Szoborfelújításra készülve Közel harminc év után újra felújítják Felsőhegyen a Nepomuki Szent János-szobrot

„Él a faluban egy legenda, mely szerint a szobor készíttetőjének életét csak a szerencse mentette meg a vízbe fulladástól. A századfordulón ugyanis még igencsak összefüggő, nagy kiterjedésű vizes-mocsaras terület jellemezte az Orompart alatt meghúzódó lapályos részt, melyet a későbbiekben vízelvezető csatornahálózat megépítésével szüntettek meg. Történt egyszer, hogy Takács János egy fagyos-havas téli napon az Orompart alatt képződött tó jegén hajtotta át teherrel megrakott lovas szekerét, s a jég a többmázsás teher alatt beszakadt. Szerencsés megmeneküléséért hálából a vízen járók védőszentjének tiszteletére kisemlékművet állíttatott a Tornyosi úton, a Gyömrei út kezdeténél” – ezeket a sorokat olvashatjuk Vida János Szakrális építmények és emlékművek Zentán című monográfiájában, amely a zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre kiadásában jelent meg 2005-ben. Az 1901-ben emelt szobrot 1907-ben áthelyezték az útkereszteződésből.

A mai napig is ott áll Felsőhegy déli részén, a mai Csillag utca (valamikor Gyömrei út) kezdeténél a már néhány éve üresen

álló malom mellett egy kisebb kertben. A hosszú évtizedekig elhanyagolt területet 1992-ben a gaztól és a bozótoktól megtisztították, az emlékmű is régi pompájában tündökölt. A kertet és környékét önszántukból a szobor szomszédságában lakó Jaramazovics Piroska és férje, János, valamint a szintén szomszédban élő Szabó Borbálála rendezte: a takaros, gaztól mentes kert színpompás virágokkal vette körül a Szent János-szobrot. Az idő múlásával a kor és betegség megnehezítette a munkájukat. Mintegy egy éve egy fiatalabb kis csapat vállalta magára a kert és a környék rendben tartását, s az ő kezdeményezésükre még az idén megújul a felújításra már nagyon rászoruló szobor.

Kormos Eleonóra elmondta, hogy egy családi beszélgetés alkalmával az öccse, Kovács Káli Róbert vetette fel, hogy kellene már kezdeni valamit a kerítéssel, azt egy kis összefogással még ők maguk is megjavíthatnák.

– Természetesen nem mertünk csak úgy magunk belevágni, mert az útmenti szobrokat, kereszteket nem lehet csak úgy saját elgondolásból javítani. Elmentünk a plébániára a diakónushoz, majd utána Nagy József atyával is beszéltünk, akik örültek, hogy van, aki foglalkozik az üggyel, s közölték, hogy az anyagiakat teljes egészében biztosítják, kezdve a festéktől egészen a szobor felújításáig. Még a nyáron összehoztunk egy munkaakciót. Eljött a lányom, Glória, az öcsém és a felesége, Kovács Káli Johanna, a lányuk, Nikoletta, a közelben lakó Nagy Némedi Szelvita, Bicskei Andrea, és még Jaramozovics János bácsi is örömmel velünk tartott. A szomszédságban lakó fiatalember, Tóth Tibor a magasított kert oldalának a rendbe hozását vállalta magára. Kipucoltuk a gazt, a kerítést átfestettük. Még az idén a szobor felújítására is sor kerül – a fél arca és az egyik ujja is hiányzik. Amikor elkészül a teljes felújítás, szeretnénk, hogy a helyszínen legyen egy mise úgy, mint 29 évvel ezelőtt.  

Nagy Némedi Szelvita a csapat tagjaként mindig részt vesz a kert gondozásában: 44 évvel ezelőtt ment férjhez Felsőhegyen, azóta él itt a szobor szomszédságában.

– A kapun kilépek, és már látom is a szobrot. Amikor még Gyömrei út volt a Csillag utca, az emberek kalapot emeltek, fejet hajtottak a szobor előtt, akár traktorral vagy más járművel, esetleg gyalogosan közlekedtek. Örülök a lányok kezdeményezésének, hogy tartsuk rendben ezt a helyet.

Bicskei Andrea is a társaság tagja: születése óta a faluban él.

– Kislánykoromtól kezdve nap mint nap itt járok el. Amikor Nóri szólt, hogy lenne-e kedvem csatlakozni, egy másodpercig sem gondolkodtam, hiszen nekünk is érdekünk, hogy a környezetünk szép legyen. A szobor az életünkben fontos tájékozódási pont is. Gyakran, amikor olyanok látogatnak el hozzánk, aki régen jártak vagy még egyáltalán nem is voltak nálunk, akkor a szoborra hivatkozunk, az emlékmű az irányadó.

Valaki figyel

Gyerekként és most is a Tornyosi úton lakunk, ami összeköti Zentát és Felsőhegyet. A nagymamánk a Csillag utcában élt, s a nyári vakáció ideje alatt gyakran nálunk időztek a titeli unokatestvéreink. Napközben legtöbbször a családi házunkban játszottunk, este pedig elmentek a mamához aludni. Aztán egyszer csak történt valami, mivel mondták, hogy ők nem mernek elmenni a mamához, mert egy ember mindig figyeli őket, bármikor járnak arra. Akkoriban élt erre egy bácsi, akinek az volt a szórakozása, hogy a kapuk felett szeretett bekukucskálni a házakba, kicsit nézelődött úgy, hogy csak a feje látszódott. Egyik este apu hazaért a munkából, és elkísérte az unokatestvéreimet, hogy kiderítse, miért is félnek a bácsitól. Ám, mint kiderült, a bácsival aztán semmi gond nem volt, helyette a Szent János-szoborra mutogattak, és panaszkodtak apunak, hogy ez az ember minden alkalommal nézi őket, amikor erre járnak. A felnőttek természetesen elmagyarázták nekik, hogy nincs mitől tartaniuk, és idővel meg is barátkoztak a mi Nepomuki Szent János-szobrunkkal, de a történetet mi a mai napig emlegetjük a családban.

Kovács Káli Johanna, habár a település másik felében élt, élénken emlékszik a 29 évvel ezelőtti szoborszentelésre.

– Fiatal lányként a családommal követtük az eseményeket. A pad körül volt az egész nagycsalád. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer majd itt élek. Ma már 22 éve, hogy ide jöttem férjhez. Két éve vettük át a kert rendben tartását, s a Föld napján is itt takarítottunk. Eleonóra öccse a férjem, akinek az ötlete volt a kerítés rendbe hozása, a nyáron a kerítést pucoltuk és festettük. A látszat ellenére nem ment tönkre, inkább a mohától és a kosztól kellett megszabadítani, hogy a festésre készen álljon. Jaramazovics János bácsi gondját viselte a kerítésnek is. A munkaakció végén János bácsi kihozott három szál lécet, és átadta Robinak, a férjemnek, s közölte, hogy harminc évig viselt gondot a kerítésről, most már átadja neki a feladatot.

A 29 évvel ezelőtti eseményekre az akkor még mindössze 12 éves Kőrösi Ottó így emlékezett vissza:

– Sok ember dolgozott a nagyon elhanyagolt szobor felújításán. A nagyapám, Mikus Károly pucolta ki a gazt, a bozótost, az orgonafák maradványait. Az én munkám a téglákkal megrakott talicska tologatása volt. Tetszett, hogy sok ember eljött, és egy cél vezérelte őket, hogy szebbé tegyék a helyet. Arra is emlékszem, hogy a nagyapám és Szekeres Géza bácsi kőművesmunkát végeztek: a szobor talapzata alá készítettek még egy lépcsőfoknyi emelést. Németh István egy papírra ráírta, kik vettek részt a munkálatokban, ki támogatta anyagilag. Ezt egy üvegbe rakták, és bebetonozták. A szoborszentelés és szentmise 1992. szeptember 27-én volt – a Szent János-szobor és a malom környéke megtelt teljesen emberekkel. 

Szerző: Farkas Mónika