A tényeket hiába akarjuk magunk előtt eltitkolni, attól még létezni fognak. Tétlenséggel nem fogunk semmit sem megváltoztatni.

Az írás alapját azok a személyes tapasztalatok képezik, amelyeket mintegy húsz országban sikerült begyűjtenem a munka világában. Átláthattam, én miben hibázom, mások mit csinálnak jól. Eleinte bennem is megvolt a belénk nevelt szégyenérzet, amikor sikerült az átlagnál jobban keresnem más országban (fontos hangsúlyozni, nem a szerbiai, hanem az ottani viszonyokhoz képest számolok), majd kezdtem ráébredni, ha valamiért megdolgoztam, az eddigi tudásomat használtam, akkor természetes, hogy egy jó cégben megjutalmazzák ezért az embert.

Amikor a kollégám asszisztenst keresett maga mellé, a tapasztalatot kevésbé tartotta fontosnak, inkább az volt a döntő számára, hogy a munkatársa törekedjen, és nyitott legyen újat tanulni, később a munka egy részét átvenni. Kilencvennyolc sikertelen állásinterjú után elmentünk a munkaközvetítőbe, ahol megtapasztaltuk, hogy ők valóban segíteni szeretnének. Energikus, talpraesett, tanulni akaró emberekből valahogy hiány volt, maradtak azok, akik szó szerint megkérdezték, teljes munkaidős állásban be kell-e minden munkanap menni dolgozni, mi van, ha aznap „nincs olyan hangulata, hogy az ügyfeleknek kiküldje az ajánlatot” (ezen a ponton azonnal megköszönte a beszélgetést). A végén más országból talált olyan embert, aki a jó fizetésért dolgozni is akart.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy senkinek sincs kedve a munkához, hanem azt, sokan nem akarják vagy nem merik kihasználni a tudásukat. Félnek többet vagy jobban dolgozni, esetleg jobb munkát keresni, pedig a tudásuk megvan hozzá. Ami külön gond volt (és még mindig az), a nyelvtudás, akár a szerb, de más nyelv is.

Egy ismerősöm említett egy nagyon jó példát arra a félelemre, amely továbbra is gátolja az itteni embereket abban, hogy kilépjenek egy ördögi körből. Egyszer édességet szeretett volna vásárolni egy cukrászdában, hogy megmutassa az érkező vendégeinek, milyen finomságokat lehet errefelé kapni, de a bolt munkaidő előtt bezárt. Felhívta őket, és közölték, ők mindenből csak hatvan darabot csinálnak, ahogy az elfogy, bezár a bazár. Arra a kérdésre, ha máskor nyolcvan darab készülne, az elfogyna-e, igen választ adtak. Azt viszont nem tudták megmagyarázni, akkor miért is nem készítenek többet. A hozzájuk hasonlók panaszkodnak, ha másoknak jobban megy, mert azok esetleg tudnak erősebb gépet venni, amellyel még többet tudnak készíteni ugyanolyan minőségben, így a magukat korlátba zárók egyszer kiesnek a játékból.

Egy szegény sorsú család tehetséges gyerekének próbáltunk meg segíteni, beszereztünk neki egy számítógépet minden hozzá tartozó résszel. Beszélgetés közben derült ki, egy befektető felkínálta a családnak, hogy a telkük helyére építene egy emeletes házat, és cserébe kapnának egy hatalmas lakást, teljesen felszerelve. Az anyuka ezt elutasította, mondván, akkor nem lenne hova gyűjteni a hulladékot, amelynek az eladásából élnek (de főleg a gyerekek utáni szociális támogatás a fő bevételük), így továbbra is ott maradnak, ahol voltak, félve a változástól, mert szerintük mindig lehet rosszabb. Ami leginkább meglepett, az a „majd segít valaki” hozzáállás, mintha maguk semmit sem tudnának tenni, akár alkalmi munkát keresni, valami bevételre szert tenni.

Egy másik ismerősömet (vezető beosztású munkahelyen dolgozik) egyszer egy ismerőse megkérte, segítsen neki munkát találni. Azt kérte tőle, frissítse az életrajzát, és majd ad neki néhány tanácsot, hogy az eddigi tapasztalatai és a tudása alapján hova jelentkezhetne. A drámai fordulat azzal kezdődött, hogy az álláskereső megkérte a jó munkahelyű ismerősét, írja meg helyette a CV-jét, mert hát régóta ismeri. A munkakereső srác vérig sértődött, amikor az ismerőse elutasította a kérését, mondván, ha annyi hajlandóságot sem mutat a munka keresésére, vagyis inkább annak megtalálására, hogy az életrajzát megírja, akkor inkább csak kifogást keres, miért is nem sikerült neki elhelyezkednie.

Ehhez hasonló történetet hallottam egy szlovéniai ügyféltől, anyai ági rokonai itt élnek, és a vele egyidős srác pénzt akart kölcsönkérni tőle (azt hiszem, 200 euróról volt szó), mondván, hogy majd megadja neki. Ő csak annyit kérdezett, mikor dolgozott legutóbb, és mikor jelentkezett bármilyen munkára. Mivel eddig még rendes munkája nem volt, nehezen tudta megérteni, hogyan fogja a rokon neki visszafizetni a kölcsönkért pénzt. Amikor felkínálta neki, dolgozzon a cég raktárában, mert több munkásra van szükségük, a pénzt kérő rokon ezt elutasította valami mondvacsinált ürüggyel, és nagyon megsértődött. Akkor született az általam is használt mondás, miszerint aki nem akar dolgozni, annak emberi joga van éhen halni.

Ha valaki nem tud dolgozni, annak a társadalom igenis segítsen, mert nem saját hibájából képtelen dolgozni. Másrészt, akinek alkalma van egy kis időt magára szentelni, átgondolni, miben is ügyes és jó, az ne másokra várjon, vagy valami csodára (majd valaki elintézi), az ne arról álmodjon, hogy semmittevés közepette majd valaki hirtelen felindulásból olyan munkát ad neki, amellyel nagyon jól lehet keresni, és közben szinte semmit sem kell tenni. Nálunk még továbbra is sokan azt remélik, hogy majd állami cégnél találnak munkát, mert ugye mindenkinek van valami kapcsolata, onnan meg az embert nem szokták olyan egyszerűen kidobni (a pozíciókkal ezt ne keverjük össze), és nem tudnak olyan keveset fizetni, amilyen keveset tud ott dolgozni (egy valamikor kollégámat parafrazálom, aki még vállalkozóként meglepődött, miért nem akar senki sem hosszú távon nála dolgozni, amikor a hozzáállásával mindenkit elzavar).

Egy országnak, népcsoportnak, régiónak szüksége van olyan emberekre, akik mernek kockáztatni, kilépni a megszokásból, rájönni arra, hogy a semmit senki sem díjazza. Ha félünk saját magunktól, a főnököt vagy a tulajt szidjuk, hogy többet keres, mi meg semmit sem teszünk annak érdekében, hogy legalább egy kicsit jobb legyen, akkor ne lepődjünk meg, ha valaki más ezt megteszi, és kihasználja a lehetőségeket, amelyeket mi lusták voltunk elfogadni. A kifogáskeresést és a nyafogást tessék mellőzni!

Kovács Attila (a szerző vállalkozó)