Kezdetben nem értettem, mi a fenéért kellett kockáztatnia a választások közeledtével a Magyar Nemzeti Tanács elnökének, annak védelmében pedig a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének, hiszen a Tanyaszínház-ügy igencsak nagy népszerűségvesztéssel járt úgy a kulturális autonómia szerve, mint a délvidéki/vajdasági magyar nemzeti közösség (egyeduralkodó) politikai szervezete számára. A végén pedig jött a meglepetés, a minden jogi alapot nélkülöző, nagy hirtelen összerángatott agytágítás-féle, aminek végén bejelentették, pfuj, az eddig történtek közül semmi sem állja, ráadásul bekövetkezett a „szótértés” is. Másképpen is fogalmazhatok: az eddig botcsinálta “teátrológus” egyeduralkodó (ha már a szervezetet így lehet nevezni, akkor „megérdemli ezt a kitüntető címet” annak vezetője is) hirtelen felcsapott még nyelvésznek is, de akkor sem tévednék, ha nyelvújítónak kellene őt, e napot követően, tisztelni!

A majd egy hónapig tartó Tanyaszínház-mizéria alatt a térségünkben olyan sok minden történt, amire illett volna, hogy a hatalmon levők, na meg az önmagukat ellenzéki beállítottságúnak tartók reagáljanak (így vagy úgy), mindez azonban – valakik nagy örömére – szinte a az egész magyar nemzeti közösség esetében feledésbe merült.

Most nem akarok beszélni a napról-napra romló koronavírusos helyzetről, hiszen az minden szerbiai polgárt érint, habár a hatalmon levők augusztus elején még melldöngetve hirdették, egész Európában itt küzdöttek legeredményesebben a pandémia ellen, azonban már a múlt héten ránk köszöntött a lesújtó valóság, ami a balkáni öntömjénezést porig alázta.

Meg kell említenem a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által levezényelt Nemzeti Újrakezdés Program I. fázisának eredményét, ami a kezdeti nagy felhördülés után elveszett a Tanyaszínház-ügy árnyékában. Úgyszintén nagyon kis érdeklődést váltott ki az illetékes minisztérium oktatási államtitkárának és az MNT egyik csúcsvezetőjének (tartott egyén) bejelentése, hogy a következő iskolaévre szánt új magyar nyelvű tankönyvek (ha minden rendben lesz) október végéig eljutnak a tanulók kezébe.

Számomra a legbizarrabb történés (és háttere) az új topolyai labdarúgó stadion pályaavatója volt. Mindezt a fociőrültek óriási eredményként könyvelték el, hiszen a TSC profi csapata még a nagy hírű Fradit is legyőzte. Én is szeretem a focit, mégsem elégedtem meg a felszínnel, ugyanis annak kicsinyke megkaparását követően igencsak sok probléma jelent meg. Először is megvizsgáltam a TSC csapatában pályára lépett huszonkét játékos adatait:

Már ezek az adatok is igen beszédesek, de meg lehet nézni a TSC honlapján az U19, az U17 és U15 korosztályok csapatának játékosait is, ahol nagyon hasonló összefüggések fedezhetőek fel. Annyit azonban hozzá kell tennem, hogy az említett honlapot nem vettem figyelembe az első csapat összes játékosának adatait, mert akkor rá kellett volna döbbennem, a helyzet még rosszabb, hiszen ott nincsenek az U19 csapatból „kölcsönvett” játékosok, sokkal több nem magyar és nem vajdasági van feltüntetve, ráadásul még egy brazil játékos is csatasorba állítható. Na meg egy-két nappal ezelőtt mutatták be a legújabb játékos-szerzeményüket, amivel bizony tovább romlott a játékoskeret átlagéletkora is.

Arról, hogy mikor és mekkora összegek érkeznek Magyarországról, a Magyar Közlönyből lehet tudomást szerezni, a Gazdasági Nyilvántartási Ügynökség (Agencija za privredne registre – APR) adatbázisában erre vonatkozó adatot nem találtam.

Befejezésként csak arra következtethetek, a vajdasági/délvidéki magyar labdarúgó-utánpótlás (ez volt a fő cél) elveszett valahol a jogszabályok és azok kijátszásának útvesszőjében, ami miatt én azt a szomorú jövőt látom Topolyán, hogy a labdarúgás hatalmi játszmáiban még a község nemzetiségi összetétele (ami most sem rózsás, csak a legoptimistábbak állítják, hogy a lakosságban a magyar nemzetiségűek aránya több mint 50 százalék) is feláldozható a jószomszédság magasztos oltárán!