„Én Óbecsén születtem, Vajdaságban. Egy olyan Tisza-parti kisvárosban, ahol nagyon szorosak a kötődések: mindenki ismert mindenkit, mindenki tudta, hogy ki kinek a nagymamája, ki kinek az unokatestvére, és azt is, hogy melyik kutya melyik kapuhoz tartozik, ha kiszökött az utcára” – mondta el a magyarországi Gödön megjelenő, TüKörkép című helyi lapnak adott interjúban Varga Izabella színművésznő, a Barátok közt című magyar tévésorozat sztárja, akire szülővárosában nagyon sokan emlékezhetnek még a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjéből is, ahol ugyancsak sikerrel szerepelt a múlt század nyolcvanas éveinek második felében.
Varga Izabella később húszévesen került Zalaegerszegre, ott járt a Hevesi Sándor Színház színitanodájába. Mint az interjúban elmondta, bár ez a város egy kicsit nagyobb, mint Becse, de „sok mindenben hasonló léptékű, mint a szülővárosom. Utána a kecskeméti színházhoz szerződtem, ami szintén egy kisebb város, és számomra teljesen élhető és élvezhető volt. Aztán pedig a munkám miatt – ami már a Barátok közt című tévésorozathoz kötődött – felkerültem Budapestre. Nagyon furcsa, szokatlan volt nekem a nagyvárosi élet, nem igazán találtam benne a helyem. Megszoktam ugyanis, hogy köszönnek nekem az utcán, megszoktam, hogy kötődésem van emberekhez. Budapesten azonban ezzel ellentétben teljesen elveszettnek éreztem magam, és úgy tűnt, hogy ha egyszer feljönnék a metróaluljáróból, és ott helyben szétpukkannék, mint egy szappanbuborék, a hömpölygő tömegben senki nem venné észre. Aztán megszületett a kislányunk, és szerintem ilyenkor még inkább felerősödik az emberben, hogy keresi azt a helyet, ahol gyökeret ereszthet, ahol ő már otthon van. A helyet, ahol mindannyian komfortosan mozgunk és jól érezzük magunkat. Ehhez pedig szükségem volt egy kisebb helyre, mint Budapest. Kellett a tücsök, és kellett a bogár, kellett bokor, és kellett fa, kellett kicsi óvoda és kicsi iskola” – fogalmazott Varga Izabella, amikor arról kérdezték, hogyan került éppen Gödre, mi vonzotta ebbe a Duna menti városba.
Mint mondta, a Dunakanyarban egy nagyon befogadó, nyitott közösségre találtak a családjával: „…tulajdonképpen nem is volt átmeneti időszak. Anna lányom az első naptól imádta az új ovit, én is rögtön csatlakoztam egy anyukacsoporthoz, hamar lettek barátnőim, szoros barátságaim. Amikor a kisebbik lányunk megszületett, még inkább elmélyült ez a dolog. Abban a közegben, amelybe belecseppentünk, az a szokás, hogy ahol baba születik, arra a családra szervezetten főznek a közösség tagjai: barátok, ismerősök – vagy akár ismeretlenek is –, hogy az anyukának legyen ideje a gyermekével foglalkozni. Mindennap megállt valaki a kapu előtt, és beadta az ebédet! Nagyon megható volt! Nem csoda, hogy könnyű volt beilleszkedni. Mert csak egy dolog a hely és a fizikai valóság, s ami még ennél is jobban számít, az a közösség, amiben még fontosabb megtalálni önmagunkat.”
Varga Izabella az interjúban beszélt a képernyőn töltött évekről, vagyis a Barátok közt című tévésorozatban végzett munkájáról is: „Egy színész életéhez hozzátartozik, hogy számtalan válogatásra jár – és abból néhány össze is jön. Az elején ez a sorozat is csak egy lehetőség volt a sok közül. Amikor kiválasztották az induló csapatot, természetesen nem tudhattuk, hogy ekkora siker lesz majd belőle. Az, hogy a Barátok közt egy kultikus sorozattá nőtte ki magát, és hogy huszonhárom éven át tartott, világviszonylatban is egyedülálló dolog, a rekorderek között vagyunk.” A művésznő kezdetben még annak örül igazán, hogy egy olyan produkcióban vehetett részt, amely újdonságot jelentett az országban, hiszen napi sorozat korábban még nem készült a magyar televíziózásban. „Fegyelmezett, pontos beosztással, elképesztően professzionális technikai háttérrel működött, és egy igazi európai munkahely volt a kezdetektől fogva. Elképesztően fegyelmezett munka folyt minden tekintetben, a stábunkban a legelismertebb hazai szakemberekkel. Csodálatos volt ehhez a közösséghez tartozni.” A Barátok közt csaknem két és fél évtizeden át volt képernyőn, több mint tízezer rész került adásba… Még így kimondva is rengeteg – fogalmazott az interjúban Varga Izabella.
„Az idők során hozzánőtt az életünkhöz sokféle szempontból. Úgy működtünk, mint egy színházi társulat. A kollégákból barátok lettek, már az elején nagyon összetartó csapat voltunk, nagyon sok időt töltöttünk együtt a stúdión kívül is. Sokszor együtt is tanultuk a szöveget, de volt úgy, hogy csak társasjátékozni jöttünk össze, vagy felugrottunk egymáshoz egy-egy kávézgatásra, beszélgetésre, így a gyerekeink, családjaink is bevonódtak. Amikor pedig már elkezdtek felismerni bennünket az utcán, az válasz is lett arra, amire a beszélgetésünk elején utaltam: arra, hogy korábban elveszve éreztem magam Budapesten. Ahogy elkezdtek felismerni az utcán, már köszöntek is az emberek, rám mosolyogtak, észrevettek. És ez már nemcsak Budapesten, hanem az ország minden pontján így volt. Olyan érzésem volt, hogy hazaérkeztem ezáltal” – mesélte a becsei származású művésznő, aki jelenleg egy rendhagyó produkcióban vesz részt: Édes-Keserű címmel Károlyi Hortenzia belgyógyász, diabetológus a cukorbetegségről írt egy zenés játékot, „ő legalábbis így mondja szerényen, én inkább musicalnek nevezném, a nagyszerű Döme Zsolt a zeneszerző.” A darab úgy kíván edukatív lenni, hogy ezt a néző ne vegye észre. „Szórakozzanak, nevessenek, sírjanak a nézőtéren, érezzék magukat fergetegesen, de a végén aztán mégis úgy jöjjenek ki a színházból, hogy minden fontos dolgot tudnak a cukorbetegségről” – mondta a TüKörképnek adott interjúban Varga Izabella.
Varga Izabella (Facebook)
