Szó sincs semmiféle piramisjátékról, amely úgy indul, hogy „gyere, fizess be egy összeget, és utána már tag is vagy, olcsóbban vásárolhatsz”, na meg persze árulhatod is azt, amit még te sem vennél meg. Egészen másról van szó: két olyan esetről, amikor olyanok kértek pénzt, akiknek az arcukra volt írva, nem haszonlesésből szólítottak meg.

Fél nyolc tájban még igencsak csendes volt a Posta utca, s még a városháza környékén sem volt mozgolódás. Mivel oda indultam ügyintézni, gyorsan kiderült a számomra, azért ez a nagy csend, mert az ott dolgozók – habár hétre járnak dolgozni – a hőségriadó miatt nyolctól van csak ügyfélfogadás, és a klimatizált irodáikat 13 órakor el is hagyják (aztán meg csodálkoznak, hogy a magánszektorban a legnagyobb hőségben is 8–10 órát dolgozók csúnya szemmel néznek rájuk, de még véletlenül sem szeretnék ebben az írásban az állami alkalmazottak munkatempójával és -mennyiségével foglalkozni). A piac felé igyekezve egy szembejövő nő állított meg, ruházatából és az ápoltságából nem számítottam a kérdésére:

– Elnézést, tudna adni ötven dinárt? – kérdezte, s mivel látta a meglepődöttségemet, gyorsan hozzátette: – Tudja, nemsokára osztják majd a szociális segélyt, de addig ennék egy pogácsát a péknél.

Nem sokat gondolkodtam, azonnal átnyújtottam az ötvendinárost, majd még egy ötvenest, és mondtam, hogy vegyen hozzá joghurtot is. Nagyon hálás volt, de mondta, nemsokára megkapja a pénzt, és visszafizetné. Megráztam a fejem, hogy erre semmi szükség, ő pedig megköszönte.

Ugyanaznap pár óra múlva hazafelé sétáltam, amikor az egyik régen bezárt üzlet kirakata előtt egy elcsigázott fiatalember gubbasztott. Közepes angolsággal megszólított, elmondta, hogy szíriai, mutatta, hogy csak pár tíz- és húszdinárosa van, és Belgrádba szeretne jutni. Magyarország felé indult eredetileg, de nincs elég pénze, a barátai cserbenhagyták. Tudtam, hogy öt perc múlva megyek megint arra, mondtam, ha vár itt annyit, megérdeklődöm, mennyi a buszjegy, és adok neki annyi pénzt. Ő bólintott, de bizonyára nem hitt benne, hogy visszajövök. Amikor meglátott, azonnal felállt, és odajött, én pedig odaadtam neki a pénzt, és szerencsés utat kívántam. Láttam, hogy küszködik a sírással, és lányos zavarában többször is megköszönte a segítséget, és háromszor elismételte, hogy imádkozni fog a családom boldogságáért.

Természetesen felmerült bennem is, mi van, ha becsaptak. Ha a nőnek nem pogácsára kellett, és ha a zömök fiatalember sem Belgrádba igyekezett, hanem észak felé próbált eljutni. A szemük nem arról árulkodott, hogy nem mondanak igazat, de ha mégis ezt tették, azzal már nekik kell elszámolniuk a saját lelkiismeretük felé. Az enyém tiszta, mert két ember segítséget kért, és amit lehetett, én megtettem, és egy pillanatig sem érdekelt, ki milyen nyelven beszél, kinek milyen a bőrszíne. Hogy miért? Mert mikor én Bécsben szállás nélkül maradtam, a sok európai csak elhaladt mellettem, és végül egy kínai fiú fogadott be a lakásába egy éjszakára…

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör augusztus 26-ai számában jelent meg.