Pénzhatalomtól lealjasított világban élünk, amelyben az erkölcsi törvényeket megtagadva azokat mindennap áthágják az emberek, akár saját kárukra is úgy, hogy jogaikra hivatkozva az éppen regnáló hatalom ellen lázadnak olyan ügyben, mint a jelenlegi világjárvány elleni védekezés.

Ez az emberi hozzáállás a teljes mértékben megnyilvánuló abszurd helyzetek létrehozása révén napról napra elviselhetetlenebbé teszi, értelmetlenebbé, értéktelenebbé zsugorítja az emberek életterét. A megtagadott erkölcsi rendszer következményeibe ütköző ember lépten-nyomon szemben találja magát létezésének irracionális, kaotikus, egyre tűrhetetlenebb körülményeket generáló tarthatatlan valóságával.

Egyetemes, mindenkire vonatkozó alaptörvények voltak, vannak és lesznek, még akkor is, ha az ember/az emberiség időnként vélt önös érdekei nyomán hátat fordít ezeknek. A Tízparancsolat évezredek óta kikristályosodott, tömören megfogalmazott axiómái örök érvényűek, azok bármelyikének megszegése, távlatban gondolkodva, kegyetlenül visszavág az őt semmibe vevőre. A kozmikus törvények minden ember kreálta törvényt felülírnak, ahogyan azt már Mo-ce  kínai filozófus is kifejtette Kr. előtt az V. század második felében.

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”– olvasható Máté evangéliuma hetedik részének első passzusában, mert „amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek”. (Mt. 7:2) Ez alaptörvény. Ahogyan a „Tiszteld apádat és anyádat” kezdetű is. A szülők iránti feltétel nélküli megbecsülés, tisztelet és szeretet törvényét, ha megszeged, ember voltodat becsteleníted meg. S hasonló alaptörvényben gyökerezik az, hogy a szülő, vagy ha úgy tetszik, a felnőtt társadalom nem megy szembe a jövő várományosaival, azaz a felnövekvő generációval. Minden egészséges társadalomban ez betartandó, irányadó zsinórmérték arra vonatkozóan, hogy milyen áthághatatlan szabályok alapján realizálódhatnak az emberek közötti viszonyok, miként lehetséges egy élhető, emberi méltóságon alapuló emberi közösség minőségben megnyilvánuló életvitelének a kialakítása és biztosítása. Hogy egyáltalán van, lesz-e az embernek/emberiségnek jövője, nem a már beteljesült és megvalósított eredményektől függ, hanem a jövőhordozó generációk előtt álló megoldandó feladatok realizálhatóságának a függvénye. Ezért tiltással velük szembemenni a legnagyobb tévedések egyike. Vétek!

A tapasztalatszerzéshez, ami tévedések egész sorát feltételezi, a fiataloknak épp olyan joguk van, mint azoknak volt, akik előttük már megjárták ezt az utat, s most a beérkezettek felsőbbrendűséget szuggeráló elbizakodottságával ítéleteket fogalmaznak meg a fiatalokkal szemben. A fiataloknak szabad – kell is! – irányt téveszteni, ha úgy adódik, hibázni a helyes útkeresés során, s ebben őket tiltásokkal akadályozni szintén elfogadhatatlan. Nekik még joguk van esetleg hibázni, ám nem úgy a felnőtteknek. Nem a kívülről ráerőszakolt, kényszermegoldásként jelentkező empíria, hanem a saját tapasztalat által létrejött viselkedésformák a zsigeriek, s csak a belülről fakadó, öntörvényűséget magába foglaló tapasztalatszerzés teszi lehetővé, hogy a jövő nemzedék a továbbfejlődésben felülmúlhassa elődeit. Merthogy ez a cél, nemde?

A legjobb tanár az, akinek sikerül olyan követőket felnevelni, akik majd képesek lesznek őt túlszárnyalni: ez egyben a haladás záloga is. Az ilyen típusú tanítvány útra bocsátása a legnemesebb tanári feladatok közé tartozik, s akinek ez sikerül/sikerült, elmondhatja magáról, hogy a tanári hivatás legszentebb feladatát teljesítette. Ez az egészséges társadalmat fenntartó, egyedül elfogadható alapszituáció, lett légyen szó szülő és gyermek, tanár és tanítvány, avagy éppenséggel a beérkezett idősebbek és a fiatalok korosztálya között kialakítandó közösségi hozzáállásról. Hiszen csak a kizárólagosságot elismerő hatalomvágy fogalmaztat tiltásokat a jövő generációival szemben.

A tanyaszínházi előadást, sajnos, nem állt módomban megtekinteni, ezért most színháztörténészként/művelődéstörténészként csak a darabról szólhatok érdemében.

Egy teljesen fölösleges vitát generált az ismerethiányos, felületességen alapuló, mégis tekintélyelvű kinyilatkoztatás, mely az idei előadást eltanácsolta a produkció tervezett bemutatásának útvonaláról. Tény, hogy Ödön von Horváth Kazimír és Karolina című darabja – ahogyan egy kritikus írta a budapesti Centrál Színházban 2019. január 9-én bemutatott előadásról – „sírnivalóan gyönyörű népszínmű /…/ aktuálisabb, mint valaha”. A szerzőről tudni illik azt is, hogy kedvenc műfaja a Volksstück, azaz a bécsi népszínmű volt, „amelyet a század /…/ követelményeinek megfelelően áthangszerelt” – ha úgy tetszik, időszerűsített –, s mely „mindig a kesernyés kritika eszközéül szolgált számára. Kiváló jellemábrázoló volt, cselekményépítése és párbeszédei lírai, szatirizáló és parodisztikus elemekből táplálkoznak”, mint olvasható Bereczky Erzsébet rövid összefoglalójában. A művet 1932-ben írta Ödön von Horváth, akárcsak a Mesél a bécsi erdő címűt, mely egyébként a boldog emlékezetű Bambach Róbert vizsgaelőadása volt az Újvidéki Színházban 1975-ben, négy évvel a vígszínházi bemutató után, és az akkori országunkban először került bemutatásra. A cselekmény színhelye a müncheni Oktoberfest, míg az utóbbié a Bécsi erdő.  Mindkettő színhelye tehát megfelel a tanyaszínházi elvárásoknak, ha egyáltalán szükséges az ilyen jellegű véleménynyilvánítás.  Hogy a „ballada, teli csöndes szomorúsággal, humorral enyhítve” aktualitása miben rejlik, könnyen megválaszolható: világjárványtól megspékelt gazdasági válság idején élünk mi is, tömeges a munkanélküliség, a mélyszegénység, s a „szórakozási düh” sarkallta, féktelen, szilaj bulizásokba torkolló vágy még a tiltásokat is felülírja.

A népi kultúra mibenlétével kapcsolatos tudnivalókat Radics Viktória és Csányi Erzsébet avatott tollából olvashatta a nagyközönség. Már akit valóban érdekelt a dolog. Arra a kérdésre, hogy mi kell a népnek, csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy 2007-ben jelent meg Burány Béla egyedülálló Mé piros a gólya csőre? Erotikus és obszcén népmesék (!?!) a Délvidéken című, több mint 1000 oldalas kötete, minek anyagából tanyaszínházi előadás is született. Se a könyvet, se az előadást nem kifogásolta senki. Hogyan is tehette volna? S azt is illik tudni, hogy a Burány-féle könyv anyagának kb. hetven százaléka az európai mesekincs részeként lett katalogizálva. Ezek ismeretében tulajdonképpen miről beszélünk?

2021-ben kultúrpolitikai szempontból az ihajcsuhajárvalányhajas, rámáscsizmás, dilettáns, népbutító és bölcsességosztó, 19/20-ik századfordulós népszínműtípust kijelölni, netán követelményként előírni a legnagyobb kultúrpolitikai melléfogás. A helyét anno, 1984-ben Hernyák György jelölte ki végérvényesen, amikor színre vitte a Harmadik ablak alapján megalkotott Harmadik ablak, avagy muzsikaszó, jókívánság című produkciót az Újvidéki Színházban.

P. S.: Hogy van az, hogy soha senki nem tett még csak kísérletet sem arra, hogy az államilag engedélyezett TV-csatornák ízlésmérgező, emberi mivoltot, méltóságot meggyalázó, lealjasító, néphülyítő show-műsorai ellen tiltakozzék, hiszen az elmúlt tíz–húsz évben az emberek tömeges erkölcsi romlásának ezek voltak az inspirálói, és nem a pisilő szódásüveg!

A jegyzet a Családi Kör augusztus 12-i számában jelent meg.

Ödön von Horváth: Kazimír és Karolina. Tanyaszínház, 2021 (Fotó: Révész Róbert/SZMSZ)