1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlésen határozták el a magyar rendek a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását. 1996-ban, a Magyar Tudósok Világtalálkozóján döntés született arról, hogy ez a nap lesz minden évben a Magyar Tudomány Napja, amelyet először 1997-ben ünnepeltek meg. Ennek kapcsán kerestünk fel három vajdasági, illetve vajdasági származású, de már az anyaországban tevékenykedő kutatót, mondják el, milyen ma, 2021-ben, csaknem kétszáz évvel a Magyar Tudományos Akadémia létrehozását követően, a modern korban tudománnyal foglalkozni.

Szerbhorváth György, a budapesti Társadalomtudományi Központ Kisebbségkutató Intézetének szociológusa azt mondja, a tudomány legnagyobb gondja az intézménynélküliség. A vajdasági helyzet kapcsán azt mondja, a VM4K (Vajdasági Magyar Képző, Kutató és Kulturális Központ) nem tölti be a szerepét, csak pénznyelőként működik és, hogy az elvándorlás, az aluliskolázottság és –képzettség, a negatívnak minősített demográfiai folyamatok, az asszimiláció, a mentális öndestrukció nem most kezdődött, mind-mind visszanyúlik már az 1950-es évekre.

Míg a nyugati világban a GDP 3, de akár 5 százalékát is a tudományra fordítja, addig Szerbiában ez alig haladja meg az 1 százalékot. Mi a helyzet az anyaországban és érezhető-e javulás a gyakorlatban?

Szerbhorváth György

— A magyar kormányzat azzal büszkélkedik, hogy a GDP 1,5%-ról 1,6%-a növelte a tudományra szánt összeget. De hol van ez a 2030-ra kitűzött 3%-tól?! A pénz nem minden (csak nem árt, ha van belőle bőven), és az igazán aggasztó az, amit a tudomány, az egyetemek és a kutatás szabadságával művelnek az anyaországban. A CEU-t sikeresen elüldözték, a Szín- és Filmművészeti Egyetemet bedarálták, a felsőoktatási intézmények javát is bedarálták, alapítványi kezelésbe adták. (Az egyetem értelemszerűen mindig is a tudományos kutatás egyik bázisa.) Ami személyesen is érintett, az az, ami a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatával történt, hiszen annak teljes autonómiáját is megszüntették, és egy új rendszer állt fel. Azt aligha állíthatnám, hogy különösebb nyomás ért volna engem, aki a legalacsonyabb szinten kutatok, de bőven akadnak aggasztó jelek. A kormányzat ráadásul a tudományra fordított pénzek egy részét új intézetekbe csatornázza át, csókosokat pártfogolnak, akik egy része áltudományos témákkal foglalkozik – és ez különösen a történelem- és társadalomtudományokat érinti. Egyfelől elvárás a nemzetközi jelenlét, másfelől pedig a magyarkodás. „Szerencsére” a járvány kapcsán sokan kapcsoltak, hogy ennek hatását kutatni kell. Szóval aligha állítható, amit az úgynevezett nép mond, hogy a kutatóknak nem kell pénzt adni, haszontalanok, elefántcsonttornyukban elbíbelődnek az érdektelen dolgokkal.

Milyennek látod a szerb-magyar irodalmi kapcsolatokat? Olyan jók-e azok is, mint ahogyan a politikai kapcsolatokat jellemzik ma?

— A szerb-magyar irodalmi kapcsolatok, ha nincsenek is mélyponton, szinte személyes szintre süllyedtek, bár olykor én is jelen vagyok irodalmi-művészeti konferencián, eseményeken. Talán csak a Forum Könyvkiadó foglalkozik szisztematikusan azzal, hogy a szerb irodalom magyarul megjelenjen, vagy esetleg a magyar szerbül, és esetlegesen a folyóiratunk, az EX Symposion, talán még a Hidat lehet megemlíteni. Az olvasókat sosem kárhoztatnám, de tény, a magyar közönséget sem éppen a kis és a környező országok irodalma foglalkoztatja, hanem mondjuk a norvég krimi… De ebben semmi csoda nincs. Az irodalmat elsősorban egyének tudják működtetni, egy-egy személy tud csodát tenni, és erre úgy a magyar, mint a szerb irodalom terén van példa, például ha a műfordítást nézzük.

 

A vajdasági magyar valóságirodalommal foglalkozó köteted megjelenés előtt áll. Mit olvashatunk majd ki belőle?

A megjelenés előtt álló kötetem, a Nem tudták, hogy tudják elsősorban az 1945 és 1990 közt született vajdasági magyar valóságirodalmat veszi számba, értve ez alatt a szociográfiát, a szociológiát, a riportot, a publicisztikát… Egy szöveggyűjtemény szerkesztése közben jöttem rá, hogy a közhiedelemmel, vagy éppen a saját előítéletem ellenére mennyire nem igaz, hogy a korabeli értelmiségiek, újságírók vagy társadalomtudósok nem foglalkoztak saját közösségükkel. Hamis az a vád, hogy az értelmiség úgymond kommunistaként nem foglalkozott a kisebbségi kérdésekkel. A maguk módján, a lehetőségekhez képest nagyon is.

 

Mit látsz a legnagyobb problémának, kihívásnak a tudományos életben?

A probléma, akár a tudomány, akár az irodalmi-művészeti élet terén is az volt, ami ma is: az intézménynélküliség. Egy katasztrofálisan csökkenő létszámú kisebbség esetében ez akár magától értetődőnek is mondható, ugyanakkor az olyan, nemrégiben gründolt intézmények, mint a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vagy a szabadkai VM4K nem hogy a funkciójukat nem töltik be, hanem Patyomkin-falvakként működnek, pénznyelőként, a politikai elvárásoknak, a hatalomnak megfelelő „tudósokat”, „kutatókat” alkalmazva. A könyvem pedig, ami valójában a doktori disszertációm, alapvetően azt térképezi fel, és arra utal, hogy a vajdasági magyar problémái nem a délszláv háborúk óta azok, amik. Az elvándorlás (ami ma már exodusmértékű), az aluliskolázottság és –képzettség, a negatívnak minősített demográfiai folyamatok, az asszimiláció, a mentális öndestrukció, a politikai érdekképviselet mennyisége és minősége mind-mind visszanyúlik már az 1950-es évekre.