Elsőként álljon itt néhány gondolat a hajléktalan emberek védtelenségéről. A hajléktalanság szélsőséges kiszolgáltatottság. A hajléktalan ember elidegenedett a környezetétől. Nincs családja, nincsenek barátai, nincs senkije. Nincs aki megvédje. A társadalom kitaszítottja: teljességgel védtelen.
Történt aztán, 2022 februárjában, Újvidéken, „Európa kulturális fővárosában”, hogy agyonvertek egy hajléktalant. Egy huszonegy éves fiatalember volt a feltételezett elkövető. A hajléktalant szinte az egész város ismerte, hiszen utcazenész volt. A huszonegy éves fiatalembert nem ismerte senki sem, most hallottak róla először, miután a sajtó közölte a teljes nevét. Így most már ő is ismert lett.
Iszonyattal olvastam a gyűlölködő, gyilkosságra, bosszúra, véres megtorlásra uszító kommenteket. A hír futótűzként terjedt a közösségi oldalakon. A gyilkosság körülményeit firtatták. Ítélkeztek, vádoltak, bűnbakot kerestek, felelősségre vontak. Pedig hát, nem a mi dolgunk lenne, hogy ítélkezzünk.
Tény azonban, hogy egy védtelen embert agyonvertek az utcán. Egy köztudottan ártatlan és ártalmatlan embert, aki a bluesnak és a rock’n’rollnak élt. Akinek az volt a hitvallása, hogy az emberek jók, és a szeretet a legfontosabb. No, meg a zene.
Ki tehetett ilyet? Ki lehet annyira elvetemült, hogy egy idős embert (az áldozat 61 éves volt) addig üt és rugdos… Addig üt és rugdos… Ameddig… Mennyi gyűlölet, frusztráció, félelem, tehetetlenség… Mennyi rossz minta, téves eszményképek, ideálok, beidegződés, tévhitek, meg-nem-értettség, kitaszítottság… Mennyi értéktelen, eldobott, elveszített, hiábavaló idő… Mennyi tudatlanság, korlátoltság… Mennyi-mennyi minden lehet emögött a szörnyűséges tett mögött… De hát most már mindegy is. Vagy mégsem?
Újvidék jóérzésű lakosait megrendítette a hír. Ezek az emberek – akik szerették Kristijan Kostićot, ismertebb nevén Blekit, akik egyszer-egyszer együtt zenéltek vele, vagy csak megálltak egy pillanatra, netán sietve elhaladtak mellette, s aztán egész nap magukban dúdolták az ismerős dallamokat – ezek az emberek nem értik. Nem tudják felfogni, hogy történhetett ilyen az ő városukban? Talán mert eddig nem is vették észre, hogyan tűnt el a szemük láttára az a kultúra, aminek romjain már régóta épülőfélben van egy új, „trendi”, arctalan, formátlan, önmagára rég nem hasonlító Újvidék.
Több száz újvidéki polgár búcsúzott 2022. február 10-én este az agyonvert utcazenésztől, Kristijan Kostić Blekitől (Fotó: Dragan Gojić/Beta)
És nem csak Újvidék veszett el. A lappangó erőszak ebben az országban állandóan ott leselkedik körülöttünk. Esténként, amikor sétálni megyek, egy pillanatra visszatartom a lélegzetem, amikor két fejjel magasabb, hangoskodó vagy röhögő suhancok jönnek szembe, vagy épp a padon ülnek. Gyerekek. Legyinthetnénk. Igen, még csak huszonévesek. Gyerekek. Nem nőttek még fel. Ami nem feltétlenül jelent jót. Veszélyérzetem van az ismeretlen huszonévesek közelében. Ez természetes?
Ritkán múlik el úgy nap nálunk otthon, hogy valamelyik gyerek ne panaszkodna a suli miatt. Nem a tanulással van gond. Mindig valamilyen bántalmazás a téma. Lehet az heccelés, csúfolódás, kiközösítés, vagy nem egyszer fizikai erőszak. A lányokat lekurvázzák, a fiúkat lebuzizzák, egymást leköcsögözik. A tanárokat lefaszfejezik. A Télapót lepedofilezik. A gyerekek mindennapjai tele vannak verbális és fizikai erőszakkal. Nem állítom, hogy régen nem volt csúfolódás vagy verekedés az iskolában vagy az utcán, hazafelé. De nem állandóan csak egymás heccelése, bántása volt a cél. Nem erről szólt a gyerekkorunk. Most mintha divatba jött volna ez a fajta hatalmi harc, s mindenki céltábla lesz, aki nem áll be a követ dobálók közé. Ott kezdődik, hogy a gyerek igyekszik jó pofát vágni az erőszakoskodók „hecceire”. Ott folytatódik, hogy ő is elkezd röhögni a „kis buzin”. A következő lépés, hogy megteszi az első, bátortalan lépést a gyengébbek szivatására. A mi gyerekünk is ott találhatja magát akár az egyik, akár a másik oldalon. Nem is tudom, mitől féljünk jobban: hogy bántalmazzák, vagy hogy ő is bántalmaz. Mert szinte elkerülhetetlen, hogy valamelyik gödörbe előbb-utóbb belepottyan. S hogy lehet egészséges felnőtt abból, aki egy gödörben nőtt fel, mobiltelefonnal a kezében?
Tanárként azt tapasztalom, a fiatalok magányosak. Magányosabbak, mint régen. Magányosabbak, mint mi voltunk. Nem akarom őket sajnálni, hiszen az az alapvetés, hogy a fiataloknak jó, az öregeknek meg rossz. És véletlenül sem szeretnék beállni azok közé, akik szerint a „fiatalabb generációk rosszabbak meg elbutultak”, mert egyáltalán nem erről van szó. Inkább azt mondanám, hogy elveszítették a kapcsolatukat a valósággal. Ebből adódóan nem tudják megítélni, hogy mi a helyes, mi a helytelen. Mit szabad és mit nem. Nehezen tudnak dönteni, ha döntenek egyáltalán. Márpedig egy ilyen irányvesztett fiatalságot nagyon könnyű manipulálni. Egy elértéktelenedett intellektuális és érzelmi környezetben mindent el lehet adni mint drogot. Nemcsak valós tudatmódosító szereket, hanem példának okáért ellenszenvet és gyűlöletet különböző csoportok, a társadalmi normák, sőt, a világ egésze iránt. Jól el lehet adni a félelmet. A szorongást. A dühöt.
Hiszen mit látnak a virtuális világban a fiatalok? Hogy mások jobbak, szebbek, gazdagabbak, sikeresebbek náluk. Példaképeik olyan emberek, karakterek, mint a képregényhősök. Szupererővel rendelkező, kitalált figurák. A lányok tökéletes alkatú amazonokkal, a fiúk kigyúrt, veszélyes fickókkal találják szembe magukat a közösségi oldalakon. Mit látnak a való világban ugyanezek a magukra hagyott gyerekek? Nem sokat. A való világban minden szürke, üres, értéktelen. A való világnak csökken a jelentősége. A gonosztetteknek, a kártevésnek, a bűnözésnek és a gyilkosságnak pedig csökken a súlya.
Nagyon komoly figyelmeztetés ez nekünk. Igen, nekünk, akik felelősek vagyunk a felnövekvő generációkért. Lehet mondani, hogy az utolsó figyelmeztetés. Nézzünk tükörbe. Figyeljünk a gyerekeinkre. Tegyük zsebbe a mobiltelefont és nézzünk fel. Nézzünk rájuk. Járjunk nyitott szemmel. Beszélgessünk a gyerekeinkkel. Ne hárítsuk a felelősséget másra: az iskolarendszerre, a tanárra, az államra, a „rossz társaságra” vagy a „kütyükre”. Nézzünk magunkba. S azután vegyük szemügyre, immár picit más szemmel a külvilágot. Próbáljuk meg felismerni a valóságot, s a való világban önmagunkat és gyermekeinket. Gyakoroljunk önkritikát. Ha eszerint járunk el, hamar világossá válik számunkra, hogy nem tiszteleghetünk gyűlölködve egy olyan ember emléke előtt, aki szinte egész életében életmódjával, vállalt védtelenségével és egész lényével pontosan ugyanez a pusztító gyűlölet ellen harcolt.
Zakinszky Toma Viktória
Kristijan Kostić Bleki utcazenészt agyonverték Újvidéken (Fotó: YouTube printscreen)
