Igen, van ilyen: népi nevetéskultúra, de ma már csak csökevényesen létezik; a kultúrának ez a komikus része az évszázadok során visszafejlődött. A magaskultúra nem vett tudomást róla, kirekesztette – a népiességet sokan még ma is úgy értelmezik, mintha az tiszta forrást, naivitást, ártatlanságot, idillt jelentene, és kizárják belőle a kritikus, gunyoros, az uraságokat kipellengérező potenciált. A magaskultúra és a kultúrpolitika megpróbált kialakítani egyfajta komolykodó és giccses hivatalos népi kultúrát, melynek nem sok köze van a nép valódi kultúrájához. Ennek ugyanis a legértékesebb része plebejus szellemű, tiszteletlen, zabolátlan, gúnyolja a hatalmasokat, a gazdagokat, az álszenteket, és groteszk realizmusával, esetenkénti obszcenitásával azt hozza felszínre, hogy milyen is testi valójában az ember: eszik, iszik, párosodik, kínlódik és röhög. A lelkében pedig talán valahol mégiscsak szabad.
Mindannyian jól tudjuk, hogy milyen az eleven népi beszéd. Ízes, szaftos, közvetlen, jól meg van sózva-borsozva káromkodásokkal, átkozódásokkal, trágárkodással, istenkáromlással, „csúnya szavakat” használ, érti a tréfát, vicces és pofátlan. Azonban az elit mindig is lenézte a spontán szabad szájú beszédet, mígnem mi, a nép is röstellni kezdtük, és ezzel óriásit tévedtünk. Megvezettek bennünket, amikor a balga népszínművek, a koreografált néptáncok és a kézimunka-kiállítások színvonalára redukálták a folklórt. Azonban csak a huszadik században akadtak végre olyan néprajzosok, irodalomtudósok, antropológusok, akik a trágár népdalokat, tréfás rigmusokat, az obszcén népmeséket, a zsíros vicceket, egyáltalán a népi humort értékelni kezdték, és felölelték a népköltészetbe meg az irodalomba.
Régen, vagy félezer esztendővel ezelőtt a karneválokon, amelyek ünnepnek számítottak, együtt vonult fel az utcán táncolva és mulatozva az uralkodó és kísérete, a paraszt, a polgár, a koldus, az ágrólszakadt és a dúsgazdag. Ilyenkor megtörtek a tabuk, összeomlottak a hierarchikus piramisok és kitört a szabadság. A középkorban a biblia, az egyházi kultuszok és a hittan mindegyik részletére, mozzanatára születtek kaján paródiák, csúfolók; voltak papok is, akik a népi ünnepélyek idején szabados tréfákat, vicceket, vidám anekdotákat engedtek meg maguknak a templomban, és megnevettették a gyülekezetet, sőt ők is táncra perdültek. Az ún. bolondünnepek alkalmával bolondpüspökök miséztek, és groteszk, álarcos pofák, női ruhába öltözött szerzetesek ültek röhögve a templom padjain. Úgy bizony, a nép ilyenkor, évente többször néhány napig vagy egy hétig szabad volt, és különböző formákban előadta a nyilvánosságban a társadalomról és az emberről való nem hivatalos igazságot, megmutatta a világ nevetséges oldalát. Ezek a vásári, karneváli ünnepélyek alkalmat adtak a megtisztulásra. Ahogy Mihail Bahtyin, a téma egyik szakértője fogalmaz, a nevetés megtisztít: megtisztítja a komolyságot a dogmatizmustól, a fanatizmustól, a félelem és rettegés elemeitől, a didaktikusságtól, a naivitástól és az illúzióktól.
Az ilyen karneváli népünnepek az egyenlőség eszméjén alapultak, kis időre felfüggesztették a szociális különbségeket és megfordították a ranglétrát. A nagyurakat lerángatták a sárba, a papokat és a szenteskedőket kikacagták, minden tilalmat megszegtek. Volt ott „freak show” is, óriások, törpék, nyomorékok, bicebócák, állatnak öltözött polgárok vonultak fel, az igricek trágár verseket adtak elő, a vásári színészek bolondoztak és pajzánkodtak. Az altesti viccek, a vaskos tréfák nemhogy megengedettek, hanem elvártak voltak; a hugyozás, a párosodás meg az ilyesmik tréfás imitálása volt a minimum.
Minden egyházi ünnepnek és állami ceremóniának megvolt a komikus párja. A „búcsúk” vásári mulatságot jelentettek (néhol még ma is él ez a hagyomány), de karneváli hangulat uralkodott a szüreteken és farsangkor is. A komoly szertartásokat bohócok és bolondok játéka kísérte, akik parodizálták az egész hivatalos procedúrát. A kisebb-nagyobb lakomákon is volt bőven kacagás és röhögés – ebből a mai napig megőrződött valamicske, akárcsak a karneváli beszédből, melyben, hogy egy tudóst idézzek, hangsúlyos szerepe van az élet anyagi-testi vonatkozásainak: „a káromkodásokban ma is parázslik valami a régi karneválok féktelenségéből és szókimondásából.”
Ha visszamennék az időben az ókori szaturnáliákig és bacchanáliákig, még vadabb dolgokat mesélhetnék. Maradjunk azonban az újkorban, ugorjunk a mába, és vegyük észre, hogy a népi nevetéskultúra bizonyos elemei megmaradtak. A szocializmus korában a pártmuftik a hivatalos május elsejei felvonulásokkal öntudatlanul is a karneváli tradícióra játszottak rá, csak épp fordítottak rajta egyet, és a hivatalosság ünnepévé akarták változtatni. A hivatalos program múltán azonban az emberek kimentek a bungalóikba meg a kertjeikbe, és ott következett az igazi dínom-dánom. Ma a Pride, a tarka melegfelvonulás a régi karneváli tradíciót folytatja, és akadnak olyan színházak is, amelyek a népi nevetéskultúra hagyományait elevenítik fel, ilyen volt például a vajdasági Tanyaszínház. De a bulik és a partik, a névnapi ünnepségek sincsenek meg disznó viccek, vad tánc és röhögés nélkül.
A népi kultúra az ókorban, a középkorban és a reneszánszban sokkal szabadabb volt, mint manapság. A karneváli formákat nem fenyegette a betiltás veszélye, a pap is huncutkodhatott, és a főúr is részegen duhajkodhatott a szegény emberrel együtt. Amikor a népiességből később kirekesztették ezeket a zabolátlan elemeket, magát a népet hamisították meg. Megszelídítették, más szóval befogták a pofáját, így a népi nevetéskultúra részint illegalitásba vonult, részint rátelepedtek a médiák, és becsatornázták energiáit. Mindenki nevethet egyedül a tévénéző foteljében az ökörségeken, felszabadultan vidám közösségi események azonban, melyek során egy egész falu vagy város önfeledten mulathat, már nincsenek. „A komolyság hivatalos és autoritatív; erőszak, tilalmak, sorompók veszik körül. Az ilyen komolyságban mindig van valamennyi félelem és megfélemlítés – írta Mihail Bahtyin, aki ezt a jelenséget a legalaposabban kutatta. – A nevetés viszont feltételezi, hogy az ember leküzdötte a félelmet. Nem állít tilalomfákat és sorompókat. A hatalom, az erőszak, a tekintély soha nem beszéli a nevetés nyelvét.”
Illusztráció (Fotó: Fogarassy Fanny)