Az ember teremtésben kapott értelmes földi létezésének minőségét végeredményben szellemi életének gazdagsága, sokirányúsága határozza meg: a megítélésben az játszik döntő szerepet, vajon sikerült-e, s milyen mértékben a földi megtestesülés okán reátestált életfeladatot beteljesíteni. Az életfeladat pedig mindenkor a műveltséghez tartozó, léleknemesítő szellemiek minőségének a függvénye, s vajmi kevés köze van a mára már teljesen eldologiasított, eltárgyiasított meg el is tömegesített, mobilgomb-nyomogatós virtuális valóságot létrehozó, azt preferáló, pénzimádatra zsugorított életfolyamatokhoz. Nem győzöm írásaimban hangsúlyozni, hogy az életfeladat „mindenkinek kivételes szent örömül jön” a teremtés ajándékaként. Elherdálni azt a legnagyobb bűn.

Számomra semmi sem okoz nagyobb, felbecsülhetetlenebb örömöt, mint amikor olyan emberekkel találkozom, akiket nem téveszt meg a szemfényvesztésbe, hamis csillogásba, a látványvilág álértékeibe öltöztetett anyagi világ lélekromboló, emberi méltóságot megbecstelenítő, érzéketlen, részvétet, szeretetet megtagadó és lealjasító démona. Ilyenkor tudom, hogy az emberi létezést megnyomorító körülmények ellenére nincs még minden veszve. Az önmegvalósítás rögös útján haladó, azon kitartóan és fáradhatatlanul munkálkodó ember/emberek a reményhozók, akik hitet tesznek az ember Isten képére teremtettsége mellett, a hegyi beszédben Jézus által is megfogalmazott felszólítás értelmében, miszerint „Legyetek azért ti tökéletesek, / miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”. (Mt. 3:48) Az ember világának tökéletessége pedig nem az anyagi javak harácsolásán, halmozásán múlik, mert az anyag csak szolga, nem pedig a létezés értelmet adó forrása.

Kulturális eseményekben szűkölködő, kenyeret és cirkuszt kínáló világunkban ünnepnapnak számít, ha egy olyan könyv jelenik meg, mint Barácius Zoltán Értelemmel, érzelemmel 1974–2011 című, immár színháztörténeti könyve. Tulajdonképpen minden nehézség ellenére az önmegvalósítás útját felvállaló három művészember példaértékű életpályája rajzolódik ki a színházi dokumentumként is felfogható kötetben: a színész, rendező, író-színházkrónikás Barácius Zoltáné és a színészházaspáré, Jónás Gabriella és Korica Miklós küzdelmekkel, sikerekkel és kudarcokkal telített emberi és művészi pályájának felelevenítésével. Posztumuszként jelent meg ez a kötet, hiszen, ahogy hívtuk, emlegettük, BZ 2011-ben csatlakozott az akkor már égiek színtársulatát erősítő számos pályatársához az időközben ugyancsak eltávozott Korica Miklóssal együtt. S hogy miért csak most jelent meg ez a könyv? Egyszerű a válasz: most jött el az ideje. Merthogy mindennek, ami érdemes arra, ideje van!

A kiadványban tehát immáron két végérvényesen lezárult életpálya körbejárása válik lehetővé: a szemtanú író-krónikásé meg a huszadik századi vajdasági magyar színjátszás utolsó negyedében kibontakozott és megvalósított színművészsorsé, Korica Miklósé. Illetve a még mindig közöttünk tevékenykedő, de csak az Újvidéki Művészeti Egyetemen a művészi beszédet oktató (!?!) Jónás Gabrielláé, aki egyként volt pályatárs, a magánéletben pedig útitárs. S miközben megismerjük közelebbről egy színművészházaspár viszontagságokkal teli, időnként azért persze babérkoszorúval is ékesített, magas hivatás- és küldetéstudattal realizált színpadi jelenlétét, a közelmúlt viharos évtizedei szintén közvonalazódnak, s emlékeztetnek minket arra, milyen korban éltünk/élünk.

Ma a színházi világ nálunk mellékvágányra terelődött: a szabadkai színészek kiváló művészi nívót létrehozó előadásai egy poros, piszkos, lepusztult gyáripari létesítményben realizálódnak, tevékenységükről pedig elvétve jelennek meg tudósítások, ismertetők. A Barácius-féle színművészekről szóló kortársi visszaemlékezések ezért igencsak felértékelődnek, mint olyan elemei a több mint kétszáz éves színjátszástörténetünknek, amelyek valamilyen formában  mégiscsak megőriznek valamit az amúgy is csak a gyorsan múló időben megnyilvánuló színpadművészi kifejezésekből, holott a színpadi előadások az embereket egy adott pillanatban lelket nemesítő, szellemieket gyarapító, tökéletesítő, katarzist vagy felszabadító nevetést generáló, megfizethetetlen percekkel ajándékozták/ajándékozzák meg.

A múló idő hasonló körülményei hasonló emberi sorsokat, ha úgy tetszik, hasonló művészsorsokat generálnak. Olvasva – és kortársként ismerve is – a Jónás–Korica  színművészházaspár működéséről Barácius Zoltán által összegyűjtött és prezentált színháztörténeti anyagot, óhatatlanul emlékezetbe jönnek a Szabadkai Népszínház közelmúltban élen járt, átlagon felüli, kimagasló színpadi alakításokat megvalósító színészóriásai, Romhányi Ibi, Fejes György, Pataki László vagy a színpadi megújulás útkeresőjeként tevékenykedő Szilágyi László. Hiszen nekik pályájuk csúcsára érkezve el kellett hagyniuk a várost. S ez történt a Jónás–Korica házaspárral is kb. két évtizeddel ezelőtt. Az időnként még mindig a múltbéli sárszegi örökség allűrjeit hordozó város ismételten hűtlen lett azokhoz, akik „értelemmel és érzelemmel” szolgálták polgárai szellemének nemesebbé tételét. Mert hogy lehetne megmagyarázni másként azt a tényt, hogy a ristići korszak befejezése után Korica Miklós főleg csak Kisvárdán, néha Újvidéken, majd pedig Kassán vagy éppenséggel Egerben juthatott színpadhoz, illetve 2003-2004-ben a szabadkai Kosztolányi Színházban. S hasonlóképpen Jónás Gabriella is vándorlásra kényszerült. Igaz, 1995 tavaszán az újonnan alakított szabadkai magyar színház élére kerül, hogy talpra állítsa a magyar nyelvű színjátszást. Miután ez megtörtént, s újra működőképes lett a magyar teátrum, sőt két év alatt olyan művészi magaslatokra emelkedett, mint volt a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben, Deák Ferenc Határtalanul című darabjának színpadra vitele révén, melyet Ljubomir Draškić rendezett – nos tehát ez jelentette egyben igazgatói pályafutásának végét, mert ahogyan Barácius írja, Jónás „elégtelenre vizsgázott. Valakinél. Valakiknél.“ A magyar nyelven előadott és sokak által feldicsért „legfrissebb háborús dráma“ ugyanis kiverte a biztosítékot. Hogy miért, arra majd idővel a színháztörténet is megadja a választ.

A művészházaspár vándorlásának kora végérvényesen ezután vette kezdetét.

Barácius Zoltán eme posztumusz kötete zárja a színháztörténetünk szempontjából nagyon értékes krónikási életművét. Az Életjel kiadásában megjelentetett köteteivel együtt, melyekben Virág Mihály, Romhányi Ibi, Heck Paula, D. Juhász Zsuzsa stb. meg a vajdasági magyar színházi rendezők pályaképét rajzolja meg, illetve kortársként emlékezik az egykor működő zombori, topolyai, nagybecskereki/zrenjanini magyar társulatokra, az Értelemmel, érzelemmel kötet a közeli múlt hányatott, néha pokoljárásnak is tűnő időszakát – pl. a ristići regnálás éveit – eleveníti fel, miközben hitelt tesz az mellett, hogy az akadályoztatások ellenére is a kitartás, a hitelesség, a tisztesség, a becsület, a szellemi erő generálta rendíthetetlen hivatástudat irányította művészi pálya által maradéktalanul felvállalt és betöltött életfeladat az egyedüli feltétele annak, hogy az ember megmérettetvén ne találtassék könnyűnek.

Vagy ahogyan a könyv nyolcadik fejezetének címe sugallja: Jónás Gabriella és Korica Miklós „Megvédték a szívük tisztaságát“, s aranybetűkkel írták be nevüket a vajdasági magyar színjátszás történetébe.

Káich Katalin

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör 2021. július 29-ei számában jelent meg.