Ha azt mondom, „Vučić/az állam adta…”, gondolom ilyen vagy olyan kontextusban, de sokuknak az állam által folyósított – most épp a fiataloknak szánt 100 eurós – segély/támogatás jut eszébe. Mert a „Vučić/az állam adta…” mondatok nagy része vagy a „Miért, mit gondolsz, Vučić adta ezt a pénzt, a saját zsebéből?!” vagy épp a „Vučić adta, köszönet neki érte” típusú megállapítások közé tartoznak. Az államvezetés szempontjából a legfontosabb, hogy mindkét esetben szerepel a mondatban az államfő neve, az meg hogy valójában ki, kinek a pénzét osztogatja, már nem olyan jelentős.

Aleksandar Milošević, a Danas napilap gazdasági jegyzetírója arra próbál rávilágítani, hogy vajon kinek a pénzét is „adja” az állam.

– Megérkezett a 100 euró? Ki adta azt? Neki ki adta? Hálásak kell, hogy legyünk az „államnak“ azért a pénzért, ami eleve a miénk?

Valaki egyszer azt mondta: „Hálával adózni a hatalomnak azért, mert valamilyen pénzt adott, olyan mintha megköszönnék a bankautomatának, hogy kifizette készpénzben azt az összeget, ami a számlájukon volt“. Sok igazság van ebben.

Az a száz euró, amit az „állam adott” a 30 évnél még fiatalabbaknak, de 16 évnél idősebbeknek, ugyanazoknak a polgároknak a pénze, az ő szüleiké, nagynéniéké és barátaiké, akiknek a számlájáról kifizette a pénzt a képviselőjük, akit másnéven Szerbia kormányának hívunk.

Ez a lényege a polgárok és a hatalom közötti viszonynak, ami minden köztársaságra jellemző, így erre a szerbre is, de ez ritkán jut el az agyunkig.

Az állam, tehát, mi vagyunk. Az állam vagyona a mi vagyonunk. Az állam tartozásai a mi tartozásaink. És az összes döntés is a mi döntésünk. Ez nem csak egy sima elmélet vagy közhely vagy valamilyen naplopók hétvégi elmélkedése. Amikor a nép megérti ezt, csak akkor lehet egy polgárok és nem alattvalók alkotta nép, egy olyan nép, amely aktív szerepet vállal saját országának irányításában, azzal, hogy tudatosan választja meg a képviselőit, olyanokat, akik neki tartoznak felelősséggel, és nem uralkodókat választ, akiknek ő tartozna felelősséggel.

Csak akkor, amikor a nép ilyen tudattal viszonyul a hatalomhoz, akkor érti meg a hatalom, mi a kötelessége, hogy a nép nevében meghozott döntéseket megmagyarázza a népnek, és majd csak ezután nem kell már hallgatnunk azokat a buta, sértően cinikus megjegyzéseket, például olyanokat, amiket most állít a hatalom, hogy a fiatal adóköteles polgárainak 100 eurót ajándékozott. Hogy még egyszer ezzel a metaforával éljünk, ez olyan mintha a bank levenne 100 eurót a számládról és azt mondja, „tessék, kapsz ajándékba 100 eurót”. A kettő között semmilyen különbség nincs.

Mert honnan is az államnak a 100 euró?

Az állam szinte összes pénze abból az adóból (a jövedéki adót és a vámot is beleszámolva) származik, amit a polgárok és a gazdaság fizet. A többi (sokkal kisebb összeg) egyéb helyekről jön, illetékekből és büntetésekből (amit ugyanúgy a polgárok és a gazdaság fizet), a közvállalatok profitjának egy részéből (amelyet azzal termelnek, hogy a termékeiket és szolgáltatásaikat eladják a polgároknak és a gazdasági szereplőknek), egy része pedig adomány formájában érkezik vagy egyéb, kevésbé jelentős forrásokból.

Amikor nincs elég pénz ahhoz, hogy mindent kifizessen, és sosincs elég, akkor az államnak kölcsön kell kérnie pénzt. Idén például egy újabb, 200,2 milliárd dináros kölcsön van tervben, amivel befoltozzák azt a lyukat.

Amikor az állam pénzt kér kölcsön, akkor azt a pénzt később vissza is kell adni. Ezt csak a saját bevételeiből teheti meg – az adókból, illetékekből és a közvállalatok keresetéből –, vagyis ezt is abból a pénzből, amit a polgárok és a gazdaság termelt (a pénznyomtatás és ahhoz hasonló ötleteket most kihagyjuk). Azokat a kölcsönöket, amelyekkel az állam gyakran a régi kölcsöneit fizeti vissza hosszútávon ugyancsak az adókból fizeti, mert ellenkező esetben az állam túlságosan eladósodna és csődbe juthatna, ami már a közeli és a távolabbi múltban is megtörtént.

A történet lényege, hogy végül minden az adón múlik. Az adó pedig az a pénz, amelyet te, az olvasó kerested meg és adtad az államnak.

A száz euró, amit valamelyik 16 éves „kapott” az államtól az a száz euró, amit közvetlenül a szülei zsebéből fizettek ki neki.

És a többihez hasonlóan ennek, a költségvetésből történő adakozásnak is ára van. Milliószor 100 euró az 100 millió euró. Ekkora összeget osztottak szét a fiatalok között az elmúlt napok során, és abban az esetben, ha a mostani hatalom győz a választáson, az elnök bejelentése szerint ősszel még egyszer ennyi érkezik. Ez így 200 millió euró.

Mennyi a 200 millió euró? Hát, az például elég lenne arra, hogy mindennemű illetéket eltöröljenek Szerbiában és maradjon még borravaló jócskán. Arra is elég lehetne, hogy az összes kirótt vámot egy harmadával csökkentsék. Vagy a mezőgazdasági támogatásokat ötven százalékkal növeljék. Vagy hogy a tudományra és az oktatásra szánt pénzt a kilenceresével növeljék, a kultúrára szánt összeget pedig a tizenötszörösére. Vagy megvehetnénk az összes szkennert, amire szüksége van a szerbiai egészségügynek és még sokkal többet (most hagyjuk azt, hogy valószínűleg nincs, ki dolgozzon azokkal), vagy felújíthatnánk a teljes Szerbiai Klinikai Központot. Vagy ha már annyira akarják, van, aki nagyon akarja, meg lehetne építeni azt a stadiont Surčinban, amit nemzetinek hívnak majd.

Mindebből semmit sem tudunk most megtenni, mert a bankautomata kiadta a 100 eurónkat.

Ami teljesen rendben is van mindaddig, amíg tisztában vagyunk azzal, hogy a kormány minden döntésének ára van, amit minden alkalommal, de tényleg mindig mi fizetünk meg. Az, hogy mi a fent felsoroltak közül semmit sem tehetünk meg, az ára annak, hogy Szerbiában a fiatalok két alkalommal 100 eurót kapjanak. A döntés – amely szerint ez a most felsoroltaknál fontosabb – ésszerűségét mérlegelve mi, polgárok eldöntjük, hogy a szerb kormányban ülő tisztségviselők mennyire jól vagy rosszul bánnak a pénzünkkel.

És ezután szavazunk – írja Milošević.

A jegyzetet eredetiben ezen a linken találják.

Rövidebb munkaidő, nagyobb produktivitás

Ahhoz, hogy a gazdasági mutatók javuljanak, a munkavállalási feltétteleknek is javulniuk kell, nem csak a béreknek növekedniük. Több nyugat-európai cég gondolkodik azon, hogy bevezesse a négy napos munkahetet, vagy a 40 óráról 32 órára csökkentse a heti munkaórát.

Gojko Vlaović a Danasban arról ír, hogy Szerbiában is újra – hiszen nem újkeletű az ötlet – felvetődött a 32 munkaórás munkahét, amit most a Szolidaritás – Politikai platform aktualizált. Vlaović szerint teljesen jogos egy ilyen kérelem, számos indokkal alátámasztható, ezért el is kellene fogadni azt.

– Kétségtelen, hogy egy erre vonatkozó döntéssel a teljes társadalom nyerne. A négy napos munkahétnek vagy a napi hat órás munkaidőnek csak előnyei vannak. Természetesen ennek az alapfeltétele az, hogy a rövidebb munkaidő ellenére sem változhatna a munkavállaló bére. Ellenkező esetben a munkást megkárosítanák, mert a fizetésének egy része nélkül maradna.

A rövidebb munkaidő több szabadidőt biztosítana a munkavállalónak, ami mindenképp fontos. A lényeg, hogy a munka biztosítsa a dolgozó megélhetését, és az is, hogy azt az időt, amit nem a munkahelyén tölt, minél kellemesebben és minőségesebben töltse el. A kevesebb munkaórának köszönhetően a munkavállaló kipihentebben és jókedvűen érkezik a munkahelyére.

Ez növeli a munkahelyi teljesítőképességet, ami meg a munkaadó érdeke is. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság idejében néhány gyárban bevezették a hatórás munkaidőt, ami nagyobb produktivitást eredményezett. Ez minden bizonnyal ma is ugyanolyan eredményeket adna. A másik haszna az lenne, hogy egy kipihentebb munkás sokkal kisebb eséllyel sérül meg vagy betegszik le. Ez is a munkáltató javát szolgálja, mert így nem kell a munkásnak betegszabadságra mennie.

Az államnak is haszna származna a rövidebb munkahétből, mert plusz munkaerőre lenne szükség, ami csökkentené a munkanélküliséget, ami Szerbiában egészen nagy. Ugyanis minden olyan kollektívában, ahol váltásban dolgoznak az emberek, a gyárakban, kórházakban stb. új munkaerőre is szükség lenne.

Emellett a munkásosztály egy létfontosságú karikája a termelési folyamatnak, mert csak ő termel értéktöbbletet, vagyis hasznot, és ezért a társadalomnak nagyon is gondot kell viselnie róla.

Ha tudjuk, hogy Szerbiában a privát munkaadók nem hajlandóak beleegyezni a munkaidő csökkentésébe, mert a minél nagyobb profitra koncentrálnak, gyakorlatból pedig tudjuk, hogy a kormány a nagytőkések, és nem a lakosság, érdekeit képviseli, felmerül a kérdés, hogyan lehet ezt megvalósítani. A munkáltatók azt mondják, hogy Szerbiában a szünetek miatt már most is 40 óránál kevesebbet dolgoznak, ezért nincs helye további csökkentésnek. Szerbia elnöke, Aleksandar Vučić hallani sem akar arról, hogy a kereskedőknek a vasárnap szabadnap legyen, így nehéz elképzelni, hogy ő támogatná a rövidebb munkahét bevezetését.

Önmagában az sem hoz semmilyen eredményt, hogy ha kizárólag csak beszélünk a munkaidő csökkentéséről. Az egyetlen módja annak, hogy meggyőzzék az illetékeseket az, hogy a szakszervezeti és a munkásszervezetek közös akciókat szervezzenek, ami magába foglalná a tüntetéseket és az általános munkabeszüntetést is – véli Vlaović.

Eredetiben ezen a linken.  

(Fotó: Pixabay illusztráció)