Anno arra tanítottak bennünket, hogy a kapitalizmus romlott, rothad és el fog tűnni. Közben olyan kommunista szocializmusban éltünk, aminek nem volt meg a gazdasági alapja, ahol a korrupciót, protekcionizmust naponta láttuk, ahol a pártkönyvecskés előny segíteni tudott, még ha csak formálisan is hittünk abban a hazugságban, amit sokszor ismételtek, és magunk is elhittük.
Olyan világban éltünk, ahol sokan egyformán szegények voltak, ahol a gazdaság nem a kereslet és kínálat logikájával foglalkozott, ahol a döntéseket ideológiai magyarázkodásokkal csomagolták. Olyan rendszerben, ahol nyugdíjba lehetett menni abból a székből, amibe gyakornokként beültünk. Olyan rendszerbe neveltek bennünket bele, ahol a felelőségvállalás gyakran kimaradt, ha valami nem volt kifizetődő, akkor másoktól vettek el és támogattak. Olyan rendszerben, ahol nem volt ajánlott nagyon kilógni a sorból és jobban dolgozni.
A kapitalizmus azon alapszik, olyasmivel foglalkozunk, amit megfizetnek, amiből nyereség van (termék, szolgáltatás, vagy bármi más). Itt fontos, ha valamit nem tudunk jól felépíteni, akkor a cég elbukik, és a felelősség a miénk, mert saját elhatározásból született meg az ötlet, és saját akaratunkból kezdtünk valamibe. A fizetések is attól függenek, mennyit ér a bizonyos munka, és mennyi hasznot hoz a dolgozó személynek és a cégnek.
A vállalkozó–munkás viszonynak két oldala van, de gyakran csak az egyiket szokták említeni – ha a munkaadó nem segíti a munkást és nem bánik jól vele, akkor kapja a büntetést, amit a szakszervezet kiharcolt. A hatalomra törekvő vagy azon levő politikusok körében kevésbé népszerű kimondani, hogy gyakran vannak olyan munkások is, akiket jól megfizetnek, viszont a „nem tudsz olyan keveset fizetni, amilyen keveset én tudok dolgozni” elv alapján állnak hozzá a munkához. Ilyeneket nehéz elbocsátani, még ha több kárt is okoznak a cégnek, mint hasznot hoznak. Nagy vállalatoknak ez gazdaságilag kevésbé fáj, mint a kisebb cégeknek, ahol mindenkinek megvan a feladata, és ha valaki szabadságon van vagy beteg, akkor másoknak kell felkötni a gatyaszárat, és a munkatárs dolgait is megcsinálni.
Szerencsém volt olyan cégekben is dolgozni, ahol olyan főnökeim voltak, akik díjazták az igyekezetet, és segítették azokat, akik dolgozni akartak, gazdasági logika alapján a fizetés nagyobb is lehetett, ha a sikerült többet eladnom és nagyobb hasznot csinálni a cégnek, így mindkét fél győztesen jött ki a végén. Persze, olyanok is voltak körülöttem, akiknek ez kicsit sem tetszett, mert a megszokott lustasági hozzáállásuk gátolt mindenkit abban, hogy a munkájában sikeresebb legyen. Erre igazán akkor figyeltem fel, amikor magam kezdtem vállalkozóként dolgozni, és a volt munkatársak kértek tőlem segítséget. Akadt olyan is, aki vezető beosztásban volt, és közel 10 év alatt nem tanulta meg az eladás, számlázás, és sok más, a munkához kötődő dolgot, amivel napi szinten kellett foglalkoznia, és ők azon lepődtek meg, miért furcsállom, hogy egy eladási csoport vezetőjeként alapvető dolgokat nem tudtak, amire normális esetben a kezdőket szoktak tanítani.
Ha már arról beszélünk, jobb feltételek kellenek a munkásoknak, akkor beszéljünk arról is, mi a teendő, amennyiben visszaélnek a helyzetükkel, és magtartásukkal csak kárt okoznak. Ez olyankor szokott gyakrabban előfordulni, amikor azok, akik dolgozni akarnak, találtak maguknak munkát, és maradnak a munkakerülők. Ilyenkor történik meg az, más országból hoznak be dolgozni akaró személyeket és szakembereket.
Hasonló a helyzet azokkal, akiknek nem tetszenek a befektetők, mert a megvett céget úgy akarják átalakítani, hogy az kifizetődő legyen, hogy az nagyobb hasznot hozzon. Ugyanúgy azokat a cégeket, amelyek nem kifizetődőek, be kell csukni, mert azt az adófizetők pénzéből tartják fel mesterségesen.
A kapitalizmus nem gyerekes kívánságok listája, hanem lehetőségek rendszere. Aki felületesen áll és fog hozzá, kis eséllyel tud majd jó eredményt elérni. Aki idejét és erejét fekteti be, és lépésről lépésre mindennek utánanéz, és azután indít el valamit, egy kis szerencsével még sikeres is lesz. Errefelé még mindig gyakran látom azt a hozzáállást, ha valaki sikeres, akkor sosem a mögötte levő munkát látjuk, hanem a gyűlöletet, irigységet, meg hozzáképzelt kapcsolatrendszert, mintha legálisan senki sem tudna kiseres lenni a saját munkájában, és saját tudását és kapcsolatrendszerét szabályokat követve és törvényt tisztelve nem tudna eredményt felmutatni.
Egy ismerősöm mesélte, amikor néhány év kemény munkával a vállalkozása egyre sikeresebb volt, új autót akart venni magának, mert szüksége volt rá. A rokonság minőséges autó vásárlásáról akarta lebeszélni, mondván, „jó lesz neki egy kisebb kocsi is, mert nehogy valaki féltékeny legyen”. Aztán elmondása szerint rájött egy fontos dologra, a kocsiért keményen megdolgozott, adót és járulékot időben fizetett, amit megkeresett, azt a saját munkájával tette, igy a hasznát mégis arra költheti, amire ő akarja.
Kezdek rájönni, miért váltok országot átlagban 4-5 évente, amikor a környezetemben levőknek a mások sikere, illetve kemény munkája hiúsági gondot kezd okozni, amikor óvatosnak kell lenni, csak ezért mert az ember egyet s mást elért az életében (persze, az arra való törekedést, lemondást, küzdést ilyenkor mások nagyon is elfelejtik), akkor egyszerűen tovább kell állni. Mások romboló ötletei és hatása nem egészséges senkire sem, így, ha az ember teheti, ott legyen boldog, ahol legjobban érzi magát, akár csak egy faluval állva tovább, nem muszáj egész országot váltani emiatt.
Kovács Attila, a szerző vállalkozó
