„Putyin azt gondolta, pár nap alatt feladjuk a harcot” Kollégánk Lengyelországban követte az orosz invázió első négy napját, és a menekültek érkezését

Február 24-én mit sem sejtve ébredtem Krakkóban. Álmosan kicsoszogtam a fürdőszobába egy arcmosásra reggel nyolckor. A francia/lengyel barátnőm lakásán a barátja éppen kávét főzött. A konyhai asztalnál ültünk hárman, egymásra néztünk kérdő tekintetekkel, és arról kezdtünk el beszélni, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, vagyis háborút indított.

Inenntől kezdve az egész napot átszőtte a káosz. A tévé, rádió, az internet percről percre közvetítette, hogy mi történik a szomszédos Ukrajnában. Az ismerőseim zöme azonnal ki is cserélte a profilképét egy ukrán zászlóra. Záporoztak a hírek. Este Krakkóban az orosz nagykövetség előtt már tüntettek a helyiek a háború ellen. Csütörtök este egész éjjel repülőket hallottunk, a barátnőmmel azt találgattuk, hogy a félóránként alacsonyan elsuhanó repülő Ukrajnába tarthatnak-e a beígért ellátmányokkal.

Elérkezett az este hét óra, a francia televízión követtük a híreket. Nem csevegtünk, némán ültünk a kanapén. Lviv nagyjából 330 kilométerre fekszik Krakkótól, Kijev 890 kilométerre. Szürreális a helyzet, rengeteg embert ismerünk onnan, volt munkatársainkat, barátainkat. A műsorban vita indult, szintén az ukrán háborúról, az orosz küldöttet faggatta a riporter. Az az érdekes a francia televízióban, vitaműsorokban, hogy nem félnek kérdezni, és nem félnek akár az orosz küldöttséget sem sarokba szorítani a kérdésekkel. Más kérdés, hogy az orosz küldöttség erre alig tud reagálni, de legalább a szándék, a kérdőre vonás jelen van. Az orosz küldöttség magyarázkodik, a francia riporter egyre idegesebb, egyre gyorsabban kérdez vissza. Alul a színes csíkon folyamatosan futnak a legfrissebb hírek.

Péntek. Újabb tüntetés. A tévétorony Krakkóban sárgára és kékre változott, csak úgy, mint a hídon az apró zászlók. Elindult a gyűjtés az ukrajnai bajbajutottaknak. A stadionba egy nap alatt annyit gyűjtenek a krakkóiak, hogy közleményt adtak ki: a gyűjtőpont bezár, új helyet nyitnak, hiszen több tonnányi adomány jött össze, és a stadionba már nem fér több. Eközben Krakkóban a kávézók, népszerű kocsmák szintén gyűjteni kezdtek. A külföldiek és a helyiek különböző felhívásokban közölték, hogy lakhatást biztosítanak azoknak, akiknek szüksége van erre. A boltokban tömeges felvásárlást látunk, de a lengyelek nem maguknak vásároltak. Takarók, bébiételek, pelenkák, tea, konzervek, szappanok. Mindenki megrakodott táskákkal távozik a bevásárlóközpontokból, érezhető az utcán a feszültség, az aggodalom.

Krakkóban és Lengyelországban egyaránt sok a külföldi, nem meglepő, hogy így sok az ukrán és orosz nemzetiségű is. Az utcákon egyre több embernél láttunk transzparenseket, kitűzőket. Péntek délután a főtéren tüntettek az ukránok.

A híradó követése szinte rituálé lett. Aggódva nézzük a történteket. Bombáznak. A nyáron ismerkedtem meg egy csomó ukránnal, egy zenés ifjúsági csereprogramon. Odesszaiak, kijeviek, rájuk gondolok most. Meg a munkácsi barátaimra. A volt ukrán főnökömre, akinek a szülei még mindig odaát vannak. Az orosz önkéntesre, Franciaországból, akinek a hangját elnémítja az orosz propaganda.

Egy nevét közölni nem kívánó ukrajnai barátnőmet kérdeztem a helyzetről. Ő Mariupolból származik, az elmúlt hét évet Kijevben töltötte. Most az ország nyugati részén van, relatív biztonságban. Elmondása szerint ők is félnek attól, hogy az oroszok oda is bemennek.

„Kijevet napok óta bombázzák az oroszok, összetörik a szívem a hírek miatt. Az emberek mérgesek, és rettegnek. Békés nemzet vagyunk, sosem akartunk háborút. Putyin azt gondolta, pár nap alatt feladjuk a harcot, azonban készen állunk akár meghalni is az országért” – írja rövid üzenetében a barátnőm, aki kiemelte, hogy nem akarnak rabszolgaként élni az új Hitler keze alatt. Azt mondja, mivel Putyin egyre dühösebb a sikertelenség miatt, ezért kezdte bombázni a városokat, a civileket:

„Az ott maradt barátaim óránként rohannak az óvóhelyekre, van, hogy az egész éjszakát ott töltik. Szerencsére sok az önkéntes, mindenki az ország védelmére kelt. A civilek tankok elé állnak, Molotov-koktélt dobálnak, segítenek, ahol tudnak.”

A barátnőm édesanyja Angliában van, édesapja Putyin-párti, és hisz a propagandának, miszerint Putyin nácikat állít meg.

„Ez nem igaz. Az ukránok nem nácik. Én oroszul beszélek, zsidó is vagyok, nem éreztük terrorizálva magunkat. Ez csak Putyin propagandája. Nagyon aggódtam a barátaimért. Fontos, hogy az emberek megtudják az igazat. Nem akartunk háborút, Putyin megtámadott bennünket” – írja.

Vasárnap. Ahogy az utcán sétálok, egy lány kerékpározik el mellettem, hatalmas ukrán zászlót lobogtatva. A folyópart túloldalán is egy csapat ember lenget ukrán zászlókat. A falon látok egy képet, amelyen Putyint Hitlerként ábrázolják. A krakkói buszállomáson érezhetően többen vannak, sokan várnak, sokan érkeznek nagy csomagokkal. Egyre több az ukrán szó, hömpölyög a tömeg. A Budapestre Szlovákián át tartó buszon is sok az ukrán. Két öregasszony száll fel, egy fejkendős hölggyel és két gyermekkel. Ukránul beszélgetnek, sem angolul, sem lengyelül nem értenek. Budapestre tartanak.

A közösségi médiában látom, ahogy tunéziai barátom hétfőn a lengyel-ukrán határra tart autóval, önkéntesen, segíteni. Elmondása szerint, bár be akartak menni Ukrajnába, a lengyel határőrök visszafordították őket, így a határnál maradtak segíteni.

„Rengeteg menekültet láttunk, borzalmas állapotban. Volt, aki ruhákat égetett, hogy egy kis meleghez jusson. Nem csak ukrán, de pakisztáni, indiai és afgán menekültek is voltak köztük” – mondta Aymen Chrouda, aki jelenleg Krakkóban él és dolgozik, több embert is leszólítottak, elvitték őket a városba, szállást kerestek nekik barátaival.

„Ebben a helyzetben, amire szükségük van, az egy hely, hogy aludjanak, egy meleg étel és egy zuhany. Reggel mintegy negyven tunéziait küldtünk ki a reptérre, mivel az állam repülőt küldött értük. Így most készen állunk arra, hogy még több embert hozzunk el, és szállásoljunk el. A politikusok azt csinálják, amit a politikusok szoktak, az emberek pedig azt, amit az emberek: segítenek.”

Hazaértem. Szerencsére nem vártam még egy napot, a hírekben ugyanis látni, hogy az állomásokon teljes a káosz. Érkeznek a menekültek minden irányból, nők, gyermekek, öregek, fiatalok. Lassan nálunk is beindulnak a gyűjtések, a szervezkedések, a civilek a humanitárius katasztrófát szeretnék megelőzni adományaikkal. A barátaim sokat kérdeznek arról, hogy Szerbia és Magyarország milyen állásponton van az ukrajnai háborúval szemben. Szeretném, ha legalább olyan szintű összefogást tudnánk tanúsítani, mint a lengyelek, de úgy látszik, ez még várat magára. Addig, ameddig az országaink, és vezetőink képtelenek felelős döntéseket hozni, addig én arra bíztatok mindenkit, hogy tunéziai barátom szavait követve cselekedjen. Az ember tegye azt, ami emberséges: segítsen.

Mutassuk meg, hogy az ország vezetőségének a döntése nem reprezentálja a mi álláspontunkat. Keressük a lehetőséget, hogy segíthessünk az ukránoknak. Ne feledjük, nagyon hasonló helyzetben már mi is jártunk, sőt, határon túli magyar barátainkat ebben a pillanatban kiűzi otthonából a háború. Ne legyünk restek segíteni, és álláspontot foglalni.

Ukrán katona, egy csapatszállító és egy szál cigaretta (AP Photo/Andrew Marienko)