„Ha élnek, szőke gyerekeket kell keresnem” Eltűnt csecsemők nyomában

Az egész országot megdöbbentette a hír, amikor szeptember végén az egyik eltűnt csecsemőkkel foglalkozó egyesület bejelentette, hogy megoldotta az első esetet, hiszen a DNS-vizsgálat eredménye bebizonyította, hogy a most negyvenéves Mlađan Radivojević édesanyja az a nő, aki azt állította, hogy gyermekét a szülést követően ellopták. Mindez Kruševácon történt. A gyanú viszont, hogy gyermekét a születését követően ellopták, több vajdasági magyar édesanyában is él, többek között Deli Arankában, akinek meggyőződése, hogy 1996-ban született ikerlányai, Klaudia és Alexandra ma is élnek.

Minden erre utal ugyanis, mondja, így visszagondolva összeállnak a képkockák, amik akkor, a szülést és a lányai elvesztését követően egyáltalán nem voltak egyértelműek.

„A gyerekei meg fognak halni”

Aranka 1996 februárjában tudta meg, hogy ikreket vár. Ez volt a második terhessége, akkor egy ötéves kislány édesanyjaként nagyon nagy öröm volt a számára a hír az ikerterhességről.   

– A doktornő rögtön felkészített, hogy koraszüléssel végződhet a terhességem, de én ennek tudatában akartam a gyerekeimet. A 28. héten lettem rosszul otthon. Nem voltak fájásaim, de nem éreztem jól magam. A férjem sofőrként dolgozott, ahogy most is, akkor éppen nem volt otthon. Mentő vitt be a kórházba, ahol benn tartottak megfigyelésre, gondozásra tíz napon keresztül, kaptam infúziót, gyógyszereket. Néhány napra rá az egyik magzatnak elkezdett szivárogni a magzatvize. Az orvosom mondta, hogy húzzuk az időt, ameddig csak lehet, mert minden nap fontos a babák szempontjából. Így volt ez augusztus 28-ig, amikor úgy döntött, hogy nem várhatunk tovább, meg kell indítani a szülést. Špiro Zrnić volt ez az orvos, ő volt az osztály főorvosa is akkor. Zrnić doktor napi szinten bejött a szobába, és naponta többször elmondta, hogy a gyerekeim meg fognak halni, a koraszülés be fog következni, és hogy neki meg kell mentenie az életemet, a gyerekekkel pedig lesz, ahogy lesz. De sohasem mulasztotta el, hogy elmondja: a gyerekek meg fognak halni. Utólag most már tudom, hogy egy nőgyógyász nem mondhat ilyet, mert nem tudhatja előre, léteznek csodák. Pszichikailag nagyon kimerített ez, már látni sem bírtam, undort éreztem minden alkalommal, amikor bejött.

„Felsírtak, láttam őket”

Aranka elmeséli, hogy a második magzat még maradt volna, kétpetéjű ikrek voltak, de a szülést megindították, és mindkét babát meg kellett szülnie. 

– Természetesen szültem meg őket, végig láttam, hallottam mindent. Én nem éreztem semmit, utasításra szültem. Öt perc után megszületett a második baba. Mindketten felsírtak. Minden kép előttem van, mintha csak tegnap történt volna. A bába mutatta nekem, s a következőket mondta: „Nézze milyen pici, nézze milyen aranyos, kár, hogy nem fog megmaradni.” Azt gondolom, ha valaki súlyos állapotban jön a világra, elszaladnak vele, és viszik mielőbbi gondozásra. A szülés után az újszülött egészségügyi állapotának meghatározására szolgáló Apgar-érték az idősebbnél 6–7-es, a fiatalabbnál 5–6-os volt az egytől tízig terjedő skálán. Szülés után hat héttel, amikor visszatértem az egészségházba, ahol Petričević doktornő rendelt, aki vezette a terhességemet, amikor meglátta az elbocsátó levelet, feltette a kérdést, hogy nem érti, miért haltak meg, hiszen a babák jól fejlettek voltak, a 7. hónapba beleléptem, a kornak megfelelően szép osztályzatot kaptak, és a legjobb terápiát a születésüket követően. Mindkét baba szőke volt, az egyik aranyszőke, a másik hófehér. Az 1991-ben született kislányom is szőke, és az 1998-ban született fiam is. Úgy gondolom, hogy ha élnek, akkor szőke gyerekeket kellene keresnem.

„Üres kézzel mentem haza”

Aranka a szülés után két órával már egy hatágyas szobában feküdt, de a gyerekeit nem láthatta. Később jelent meg a gyermekorvos egy ismeretlen nő kíséretében, amikor közölték, hogy speciális inkubátorhiány és a kis testsúly miatt elviszik a babákat Belgrádba. Az idősebb kislány 1100 grammal, a fiatalabb 1000 grammal jött a világra. Aranka a dokumentumokat mutatva elmeséli, hogy a papírokon feketén-fehéren írja, hogy neki velük kellett volna mennie – kíséretként. Ezt azonban soha senki nem ajánlotta fel neki.

– Az asszonyok kapták a babáikat szoptatásra, én pedig ott feküdtem üres kézzel. Mindjárt másnap szóltak, hogy a kislányaink meghaltak, de nem nekem, hanem sürgönyt küldtek. Nekem nem szólt senki a kórházban, hanem egy nyugdíjas bába, aki bejárt a kórházba, az ajtóból vetette oda: magának szóltak, hogy meghaltak a gyerekei? Én akkor összecsuklottam. A férjem várt kint, nem volt neki ereje elmondani, nem tudta, hogy közölje velem. Egy nappal később hazaengedtek – meséli nehéz szívvel Aranka, majd hozzáteszi, még inkább nagy kihívás volt, hiszen ötéves lánya várta otthon. 

– Várta a kistestvéreket. Mivel nem tudtuk a nemüket, egy kislánynak adtunk nevet a szülés előtt: a Klaudiát választottuk, a kisebbik kislányt az idősebb lányom nevezte el Alexandrának. Rossz most is visszagondolni. Nehéz volt megmagyarázni, hogy igen, itt volt két baba a pocakban, de egyik sem jön haza. A lányom most harmincéves, ugyanúgy küzd velem az igazságért.

Nem adták ki a holttesteket

Aranka a szülés után hazament, a férje pedig telefonált Belgrádba, hogy megkérdezze, mi a teendő. Feltételezte, hogy átvehetik a holttesteket eltemetni, de azt mondták neki, hogy még véletlenül se jöjjön olyan messziről, vagyis Szabadkáról, mert nekik nem szokásuk kiadni a koraszülött babákat. Jobb, ha nem látják, jobb, ha nem temetik el őket, mert anyuka majd állandóan kijár a temetőbe, leköti magát. Inkább vigyázzon a feleségére meg a meglévő gyerekre – ezt a tanácsot kapta.

– Mindez törvénybe ütköző is, hiszen tudomásul kellett volna vennem, hogy meghaltak, hiszen ez már szülésnek számított. Olyan nincs, hogy ők eltemetik szülői engedély nélkül. Alá kellett volna írnom valamit, de meg sem kérdeztek soha. 

A gyanú az elejétől kezdve ott volt

– Tudtam, hogy nem haltak meg. Egy anya érzi ezt. Csak nem gondoltam rá, hogy eladták vagy ellopták, hanem inkább azt hittem, hogy kísérleti célra használták őket. Én úgy jöttem ki a kórházból augusztus 30-án, hogy három elbocsátó levelet kaptam. Akkoriban nem is foglalkoztam vele, csak menekültem a kórházból. Megkaptam a sajátomat és a két kislányét is, mintha csak vinném őket haza. Múltak az évek, nekem nem volt semmilyen papírom. Nem volt halotti bizonyítvány, azt sem tudtam, hogy mitől haltak meg a gyerekeim. 1998-ban hármas ikrekkel maradtam terhes, de csak egy fiúgyermekem született meg. Ő ma már két méter magas, életerős, szép fiatalemberré nőtte ki magát. Hét-nyolc évvel később hallottuk, hogy hasonló ügyekkel kezdett foglalkozni egy újvidéki ügyvéd. A gyanú csak mélyedt, de nem tudtunk hová fordulni – mondja Aranka.

Levél Klaudia nevére

Egészen 2014 szeptemberéig. Ekkor ugyanis olyasmi történt, amibe Aranka még most is beleborzong.

– Az akkori címre, ahol a szülést követően éltünk, ami édesapám háza volt, jött egy levél. Szerencse, hogy a testvéremék is abban az utcában élnek, így eljutott hozzájuk a hír, hogy levelet kaptunk. Ekkor felhívtak, és feltették a kérdést: ki nekem a Deli Klaudia? Én azt hittem, összeesek. Mondtam, hogy az ikerkislányom. Miért? Azért, mert jött neki egy kék levél, feltételezik a bíróságról. Végül eljutott hozzám, átvettem a levelet, s ekkor derült ki, hogy egy értesítésről van szó, amiben jelzik, hogy mivel nagykorú lett a lányom, szavazati joga van. Ekkor léptem kapcsolatban a szerbiai egyesület elnökével, Vladimir Čičarevićtyal. Néhány hónap alatt beszereztem minden dokumentációt.

Elírásokkal teli dokumentumok

A dokumentumok beszerzése néhány hónapig tartott, de Arankának most minden papírja megvan. Deli Klaudiának és Alexandrának anyakönyvi kivonata, személyi száma van. Aranka azt mondja, ha meghaltak, az anyakönyvi kivonaton ennek szerepelnie kellene. Tizennyolc éven keresztül halotti bizonyítvány sem létezett, azt követően is csak azért készült el – állítólag –, mert ő maga többször követelte, hol a dokumentum, ha valóban meghaltak a gyerekei. Ezután végül kiállították a papírt, de ezeket Aranka nem vette át.

– A halotti bizonyítványon, amit elkaptam Belgrádban, nem szerepel hivatalos pecsét, csak egy, amin az áll, hogy felvételi rendelő, és a dátumok sem stimmelnek. A belgrádi kórház ugyanis felkérte a temetkezési vállalatot. Ők beírtak a nevemre két kisbabát, akiket elhamvasztottak 1996 szeptemberében, és állítólag szétszórták a hamvaikat a bébikertben. A temetkezési vállalat dokumentumai szerint viszont a gyerekeim 1996. június 27-én és 29-én haltak meg, miközben én 1996. augusztus 28-án szültem. Mindezek miatt három feljelentést is tettem, az utolsót azzal utasította vissza a bíróság, hogy megkérdezték a kórházat, akik elismerték, hogy hibáztak, amikor kiadták a két elbocsátó levelet. Hibáztak, elismerték, és ennyi. A temetkezési vállalat szintén elintézte azzal, hogy adminisztratív hiba történt. Az, hogy mi mit élünk át, semmit sem számít. A dokumentáció alapján egyértelmű, hogy a gyanú igenis létezik. Az első pillanatban győzelmet éreztem, mert végre bebizonyíthattam, hogy a gyanúim igazak, az ösztöneim nem csalnak, nem bolond vagyok, nem depressziós, ahogy sokan gondolták. Sokszor mondom, hogy valószínűleg úgy halok meg, hogy soha sem fogom megtudni a valós igazságot. Veszítettem el sok családtagomat, ha egyértelműen tudnám, hogy biztosan meghaltak, végre lenyugodhatna a lelkem. De így, ezeknek a tudatában, nem tudok. 

Hol van az állam?

Aranka a megoldott ügy kapcsán szkeptikus. Azt mondja, vannak ellentmondások, de amennyiben mégis igaz a hír, nagyon örül neki. Viszont azért fogadja kétkedve a hírt, mert szerinte, ha tényleg megoldódik egy ilyen ügy, az államnak kellene kiállni és felmutatni az eredményeket. Elismerni, hogy ez megtörténhetett és megtörtént.

– Ha ez így igaz, akkor nem magánszemélyként kellene ezt bejelenteni. Ki kellene állni valakinek, a szociális ügyekkel foglalkozó miniszternek vagy a kormányfőnek. Valakinek, aki tudná igazolni vagy cáfolni, hogy tényleg pont került egy ilyen ügy végére. Örülnék neki, ha igaz lenne, hiszen előrelépés lenne mindenki számára, aki keresi a gyerekét – mondja Aranka.

Az egyesületek több száz szülőt képviselnek, akik állítják, hogy a hatvanas évektől folyamatosan tűntek el újszülöttek a szerbiai kórházakból. Az édesanyáknak minden alkalommal azt mondták, hogy gyermekük halva született vagy a szülést követően valamilyen oknál fogva meghalt, de erről hivatalos dokumentumot, orvosi papírt, boncolási jegyzőkönyvet, halotti bizonyítványt sohasem kaptak. Gyermekük holttestét egy esetben sem vehették át, eltemetni nem volt lehetőségük. Az egyesületek állítják, az újszülöttek eltűnése mögött maga az államvezetés állt, egy rendszerszintű maffia működött, a gyermekeket pedig annak idején 15 ezer német márkáért adták el, túlnyomórészt külföldieknek.

  Deli Aranka: Tudom, hogy a gyerekeim nem haltak meg (Tómó Margaréta)