Az elmúlt hetekben meglepően parázs üzengetés zajlott a szerbiai sajtóban a „vajdasági” identitás, és annak soron következő népszámlálásban való megjelenítése kapcsán. Miért áll úgy a dolog, ahogy, s miért volna jó a rétegzettebb szemlélet?

Az előzményekről dióhéjban: a lehetőséget augusztus második felében a Vajdasági Szociáldemokrata Ligát és a Vajdasági Pártot is tömörítő Vajdasági Front vetette fel Gordana Čomić emberi és kisebbségjogi miniszternek. A javaslatot tevő koalíció részéről több érv is elhangzott, többek között a vegyes házasságokból született gyerekek esetét hozták fel példaként. Az ötletet előre borítékolható módon nem követte üdvrivalgás sem a Szerb Haladó Párt, sem például a Vajdasági Magyar Szövetség részéről, amelyek – ismét csak a lényegre szorítkozva – gyakorlatilag ellentmondást nem tűrően álltak ki a nemzeti/etnikai kategóriák kizárólagossága mellett.

Mélyen alá lehetne bukni most a politika- és társadalomtörténet bugyraiba, de nézzük meg a dolgot a szabad önmeghatározás szemszögéből. Ha az államot a domináns kulturális minták mentén szerveződő egységként értelmezzük, úgy Szerbiát tekintve viszonylag világos, hogy a – lényeges politikai súllyal is bíró – népszámlálási adatoknak miért kell különös hangsúlyt fektetniük az olyan identifikációs kategóriákra, mint az etnikai és vallási hovatartozás. A helyzetet bonyolítja a politikai dimenzió, jelen esetben az, hogy a „vajdasági” válaszlehetőséget javasló csoportosulás sem mentes az ilyen vagy olyan politikai/ideológiai motiváltságtól. Ebből és így már nehéz kihozni bármi előremutatót a jelenbeli közéleti viszonyok között, ám a Vajdasági Front javaslata egy normális helyzetben minden további nélkül támogatható lenne.

A szerbiai népszámlálásokban egy ideje az etnikai hovatartozás címszó alatt lehetősége van az adatközlőnek arra is, hogy valamelyik nemzeti/etnikai kategória helyett a regionálist válassza – erre érdekes módon nem reflektáltak a javaslatot hevesen ellenző politikai erők. Beszédes és tünetértékű, hogy ez a lehetőség csak a nemzeti/etnikai kategóriák végén, mintegy plusz opcióként van jelen. Gyanítható módon a területi önazonosságot választók többsége külön koordinátarendszerben értelmezi önmagát, így nem a nemzeti/etnikai csoportokkal együtt, hanem azokkal párhuzamosan, hasonló részletességgel kéne mérni a főbb jellemzőiket.

Nézzük azonban meg, mit árul el a jelenségről a két legutóbbi népszámlálás! 2002-ben a vajdasági számok tükrében 10.154 fő (az összes válaszadó 0,5 százaléka) került be a regionális identitás rubrikába. 55.016 személy (2,71 százalék) nem nyilatkozott, 23.774-en (1,18 százalék) pedig ismeretlenként voltak számontartva. Az első két kategóriában aztán határozott emelkedés következett be 2011-re. Akkor már 28.567 polgár (1,48 százalék) választotta a regionális identitást, 81.018-an (4,19 százalék) nem nyilatkoztak, 14.791-en (0,77 százalék) pedig ismeretlennek minősültek. Első látásra talán nem is tűnik ez olyan soknak sem együttesen, sem külön-külön, ám például, ha az etnikai hovatartozás tíz évvel ezelőtti mutatóit nézzük, akkor a regionális önazonossággal rendelkező polgárok a hatodik legnépesebb csoportot alkotják a tartományban, megelőzve az olyan „bevett“ etnikumokat, mint a románok (25.410 fő), montenegróiak (22.141), bunyevácok (16.469) vagy ruszinok (13.928). 

Szőjük tovább a problematikát! Ugyanis az is zavarja a tisztánlátást, hogy nem igazán tudjuk, mit fed pontosan a regionális identitás címszó. Adott esetben persze a borítékolható „vajdasági” opció túlsúlya, de mellette minden további nélkül megjelenhetne a válaszadók körében a „bánáti”, „bácskai”, „likai”, „boszniai”, „šumadijai”, „szandzsáki” és még sok más identitás is. Másként fogalmazva: a területi önazonosság önmagában éppúgy sokrétűen rétegződhet, mint az etnikai. Érdemes lenne ezt pontosan és világosan kideríteni, nem igényelne különösebb demográfiai/módszertani pluszmunkát. Ez még akkor is így van, ha a puszta számokból a „vajdasági” kategória túlsúlyát feltételezzük. Erre utal ugyanis az, hogy Szerbia teljes népességét tekintve 30.771-an kerültek bele a regionális identitás rubrikába, vagyis a Vajdaságon kívüli országrészekből összesen csak 2204-en. Ez valóban nem sok, másfelől viszont világosan utal arra, hogy a tartományban jelentősen máshogyan fest a regionális hovatartozás kérdéskörének súlya, különálló identifikációs rendszer meglétét sejthetjük. Különösen az – egyre fogyatkozó – etnikai kisebbségek felől nézve persze érthető, hogy a hangadók nem pártolják a területi önazonosság kihangsúlyozását. Ám kérdés, mennyire jelent az opció valóban demográfiai veszélyt. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a „vajdasági” kategória egyben „nemzet- és kisebbséghalált” jelentene – az főként az emigráció, valamint az asszimiláció és az alacsony születésszám szintjén zajlik így is, úgy is. Egy erős „vajdasági” identitásból azonban nem követezne szükségképpen a magyar oktatásügy, a szlovák kisebbségi autonómia vagy a román ortodoxia elsorvadása, sőt.

Módszertanilag akár még megoldható is lenne az egyes identifikációs kategóriák súlyozása, rangsorolása. Ez különösebb nehézségek nélkül el lehet végezni egy-egy szociológiai vagy néprajzi vizsgálat keretein belül, kis módosításokkal – és jóindulattal – a népszámlálás során is meg lehetne ejteni. Így kiderülhetne, hogy az ország népe minek is tartja magát: első és egyetlen helyen csak vajdaságinak? Aztán volna, aki csak a szerbet (első helyen), majd a ortodoxot jelölné be, más a magyart és reformátust (esetleg fordított sorrenddel), slussz-passz. Érdemes lenne lehetővé tenni, hogy a polgárok egyes kategóriákon belül több identitást is választhassanak (példa erre a nemrég befejeződött szlovákiai cenzus), így tudtommal volna olyan személy, aki szlovák/szerb mellett második helyen bejelölné a vajdasági/likai kategóriát is, s mellé még evangélikus és petrőci is lenne. Ugyan mitől volna ez „káros“, amikor valaki nap mint nap ténylegesen így tekint önnönmagára? Félnénk a tisztánlátástól?

Alighanem teljesen világos, hogy a szerb/ortodox, magyar/katolikus, katolikus/bunyevác opciót választók jogai és lehetőségei nem sérülnének, viszont amellett, hogy tisztább és rétegzettebb képünk lenne a társadalomról, mindenképpen bővülnének az alternatív(abb) identitásfajtákat magukénak vallók lehetőségei. Hogy nekik ez még jelenleg is csak vágyálom, másoknak pedig elfogadhatalan blődség, az pontosan jelzi, hol tart most a szerbiai társadalom és politikum.