Alapjában véve akár szerencsésnek is mondhatom magam, mert nagyon boldog gyermekkorom volt. Hosszú időn át igazi, gondtalan gyermek lehettem, miközben szüleimnek – ma már tudom – gyakran meg kellett birkózniuk anyagi természetű gondokkal, de ebből én tulajdonképpen semmit sem észleltem.
Mintha már akkor is tudtam volna, hogy minden úgy van rendjén, ahogy van. Elég sokáig lelhettem örömöm a felhőtlen gyermekkor nyújtotta gondtalan játékosság harmonikus világában. Emlékszem, tizenhárom éves lehettem, amikor édesapám a térdére ültetett, s megpróbálta megértetni velem, hogy még ugyan nem vagyok nagylány, de már kicsi sem, ezért aztán nem illik továbbra is a fiúkkal rohangálni a focilabda után. Mit mondjak? Egy világ omlott össze bennem, de hamar megvigasztalódhattam. Ugyanis az utcasarki focimeccsek általában délután öt után kezdődtek, s addigra édesapám tekézni ment el a kaszinóba, én meg még egy ideig folytathattam a labdajátékot a fiúkkal.
Családomban a tél rengeteg ünnepelnivalóval telt el. Ezek jórészt keresztény ünnepek voltak. A Katalinnal kezdődtek, őt a Miklós/Mikulás követte, utána jött a karácsony, s végül az én születésnapommal meg édesanyám – Julianna – névnapjával zárult ez a családi ünnepsorozat. A második anyu születésnapjával indult, amit a húsvét követett, május elején volt a szüleim házassági évfordulója, majd édesapám születésnapja következett, amire a pünkösd tette rá a koronát. Voltak állami ünnepek is, de ezekről semmi sem jut már az eszembe, hacsak nem november 29-ike, merthogy ekkor a polgári kaszinóban műsoros esetet rendeztek, amelyen én is felléptem egy-egy alkalmi verssel. Melyek voltak azok, arra sem emlékszem pontosan, egyet kivéve, melynek a címét ugyan elfelejtettem, de egy Majakovszkij-vers volt. Csak a vastaps cseng még a fülemben, meg az akkor átsuhanó gondolatom, mely arra vonatkozott, hogy sikerült Majakovszkijt „megetetni” a kényes ízlésű, zombori polgári közönséggel.
Nem emlékszem, hogy bármikor is rendeltem volna a Jézuskánál karácsonyi ajándékot – ahogyan ez ma divattá vált –, de ő, mintha tudta volna, hogy miben lelem örömöm, mindig hozott mesekönyvet is. Azt hiszem, nyolcéves lehettem, amikor a délutáni szomszédolásból hazajöttem, s szobámban ott várt a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa egy nagyobb csomag édességgel meg a mesekönyvvel. Sok mai gyerek igencsak elszomorodna, ha „mindössze ennyi” ajándék várná, de nekem ez semmilyen gondot nem okozott. Ezúttal a könyvben egy levélke is volt, melyben a Jézuska elnézést kért a szerény ajándékcsomag miatt, merthogy, mint írta, mire házunkhoz ért, igencsak kifogyott az ajándékzsákja. Ígérte, jövőre majd bepótolja a mulasztást. A levél elolvasása után viszont nekem az motoszkált az fejemben: milyen érdekes, a Jézuska akkor járt iskolába, amikor az én édesanyám!
Mit bizonyít a sziszifuszi munkát megkívánó vállalkozás?
Mindezt azért mondtam el, mert számomra mind a mai napig a könyv a legszebb ajándék. Ezért is írok most két nagyon értékes és érdekes könyvről, melyet Szabadka városa kapott ajándékként éppen mostanság, karácsony táján. Az egyik Hicsik Dórának, a Szabadkai Városi Múzeum könyvtárosának rengeteg türelmet és utánajárást igénylő kötete, az Izmos irodalmi kötelékben című, mely a szabadkai gimnázium századfordulós önképzőköreinek fennmaradt – közben elveszettnek hitt – jegyzőkönyveit veszi számba, amelyek természetszerűleg Kosztolányi Dezsőre és Csáth Gézára vonatkozó adatokat is tartalmaznak. A sziszifuszi munkát megkívánó vállalkozás ismételten bebizonyította, hogy alap- meg forráskutatás nélkül nem beszélhetünk valóban rangos tudományos igényeket kielégítő múltkutatásról még a „látványcivilizáció” korában sem. Pillanatok alatt nagyon könnyű összehozni egy könyvre valót, de az idő távlatában értéket teremteni csak kitartó, serény, állhatatos hozzáállással lehet.
A Hicsik Dóra által szerkesztett Izmos irodalmi kötelékben című kiadvány a szabadkai gimnázium századfordulós önképzőköreinek fennmaradt – közben elveszettnek hitt – jegyzőkönyveit veszi számba, amelyek Kosztolányi Dezsőre és Csáth Gézára vonatkozó adatokat is tartalmaznak
Hicsik Dórának köszönhetően egy olyan előszóval, részletes jegyzetekkel ellátott, művelődés- és társadalomtörténeti szempontból örökbecsű könyvet tarthat a kezében az olvasó, mely nemcsak Kosztolányi Dezső és Csáth Géza önképzőköri tevékenységébe enged konkrét betekintést, de a korra vonatkozóan számos releváns körülmény alaposabb megismerését is lehetővé teszi. A forráskutatás olyan társadalmi, multietnikus, ha úgy tetszik, általános emberi viselkedést generáló, tényeken alapuló körülményeket sorakoztat fel, melyekkel a steril történelemkönyvekben sohasem találkozhatunk, viszont életszerűség szempontjából emberközelivé teszik – jelen esetben – a közelmúltat, ami viszont a ma kialakult viszonyokra is válaszlehetőséget tartalmazhat, például hogy miben és hogyan nyilvánult meg a 19. és 20. század fordulóján Szabadkán meg a tágabb térségben a soknemzetiségű jelleg, s hogyan állunk ezzel ma, száz évvel később.
A Hicsik Dóra szerkesztette könyv visszaadta a hitet arra vonatkozóan is, hogy a gyors és pillanatnyi sikerekbe bonyolódott jelenlegi áltudományosság korában szerencsére születnek még olyan hiteles tudományos munkák, melyek a múlt, jelen és jövő összefüggésében is megállják helyüket.
Az eseményfelsorolás sok mindenről árulkodik
Az Életjel kiadásában megjelent, Dévavári Beszédes Valéria szerkesztette A szabadkai Magyar Népkör naplója 1945–1950 című kiadvány azoknak a hasonló jellegű múltat fel- és megidéző köteteknek számát gyarapítja, melyeket eddig is sikerült kiadni az Életjel gondozásában, s melyek tényleges és valósághű jellegüknél fogva tartalomgazdag s ugyanakkor izgalmas olvasnivalóval ajándékozzák meg a mai kor könyvkedvelőit, még akkor is, ha a megélt valóság prezentálásában egyéni szempontok is érvényesülnek. Azt is mondhatnám, ettől lesznek ezek a kiadványok életszagúak.
A népköri napló annak ellenére, hogy látszatra eseményfelsorolásnak tűnik, a korra vonatkoztatható, azt is mondhatnám, számtalan „tudathasadásos” élethelyzetre világít rá, mint amilyen a második világháború utáni szocializmust építő Jugoszláviában alakult ki az első öt évben. Erre vonatkozó meglátásaimat a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata történetének megírásakor már részletesen kifejtettem, s a most megjelent napló teljes mértékben alátámasztotta a részemről elmondottakat, mert a kiadványban szereplő eseményfelsorolás sok mindenről árulkodik. Vegyük például a rendezvényeket. A Petőfi Sándor halálának századik évfordulójára rendezett ünnepi megemlékezésen ötszázhúszan jelentek meg, míg Kongó Tivadar ötéves tervről szóló előadására csak ötvenen voltak kíváncsiak. A naplóból az is megtudható, hogy a hetvenöt éves Népkört ünneplő meghívott vendégek között ott volt Szántó Zoltán magyar nagykövet kíséretében Lukács György filozófus is 1947. december 14-én. Erről Garay Béla is megemlékezik szűkszavúan a Magyar műkedvelők az őrhelyen 2012-ben ugyancsak az Életjel kiadásában közzétett művében, melyet a szerző még a múlt század hetvenes éveiben készített el.
Dévavári rohambrigádos korszaknak nevezi a Naplóban rögzített öt évet. Az adatok hangsúlyosan alátámasztják a korabeli hatalom szándékát a népnevelési célú előadások tekintetében, lett légyen szó akár a színházi előadásokról vagy a felolvasóestekről. A gyér látogatottság azonban minden esetben megmutatkozott: a közönségszám 50 és 80 közötti volt.
Válaszok a jelenben tapasztalható paradoxonok feloldásához
A Hicsik Dóra és Dévavári Beszédes Valéria szerkesztette két kiadvány a közelmúlt tárgyszerű megismeréséhez járul hozzá. Értékmentő kötet mindkettő, mely közelebb hozza a közelmúltat, és ily módon akár válaszokat is adhat a jelenben tapasztalható paradoxonok feloldásához, lett légyen szó politikáról, netán az emberek/nemzetek közötti viszonyokról. Előrelépést csak a múlt hibáin okulva lehet megtenni.
A két időtálló szabadkai szellemiséget magába foglaló könyv karácsonyi ajándékként is felfogható. Szabadkaiak készítették szabadkaiaknak. Szellemi ajándék tehát, melynek tárgyiasult formája van ugyan, de a lényeget illetően az élő emberek gondolatvilágában lel örök otthonra. A nemrég kapott „szoborajándékról” csak annyit: azok itt Kelet-Közép-Európában tiszavirág-életűek.
Békességben eltöltött, kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok mindannyiunknak!
Dévavári Beszédes Valéria szerkesztette A szabadkai Magyar Népkör naplója 1945–1950 című kiadvány számtalan „tudathasadásos” élethelyzetre világít rá, mint amilyen a második világháború utáni szocializmust építő Jugoszláviában alakult ki az első öt évben (Fotó: Népkör/Facebook)
