Családi házunkban a fotók számítottak a legrégibb tárgyi emlékeknek. Szinte már szakrális jelentőséggel foglalták el az őket megillető időt és helyet. Nem is akármikor kerültek a szemünk elé, és nem is nyúlhatott bárki hozzájuk. Ezt a jelentőséget mindenki tiszteletben tartotta. Csak kivételes alkalmakkor, kellő alázattal nézegethettük. Így emlékszem rájuk még a gyerekkoromból. Azóta mintha nem is telt volna el annyi idő, hosszú évtizedek. Arcok és mozdulatok idéződtek fel a folyamatosan gyarapodó gyűjteményben.
Évente egyszer, a karácsonyi ünnepek valamelyik estéjének ez volt a közös családi elfoglaltsága. Körbejártak a képek, és mindegyikhez egy egész történetet kerítettünk. A közös mesélés éppúgy szólt a gyerekeknek, mint a felnőtteknek. Sokszor beszéltek arról, hogyan éltek a nagyszüleink, mit olvastak, milyen könyveket tartanak a kezükben. Volt egy százhúsz éves fotó is, ükanyánk pózolt rajta kislánykorában a karácsonyfánál, amelynek egyik ágán ott lógott az ezüstös jégcsap a Monarchia idejéből. Az a jégcsap most is itt lóg, éppen szemmagasságban, ahogyan a megsárgult képen. Mintha semmi sem múlt volna el, megmaradna minden örök időkig.
A karácsonyfadíszek maradtak meg ugyanúgy, ahogyan a régi fényképek, a nagy szekrényben, egy-egy kartondobozban. Nálunk a díszeket sohasem dobták ki, még akkor sem, amikor az aranymadárnak szárnya tört; maradt hely a sérült tárgyaknak, köztük egy lábatlan gólyának, amely festett üvegből készült. De megőriztünk torzóban néhány csúcsdíszt is, mindegyik a maga korát idézte a formájával, a díszítésével. A szaloncukor nem fogyott el soha, mára egész gyűjtemény van abból is, sokfélék, különböző évekből.
Nem tudom pontosan, mikor történt. A húgom a plázában karácsonyfák sorát nézegette, piros, kék és arany díszekbe öltöztetve. Nagyon megtetszett neki az egyszínűség ötlete. Egyetlen műanyag ládában meg lehetett venni az azonos színű szaloncukrot, girlandot, gömböket, a csillagot a csúcsra, villogó kis házacskák sorát és talapzatot is. Csupa ezüstben fénylett akkor a fenyőnk. Mosolyogtunk, nézegettük, és egy idő után, amikor már-már hullni kezdett a tűlevél a szőnyegre, azt vettük észre, hogy megjelenik rajta egy-egy a régi díszek közül. Lassan visszacsempésztük a gombát, a holdat és a magunk által körülvágott hópelyheket. A következő év ismét másfajta színt hozott. Meg is vettük a kék kollekciót, pedig már tudtuk, visszatérünk a régi díszeinkhez, alig vártuk, hogy válogassunk belőlük. A divat nálunk nem vált be.
Mert mindenki hagyott ránk valamit, ami azt a kort tükrözte, amikor élt. Ez a tarkaság borítja ma is a fát. Sohasem volt unalmas a feldíszített fenyő. Mindig került rá néhány újdonság is, és mindenki érezte a jelentőségét annak, hogy valamit hozzátehetett a hagyományhoz. Ahogyan a családunk gyarapodott, megújult a fa is. Ettől került egyensúlyba a jelen a múlttal. Amikor teljes pompájában felragyogott a fenyő, pontosan tudtuk, hogy ebben az ünnepi csendben érkezik hozzánk a karácsony angyala az áldással.
Karácsonyfadísz (Fotó: Kószó Attila/Családi Kör)
