Bene Sára és a családja több évet töltött a nyugati nagyvárosban, Münchenben. Először férje, majd ő is szerencsét próbált Németországban, ahol sajnos gyorsan bebizonyosodott: nem minden arany, ami fénylik. Kiadások tömkelege a robotolással szemben, folyamatos szorongás és rendszeres kirekesztés – tények, amelyekkel nagyon sok vajdasági magyar szembesül külföldön.

Mikor és miért döntöttetek úgy, hogy Németországban próbáltok szerencsét?

– Természetesen mi is, mint a vajdasági emberek legtöbbje a jobb élet reményében döntöttünk úgy, hogy szerencsét próbálunk Németországban. A férjem nyolc évet töltött kinn a családjával együtt, én négyet. A gyermekeink ott születtek. A beilleszkedés azonban nem ment könnyen, pedig mi mindent megtettünk azért, hogy elfogadjanak bennünket olyannak, amilyenek igazából vagyunk: becsületes, szorgalmas, tisztességes embernek. A legnagyobb baj viszont kétségkívül az volt, hogy vajdasági magyarok vagyunk. Vagyis: külföldiek.

Miben nyilvánult meg ez a bizonyos „kirekesztés”?

– A szomszédok ridegek voltak, és barátságtalanok. A rendszer pedig egyáltalán nem vett bennünket figyelembe, hiszen vendégmunkások voltunk. Ezért a ránk vonatkozó szabályok jó része különbözött az ott élőkre vonatkozóktól, amellyel alapjáraton nincs is baj, a gond inkább azzal volt, hogy az ügyintézők jó része nem tudott segíteni rajtunk. A rendszer, amelyben a németek élnek és tevékenykednek, rendkívül bürokratikus. A nyelvet ugyan beszéltük, de akadtak olyan helyzetek, amelyekhez a meglévő tudásunk kevés volt. Ilyenkor persze igyekeztünk segítséget kérni, de sokszor csak apróságokon múlt, hogy sikerül-e azt a bizonyos ügyet elintézni, vagy sem.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

– A férjem hétfőtől péntekig dolgozott, reggeltől estig. Én csak egy nagyon rövid időre tudtam munkát vállalni, ugyanis időközben úgy döntöttünk: gyermekeket vállalunk. Mellettük azonban értelemszerűen nem tudtam és nem is akartam elmenni dolgozni az első egy-két évben. Ezt követően szerettük volna óvodába adni őket, ám óriási lett volna az az összeg, amit ezért ki kellett volna fizetnünk úgy, hogy a szolgáltatás az alapvető szükségleteket nem is tartalmazta. Sajnos az nem volt opció, hogy a nagyszülőkre bízzuk őket, bár a férjem családja is abban az országban élt, mégis több kilométert kellett volna utazniuk ahhoz, hogy néhány órát felügyeljenek a gyerekekre. Ezt pedig nem várhattuk és nem is vártuk el tőlük, már csak azért sem, mert maguk is dolgoztak, hiszen ők is a jobb élet reményében költöztek ki. Ebből kifolyólag nagyon sokat voltam egyedül a gyerekekkel.

A beszélgetés elején említetted, hogy a jobb élet reményében döntöttetek úgy, hogy külföldön próbáltok szerencsét. Anyagilag mennyire jöttek be a számításaitok?

– Egy része bejött. Több pozitív hozadéka is van a kinn töltött éveknek, de mindemellett sokat csalódtunk is. Münchenben egy 52 négyzetméteres, kétszobás lakásért 740 eurót fizettünk havonta, ehhez hozzájött még a rezsi és használati cikkek beszerzése, a kikapcsolódásról és hazautazásról pedig még nem is beszéltünk… Nyilván tudjuk és látjuk, hogy akadnak olyan családok, akiknek sikerül ügyesen lavírozniuk a nehézségek között. Nekünk ez nem jött össze.

Mi volt a legfőbb oka annak, hogy nemrégiben úgy döntöttetek, hazaköltöztök?

– Leginkább a gyerekeink miatt döntöttünk úgy, hogy hazaköltözünk. Szerettük volna, ha egy kedves, barátságos közösségben nőnek fel, ahol a koruknak megfelelően oktatják, nevelik őket az óvodában, iskolákban.

Mennyire ment nehezen a beilleszkedés?

– Szerencsére mind a négyen nagyon könnyen beilleszkedtünk az itthoni létbe. Jelenleg Törökkanizsán élünk, pont úgy, mint az anyósomék, akik időközben szintén hazaköltöztek a sógoromékkal együtt, akik pedig Moholon élnek. Sokat segítettek a barátaink, akikkel azóta gyakran összejárunk, és megsokszorozódtak a családi összejövetelek is. A szorongást felváltotta a béke, és ez a világ minden pénzénél többet ér.