Minden bizonnyal a Tanyaszínház turnéjának a leállít(tat)ása a legnagyobb botrány, amely 2021-ben megzavarta vajdasági magyar kultúra és közélet állóvizét. Amint arról már számos alkalommal írtunk, Hajnal Jenő július 27-én „megkérte” a Tanyaszínház társulatát, hogy mondja le idei turnéját, mivel a Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint Ödön von Horváth Kazimír és Karolina című darabja „nem tudja eljuttatni a vajdasági magyar közönséghez a gondtalan, minden korosztálynak szóló színházi élményt”, a darab „öncélúan közönséges”, „parttalanul ízléstelen”, „alpárian provokálja a közönséget” és a „színpadi megszólalás vállalhatatlanságát jeleníti meg”. Hajnal közleményére Pásztor István, a VMSZ elnöke nyílt levelében reagált, és úgy fogalmazott, hogy az MNT elnöke „jól döntött”.
Az egyre terebélyesedő botrány közepette Pásztor István augusztus 6-án beharangozta, hogy „hamarosan sor kerül a színházi emberek közötti, jövőképeket kialakító beszélgetésekre, szót értésre, amelyek évek óta váratnak magukra, amik miatt kialakulhatott ez a mostani áldatlan állapot” és jelezte, a folyamatban kezdeményező és moderátor kíván lenni. A Családi Kör szerkesztősége a pártelnök bejelentése okán kereste meg vajdasági magyar színházak vezetőit, hogy a lap szeptember 9-ei számában megjelenő riportban mondják el a kezdeményezéssel kapcsolatos véleményüket, elvárásaikat. Időközben kiderült, a megbeszélésre már a lap megjelenése előtt, szeptember 6-án sor került, ezért a színházi vezetők válaszait a Szabad Magyar Szóban közöljük.
Megkeresésünkre eddig csak Körmöci Petronella, a Szabadkai Népszínház magyar társulatának vezetője reagált, aki azt írta, örömmel tesz eleget kérésünknek, és kíváncsian várja a többiek véleményét is.
A jelenleginél is szorosabb együttműködés nem párbeszéd, hanem pénz kérdése
Az elmúlt időszakban (beszéljünk akár hónapokról, évekről, vagy évtizedekről) az ön tapasztalata szerint volt-e párbeszéd a vajdasági magyar színházak között, és ha volt, akkor az kielégítő volt-e?
– Társulatvezető ként csak az elmúlt két évről beszélhetek, hiszen 2019 júliusában neveztek ki a szabadkai Népszínház magyar társulatának élére. Az igazgató kollégák barátsággal, nyitottan, segítőkészen fordultak felém az első pillanattól kezdve, és azóta is jó munkakapcsolat van közöttünk. Ez szükséges is, hiszen színészeink itt is, ott is játszanak, folyamatosan egyeztetnünk kell a programjainkat, a havi repertoárt, az utazásokat, a fesztiválokat, de vannak közös rendezvényeink is. Az, hogy ez kielégítő, elégséges-e több irányból érdemes vizsgálni. Egyrészt az adott körülményekhez képest sajnos azt kell mondjam, hogy igen, mert csak ennyire van lehetőségünk. Másrészt, és ezt a többiek nevében is ki merem jelenteni, hogy tömérdek dologban lehetne még együttműködni, de ez nem rajtunk múlik. Jó lenne, ha színházaink előadásai bemutatásra kerülnének a többi színházban is, tehát minden Újvidéken, vagy Zentán készült produkciót a szabadkai közönség is láthatná a Népszínházban, vagy a Kosztolányi Színházban, illetve mi is szerepelhetnénk minden eladásunkkal náluk. Lehetne még sorolni napestig, ez nem a párbeszéd vagy a szándék hiányán múlik, ez mind anyagi kérdés. Pénz kell, kellene hozzá. Ezzel be is vezettem a második kérdést.
Áldatlan állapotok uralkodnak-e a vajdasági színházakban, és ha igen, ez miben nyilvánul meg, és miként kellene orvosolni?
– Igen. Nem is tudom, honnan kezdjem. Minden vajdasági színház küszködik valamivel. A szabadkai Népszínház ebben a „versenyben” torony hosszal vezet, és ha nem vigyázunk világcsúcsot fog dönteni. Arról, hogy nincs épületünk, és egy lepukkant semmire sem alkalmas csipkegyárban, illetve egy kiszuperált régi moziépületben dolgozunk és alkotunk, már szólni sem érdemes. Ez az évek alatt azzal fokozódott, hogy a munkásaink létszámát folyamatosan csökkentették, számos munkakör betöltetlen és nem is alkalmazhatunk új munkaerőt. A valamikor akár kétszáz főt is foglalkoztató többtársulatos intézményben mára már csak hetven páran maradtunk, miközben a feladatok száma nem csökkent. De a legnagyobb probléma mégis a produkciókra szánt pénz hiánya. Az egy-egy új előadásra költhető összeg nem éri el például a szegedi színház erre szánt költségvetésének 8-10%-át. Tehát mi úgy indulunk az olimpián úszásban, hogy nincs medencénk, edzőnk, fürdődresszünk, de néha kimehetünk Palicsra úszni, ha szép az idő. És mégis eredményeket tudunk felmutatni, fesztiválokat tudunk nyerni, teltházzal játszunk. És igen ezt (IS!) pénzzel lehetne orvosolni.
A színház nem lehet a hatalomban maradás eszköze
Mit vár a Pásztor István VMSZ-elnök által beharangozott, jövőképre vonatkozó beszélgetésektől?
– Nyitott vagyok bármilyen párbeszédre, ha meghívnak, el fogok menni. Várható volt, hogy a választások előtt sor kerül egy ilyen találkozóra. Jó lenne már megtalálni a művészet és a politika közötti normális viszonyt. Nem könnyű feladat ez, bármelyik politikusról és akármilyen politikáról legyen is szó. A színházban hosszú távú folyamatokban gondolkodunk, ezt kellene az adott hatalomnak támogatni, de egy politikai ciklus csak négy évig tart, ott gyors eredmény kell. A színház nem lehet a hatalomban maradás eszköze, mert akkor az minden csak nem művészet, nem színház. Pár napja a budapesti Vígszínház évadnyitóján Rudolf Péter igazgató a megjelent politikusok és Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár előtt elmondta, reméli, nem bántja meg őket, de a színház a politika fölött áll. A színházban csak rendezői jobb és bal létezik. Ezt én is így gondolom.
Hogyan képzeli el a vajdasági magyar színházak jövőjét?
– A végletekig optimista ember vagyok: hiszek abban, hogy egyszer a szakmával való együttműködés lesz a kultúrpolitika legjellemzőbb vonása és a színházvezetők művészi koncepciójához a politikusok megteremtik a lehetőséget és biztosítják az anyagi keretet.
Szükségesnek, pontosabban egyáltalán megengedhetőnek tartja-e, hogy a repertoár, vagy az intézmény arculatának alakításába a politikusok (legyen szó Pásztor Istvánról, vagy bárki másról) bármilyen módon beavatkozzanak?
Nem.
A fent olvasható kérdéseket megküldtük Venczel Valentinnek, az Újvidéki Színház igazgatójának, Wischer Johannak, a Zentai Kamaraszínház igazgatójának, Urbán Andrásnak, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatójának és Gombos Dánielnek, a Tanyaszínház elnökének is, de a megbeszélt határidőre nem válaszoltak. Amennyiben az említett személyek közül szeptember 6-ig valaki jelentkezik, válaszát ugyancsak a Szabad Magyar Szóban tesszük közzé.
A Tanyaszínház-botránnyal kapcsolatos eddigi írásaink ITT olvashatók.
