Szerző: Káich Katalin

Örömjáték a zentai színpadon

László Sándor, a Handabasa rendezője rádióinterjújában újfent megfogalmazta azt a véleményt, miszerint a társadalmi problémákkal terhelt időkben a színházak feladatai között olyan előadások színre vitele is kívánatos és helyénvaló, melyek a közönség számára egy lélegzetnyi időt biztosítanak a kikapcsolódásra, a mindennapi terhek alóli feloldódásra, ami ha úgy tetszik, erőgyűjtés is egyben annak érdekében, hogy könnyebben tudjanak megbirkózni a sokszor elviselhetetlenségig felfokozott körülményekkel. Elhangzott mondatai a vajdasági magyar színjátszás nagyasszonyának, Romhányi Ibinek emlékét idézték fel bennem, aki az idén márciusban lenne nyolcvanöt éves, és aki anno számtalanszor hasonlóképpen öntötte szavakba az úgynevezett könnyű műfaj (?!) színre vitelének szükségességét mint a jó színházvezetés egyik megkerülhetetlen feltételét. Ennek az elvárásnak tett eleget január elején a Zentai Magyar Kamaraszínház. 

Olvass tovább

Az elsorvasztás és begubódzás apropójára

Többféle gettóba zártság létezik, de az emberiességet elveszejtő és meggyalázó szellemi bezártság a legveszélyesebb, különös tekintettel arra, amikor az ember Isten képére teremtettségéről van szó. A széles körű egyetemes és nemzeti művelődésre alkalmas csapok hatalmi eszközökkel történő elzárásánál nincs életellenesebb, amikor az egyetemes és nemzeti emberi identitástudat a tét, minek lényege a humanitás. Most éppen ilyen helyzet tanúi vagyunk világviszonylati szinten, de még inkább a mikroközösségek esetében. Ma már az is egyértelművé vált, hogy ez utóbbi esetben mi most egyfajta teljes elsorvadáshoz vezető úton járunk: itt és most, éppen egy ilyen körülmény gyors ütemű kibontakozásának kellős közepén vagyunk. S hogy ez pl. többek között miben nyilvánul meg, elmondom. Mert nemcsak az elmúlt tíz évben elvesztett hetvenezer – ha nem sokkal több! –, térségünkből eltávozott magyarról van szó, hanem az itt maradottakról is.  

Az egykori szabad királyi városi státusszal, szecessziós örökséggel meg általános kulturáltsággal büszkélkedő Szabadka arculata, különösen az utóbbi tíz évben, rohamosan megváltozott. Thália templomának tövében immár az új honfoglalók mentalitása honosodott meg az általam csak „hasfájós kántálásnak” nevezett közönségszórakoztató hangos gajdolásnak köszönhetően, amihez a belváros üzleteinek tövében kéregető romacsemeték társulnak.

Olvass tovább

A társadalmi megbecsülés pártfüggőségben szenved „Fáj, annyira igaz” (Thomas Mann)

Egy szórólap nem a világ, de ha még erre sem futja, akkor valóban nagy bajok vannak a kulturális értékek megítélésének tekintetében. A nemzettudat megerősítésének, megtartásának alfáját és ómegáját, ha tetszik ez valakinek, ha nem, mégiscsak az egységes, nemzeti és egyetemes kultúra képes biztosítani, és nem a sportcsarnokok egyre durvuló, agresszivitásba torkolló lármás és izzadságszagú világa. A színházi szórólap olyan jellegű fesztiválok esetében, mint a Desiré, amelyek a többi között a kortárs, sokszínű színházi törekvésekkel és kifejezésformákkal igyekeznek megismertetni a színházkedvelő közönséget, nos tehát ilyen esetben a szórólap egyben útbaigazítás is lehet nemcsak a szereposztást illetően, de arra vonatkozóan is, milyen elvárások mentén realizálódik egy-egy produkció. De megválaszolhatja azt a kérdést is, miként lehet ma, 2022-ben értelmezni pl. a Szerb Antal által „vad Kleist”-nek nevezett, porosz nemesi családból származó, „nagyszerű alkotásokat létrehozó” 17-18. századi drámaíró műveit.

Olvass tovább
  • 1
  • 2