájaˮ című cikk egyébként jó példa arra, hogy milyen keservesen őszinte erőfeszítések mentén lehet átfúrni magunkat a jugoszláv tragédia mélyén, hogy aztán
felszínre kerülve jobban értsünk valamit a már megtörténtből, a soha vissza nem fordítható traumából.
Innen, a lényegi szembenézés követelményei felől nézve még inkább látványos volt az egykori hadseregtábornok perének utolsó tárgyalását övező langyos, unott közhangulat. Mintha már nem is számítanának az apropók, a tényleges fordulópontok. Mintha esélye sem volna annak, hogy némileg bölcsebbé, emberibbé váljunk, jóllehet a jugoszláv háborúk „örökségébenˮ benne van ez a lehetőség is.
Június 8-án úgy tűnhetett, lezárult egy történelmi fejezet: RatkoMladić életfogytig tartó börtönbüntetése megerősítést nyert az ENSZ háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszéki mechanizmusa által.
