„– És mit kell nekünk ebben a bolondokházában csinálnunk?
– Ó, hát az nagyon egyszerű. Meg kell szerezniük egy igazolványt, amivel eljuthatnak a következő próba színhelyére.
– Á, szóval csak egy egyszerű hivatali formaságról van szó.
– Pontosan. Egyszerű hivatali formaságról van szó: az A38-as igazolványt kell kérniük.”

Talán ez a párbeszéd, amely az Asterix 12 próbája című rajzfilmből lehet többeknek ismerős, írja le legtökéletesebben, hogy a világ legegyszerűbbnek tűnő igazolás- vagy igazolvány-igénylésből hogyan lehet a hajtépés és a dühroham közvetlen közelébe kerülni.

Egy olyan igazolást kellett a napokban igényelnem, amelyet már évek óta kérvényezek, s az utóbbi időben zökkenőmentesen, már-már a világ legjobb adminisztrációit megszégyenítő módon zajlott a folyamat: befizetem az illetéket, kitöltöm az űrlapot, átadom az illetékesnek – eddig ez, ha minden jól megy, mindössze tíz perc –, aki a befizetőlapot és az űrlapot továbbítja a megfelelő személynek, és öt-hat nap múlva ott van a postaládámban a dokumentum.

Tavaly már olyan érzésem volt, mintha nem is Szerbiában lennék, annyira flottul ment minden, s amikor ez az érzés az idén is – miután mindent átadtam és csak a postást kezdtem lesni – a hatalmába kerített, akkor jött a fekete leves, ami egy telefonnal kezdődött.

A „megfelelő személy” nagyon kedvesen közölte, hogy a befizetőlapon nincs se aláírás, se pecsét, és emiatt a főnöke jelezte, ő bizony ezt nem fogadhatja el. Még mielőtt az olvasók gyanúsítgatásba kezdenének és végigszáguldana a hír a vajdasági magyar médiatérben, hogy a főállásom mellett befizetőlapokat hamisítok, azonnal jelzem, hogy egy pénzváltásra is bejegyzett helyen fizettem be az 1810 dináros illetéket, s a befizetőlapon az szerepel, hogy érvényes aláírás és pecsét nélkül is. Abban az országban, ahol millió koronavírustesztet állítottak ki és írták rá ugyanezt a szöveget, mármint, hogy aláírás és pecsét nélkül is hiteles, ott a józan ész azt diktálja, hogy egy ilyen apróság nem jelent akadályt az igazolás kiállításában, főleg, ha a pénz valóban ott van a számlán, de ugye, a lónak is négy lába van, mégis megbotlik.

Az ügyintéző természetesen azonnal elmagyarázta, mi a teendő(m) ilyen esetben:

– Vissza kell menni oda, ahol befizette, és kérni kell egy igazolást, amelyen pecsétnek és aláírásnak is szerepelnie kell.

És ez az a pont, amikor az ember belép az Asterix által is csak bolondokházaként emlegetett folyamatba, de nem tehet mást, még akkor se, ha tudja, ezt a helyzetet Harry Potter varázsigéi sem oldanák meg percek alatt.

A pénzváltóban egy rövid kis magyarázkodás után, ami abból állt, hogy ne nézzenek teljesen hülyének, egy jó és egy rossz hírt kaptam. A jó, hogy volt már ilyen eset, nem én vagyok az első. A rossz: három év alatt egyszer fordult elő, és az se a közelmúltban, de mivel hála istennek, ismertem az ott dolgozót, azt mondta, utánanéz és értesít. Ha minden ember annyira szavatartó lenne, mint ő, jobb hely lenne a világ, ugyanis tíz perc múlva hívott, hogy ezt helyi szinten nem lehetséges intézni, de írjak a belgrádi központnak.

Sportnyelven szólva, az ellenfél kétgólos előnyhöz jutott, mert mire én a nevem szerb nyelvű megfelelője (Janos Teke) és egy 1810 dináros befizetés miatt sorba kerülök, addigra már a koronavírusjárvány is a múlté lesz, úgyhogy új alapokra kellett helyeznem a folytatást. Az egészpályás letámadás tűnt a legjobb taktikának, így leírtam a problémámat és elküldtem a honlapon erre a célra létrehozott felületen keresztül, majd ugyanezt megtettem a cég e-mail címére is, s fogtam a telefont, ahol nyomatékosítottam az előző kettőt azzal, hogy szóban is elmeséltem a problémát.

A tapasztalat az, hogy akármekkora is egy szervezet, bármennyire nem érnek rá apró-cseprő ügyekkel foglalkozni, a kiabálókat és a végtelenségig unalmaskodó figurákat mindig előre veszik, mert senki nem akar magának több napon át tartó problémahalmazt generálni azáltal, hogy nem válaszol.

Az ellenfél beszorítása a saját térfelére ezúttal jó döntésnek bizonyult, egy órán belül e-mailben érkezett a cégtől az igazolás, amely megerősítette azt, amit mindenki tudott, vagyis, hogy a pénzt én január 11-én befizettem.

De ez még csak a szépítés volt, az egyenlítés nem jött össze, mert időről időre visszacsengett a fülembe az ügyintéző azon mondata, amely szerint „aláírt és pecsétes papír kell, és postán küldje, mert e-mailben nem jó”. Na, most ugye, ha én e-mailben kaptam, azt ki lehet nyomtatni, és úgy elküldeni postán, de annak annyi értelme lenne, mint az aludttejtől megkérdezni, hogy mit álmodott. Nekem szerencsére volt fél napom, hogy kigondoljam a következő lépést, ami végül az lett, hogy telefonon értesítem az ügyintézőt, megvan az igazolás, de ez bizony e-mailben érkezett, és van rajta digitális aláírás, pecsét viszont csak akkor lesz, ha én ráütöm a Sajtószabadság Alapítványét, esetleg a lányom által már nem használt pecsételős játékából az egyik póninak a jelét.

Az első telefonhívást a posta félrekapcsolta, a másodiknál kiderült, hogy az ügyintéző éppen szüneten van, de a harmadik hívás során már sikerült vele beszélnem, ami így nézett ki:

– Belgrád gyorsan lépett, elküldték az igazolást, van rajta digitális aláírás is, de pecsét az nincs – mondtam volna még tovább, de félbeszakítottak.

– Sajnos azt a főnököm nem fogja elfogadni…

Ettől a – maradjunk akkor a sportnál – balhorogtól majdnem padlót fogtam, de mivel a bíró lassan számolt, így ötnél sikerült felállnom, és arra kértem, hogy legalább egy e-mail címet adjon, és könyörgöm, előbb nézzék meg azt az igazolást, és utána mondjanak véleményt, figyelembe véve a patthelyzetet, hogy a belgrádi központ nem ad ki olyan dokumentumot, amelyen van pecsét, ők meg nem akarják elfogadni úgy, hogy nincs rajta pecsét. Ennyit sikerült kialkudnom, és mivel úgy éreztem, most nekem kell bevinnem egy jobbegyenest, azonnal kérdeztem is:

– Ha már így vonalban vagyunk, azt szeretném kérdezni, hogy önök látják azt, hogy én ezt a pénzt befizettem?

– Nem, sajnos mi nem látjuk, nekünk a befizetőlapra kell támaszkodnunk.

Ha esetleg valaki ismeri a rendszer megalkotóját, akkor adja át szívélyes üdvözletemet a saját szavaival, nem kell visszafognia magát.

Az ügyintézővel abban maradtunk, hogy megnézik az e-mailben levő csatolmányt, és jelentkeznek. Másnap hívott is, soha olyan hivatalosan még nem beszélt velem, mint akkor:

– Elkészült az igazolás, átveszi személyesen vagy postázzuk a címére?

– Jó lesz a posta – mondtam, de hiába szerettem volna megköszönni az elmúlt nap felejthetetlen élményeit, ő már nem volt vonalban.

És akkor vonjuk le a tanulságot:

  • ha az állami szervnek a számlájára fizetünk be pénzt, akkor kerüljük azokat a pénzváltókat, ahol nem ütnek rá pecsétet a befizetőlapra;
  • sose adjuk fel a harcot, de mindig legyen egy előre megtervezett lépésünk, ne rögtönözzünk, mert akkor a rendszer darabokra tép és az áldozatok törött poharak-tányérok formájában öltenek testet;
  • időről időre nevessünk fel, és kiáltsunk a világba, hogy: hát ilyen a világon nincs sehol!

Pecsét és pecsétpárna (Fotó: musorszervezes.hu)