„Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.”
A Termelési-regényben a fenti formában szerepel az az Esterházy-mondat, amely – problémákat ignoráló magatartása legitimálásnak szándékával – a magyar értelmiségi elit legfontosabb hivatkozási alapjává vált. Folytonosan idézik, miközben megfosztották eredeti kontextusától és – azt hiszem – valódi jelentésétől is.
Fél kezünkön megszámolhatnánk azokat a (nem politikai, hanem művészi vagy szakmai teljesítményük révén) jelentősnek tartott tudósokat, esztétákat, művészeket, írókat (más közéleti személyeket), akik nyilvánosan, nevük és arcuk vállalásával emeltek szót a nemzeti közösség politikai, gazdasági vagy kulturális állapotát ellehetetlenítő törekvések (mint amilyenek a folyamatos ellenséggyártás, a kirekesztés és a megbélyegzés politikája, a perifériára szorult rétegek: a szegények, a munkanélküliek, a szenvedélybetegek, az adósok, a hajléktalanok kirekesztése, a politikai diszkrimináció bármilyen formája, az oktatás lezüllesztése, a kritikus gondolkodásúak ellehetetlenítése és kizárása etc.) ellen. Médiaszakember, újságíró/publicista még csak-csak akad, kulturális intézményvezető vagy tudós egy sem, aki nyíltan és hatékonyan szerepet vállalt volna a politikai és kulturális közéletben. És aztán csodálkozunk, hogy a közösségi és intézményi vezetők, a véleményformálók és irányítók rendre középszerű vagy kis teljesítményű, szerény képességű, az iskolából, az egyetemről, sőt, a posztgraduális stúdiumokról kibukott polgártásaink köreiből kerülnek ki: esetenként kifejezetten tehetségtelenek, kóklerek és gyávák.
Egyetlen vajdasági magyar írót ismerek, aki vitathatatlanul jelentős szépirodalmi tevékenysége mellett a politikai közbeszédbe is állandó igénnyel, nyíltan, erőteljes hangon, kritikai szándékkal, bírálatát konkrét politikai struktúráknak, sőt, személyeknek címezve, nem burkolt formában (nem szimbolikus gesztusok révén) szól bele. Ha úgy tetszik: nyíltan bírálja a hatalmat.
Nemet kellene mondani
A Tanyaszínház-botrány is jól tükrözi a vajdasági magyarság kulturális közéletének, intellektuális állapotának válságát és kilátástalanságát: értelmiségének erőtlenségét.
Az MNT elnökét nyílt levele miatt, amelyben az említett színházi formációt – előadása állítólagos „öncélú közönségessége”, „parttalan ízléstelensége” miatt – bírálta, s turnéja leállítására „kérte” (valójában: betiltotta eredeti tevékenységét), egy valódi (nem a miénkhez hasonlatos) demokráciában azonnal lemondásra szólították volna fel, méghozzá nem az ellenzék, nem a szavazópolgárok, akinek nemcsak a bizalmát, de önálló véleményalkotásra, szabad (program)választásra való jogát, döntéshozatali képességét (szellemi nagykorúságát) vonta kétségbe e megnyilatkozásával, hanem az a kormányzati struktúra, amely kinevezte, s amelynek közvetlenül felelősséggel tartozik. Egy működő társadalomban Hajnal Jenőt saját pártja, illetve az az érdekvédelmi szervezet kérte volna távozásra, ahova magát politikailag és közösségileg tartozónak határozza meg. Csak a szerbiaihoz vagy a magyarországihoz hasonlatos társadalmakban engedheti meg ugyanis magának egy politikai formáció (mint esetünkben a VMSZ és a fennhatósága alá tartozó MNT), hogy bármilyen szabad tevékenységbe, például a színháztervezésbe vagy a kultúraalkotásba közvetlen nyomásgyakorlással, politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlás révén beleszóljon: akkor sem teheti, ha a kérdéses intézmény tevékenysége kivetnivalót hagy maga után, ha szakmai vagy művészi szempontból kifogásolható. Ez ugyanis az esztéták, kritikusok, teatrológusok: a szakma feladata. Csak mindenféle diktatúrákban (volt) a párt szokása az előadásokat, könyveket, intézményeket, szerzőket betiltani, bezárni – esetenként égetni.
A politikailag korrekt eljárás helyett a VMSZ elnöke – hangsúlyozom, nehogy helyettem másokat sújtson az esetleges retorzió: megítélésem szerint – minősíthetetlen magánakcióba kezd, teljes szereptévesztésbe esve megbeszélésre, kerekasztal-beszélgetésre invitálja (rendeli) a színházi vezetőket – ahova ők el is mennek. Eközben a politikai közbeszédben (a publicisztikában) is arról szól a diskurzus (szellemi csűrés-csavarás), hogy politikai vezetőként ezt megteheti-e. Pedig minden evidens. Politikai, pontosabban hatalmi helyzetét kihasználva: biztosan. Erkölcsi szempontból semmiképp, különösen, hogy a botrány kapcsán azonnal felmerült Lovas Ildikó neve, akit sokan a háttérben ténykedő szürke eminenciásként tartanak számon, s akit ez esetben a nyílt levél eredeti szerzőjének s a vajdasági színházi kultúrára ekképp érvényesített hatalmi befolyásolása akarnokának tekintenek.
A VMSZ elnöke által moderált, állítólag a vajdasági színházkultúra stratégiáját célzó két eddigi megbeszélés tartalmából nem sok konkrétumot ismerhetett meg a közvélemény azon kívül, hogy minden a legnagyobb egyetértésben, konszenzusos módon zajlott, minek örömére közös fényképet készítettek a résztvevők. S nem tudom, hogy a megbeszélések eredményeképp vagy ettől teljesen függetlenül-e, az egyik társulat műsorra tűzi Lovas Ildikó új regényének színpadi adaptációját.
Nem olvastam még a regényt. A politikai közszereplővé avanzsált író korábbi teljes opusát viszont igen, s nem politikai, nem ideológiai, hanem poétikai és esztétikai mércék nyomán gondolom úgy, hogy a Spanyol menyasszony című regénye megjelenése óta Lovasnak nincs értékelhető irodalmi teljesítménye. S bár lehet, s legyen úgy, hogy utóbbi regénye színpadra kívánkozó remekmű – a színházi botránnyal összefüggésbe hozható, ezért kompromittáló egyidejűség miatt talán neki magának kellene kérnie az említett színház művészeti vezetőjét, rendezőjét, igazgatóját vagy a legfőbb politikai tótumfaktum befolyását, hogy ne tegyék. Hogy tekintsenek el a bemutatásától. Ha tényleg jelentős és mindenképp a széles befogadóközönség elé kívánkozó mű, akkor majd megtalálja egy másik, semleges, a jelölt befolyás és anyagi függés vonzatkörébe nem tartozó társulat.
Honnan a bugyik?
Egyik vitacikkemben arról írtam, hogy – talán – már elég idős, tapasztalt és edzett is vagyok ahhoz, hogy ne érdekeljen, ki mit gondol rólam, ki minek nevez, ki ítél el, ki utál – ha az általam kirekesztőnek vagy hazugságnak gondolt dolgokat nyíltan, nyersen, akár durván meg kell nevezni. Van a megbélyegzésnek, a karaktergyilkoló szándéknak egy olyan változata, amikor szándékosan félreértik az (ironikus) tartalmat. Valami ilyesmihez folyamadott az egyik intézményvezető, amikor azt írta válaszul, hogy „akkora parasztok vagyunk” (vagyok én), hogy „kiteregetjük a szennyest”. Arra gondoltam akkor, hogy mégis jobb, mint (saját kényelmetlen, szégyenteljes helyzetünket titkolni nem tudván) viruló fejjel piszkos bugyik között lapulni.
A szennyest mindenképpen ki kell dobni!
