Aleksandar Vučić, saját bevallása szerint „három nap alatt tíz évet öregedett”: hogyan is foglaljon most állást az Ukrajna elleni orosz agresszió kapcsán. Aztán meghányták-vetették a dolgot a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén, és döntésre jutottak: Szerbia a legőszintébben sajnálja azt, ami történik, de nem ítéli el az orosz agressziót, mert az orosz és az ukrán népre is testvéreként tekint. Szankciókat sem fog bevezetni Oroszországgal szemben, hiszen  „Oroszország sem vezetett be szankciókat Szerbiával szemben a kilencvenes években”. Ana Brnabić kormányfő – talán nem túl meglepő módon – megdicsérte az államfőt, hogy milyen bölcsen cselekedett, amikor „nem rohant véleményt formálni”, hanem figyelmesen mérlegelte a Nemzetbiztonsági Tanács határozatának minden egyes szavát. Moszkva is elégedett volt ezzel a fejleménnyel, merthogy ők semmit sem követeltek Belgrádtól, hiszen tudatában vannak „Aleksandar Vučić államfő következetességének és álláspontjának, amely Szerbia fejlődésére és külpolitikai magatartására vonatkozik”, mondta a belgrádi orosz nagykövet. Mások viszont kevésbé voltak elégedettek ezzel a szerb állásponttal, így több európai tisztségviselő (EP-képviselők, az EP szerbiai jelentéstevője, stb.) is szóvá tette, hogy Szerbia „hangolja össze politikáját az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájával”, illetve, hogy „az az állásfoglalás, miszerint Szerbia nem csatlakozik az uniós szankciókhoz, olyan horderejű külpolitikai döntés, amely átfogó hatással lesz az Európai Unió és Szerbia viszonyaira”, sőt, egy kissé nyersebb megfogalmazás szerint „emiatt Szerbia búcsút vehet az EU-tagságtól”. Ezekre a burkolt vagy kevésbé burkolt fenyegetésekre aztán Ivica Dačić, a szerbiai parlament leköszönő elnöke, a Szerbiai Szocialista Párt vezetője reagált, aki kijelentette, hogy „Szerbia nem fogja összehangolni külpolitikáját az Európai Unióval”, illetve majd akkor teszi ezt meg (10-15-20 év múlva), amikor Szerbiát ténylegesen felveszik az Unióba. Addig viszont „Szerbia nem a Nyugat vagy a Kelet politikáját kell, hogy képviselje, hanem saját érdekeit kell szem előtt tartania”, mondta Dačić, aki szerint azért „nem jó”, hogy Oroszország megsértette Ukrajna területi integritását. Aztán mégiscsak született valamilyen kompromisszum, az ENSZ Közgyűlés 11. rendkívüli sürgősségi ülésén ugyanis a szerb ENSZ-nagykövet is megszavazta azt a határozatot, amely elítéli az orosz agressziót – ugyanakkor ebben a szövegben nincs szó szankciókról.

Eddig a tények és történések, legalábbis a híradások szerint. Itt tartunk most, innen kiindulva lehet kommentálni.

Ha egy kicsit kiszélesítjük a látókörünket, és Szerbia határain kívülre is vetünk egy pillantást, akkor azt látjuk, hogy azzal, hogy Vučić taktikázik, sumákol, időt húz, félrebeszél, miközben mindvégig kínosan ügyel arra, nehogy véletlenül is kiejtse a száján a „Putyin agresszor” szókapcsolatot, tulajdonképpen nem lóg ki az európai és nemzetközi vezetők sorából. Jelen helyzetben a legtöbben, szinte kivétel nélkül, ugyanezt teszik: félrebeszélnek, úgy csinálnak, mintha épp nagyon csinálnának valamit és azt nagyon határozottan – miközben mindegyikük csak a saját (országa) érdekeit nézi és félti, ahogy azt egyik-másik politikus ki is mondja. Ebben a tekintetben tehát az az állítás, hogy Vučić és Szerbia Európa rosszcsont fenegyereke lenne, nem állná ki az objektivitás próbáját.

Egy politikai elemző szerint az Ukrajna elleni orosz agresszió tágabb értelemben az érdekpolitizálás brutális, de látványos győzelmét, és egyben az értékpolitizálás látványos bukását jelenti. Fordítsuk ezt le magyarra! Az értékpolitizálás azt jelenti, hogy kiállunk valamilyen eszme mellett, amit igyekszünk következetesen képviselni, politikai közösséget hozunk létre egy jó, vagy legalább jónak vélt cél megvalósítása érdekében, egy felvállalt értékrend szerint próbálunk élni és cselekedni magánemberként és közéleti szereplőként egyaránt. Ezzel szemben az érdekpolitizálás azt jelenti, hogy nincsenek elveink (amelyek úgyis csak gúzsba kötnének bennünket), nem vagyunk tekintettel jószerivel senkire és semmire, csak a saját érdekeinket akarjuk érvényesíteni, többé-kevésbé mindenáron.

Persze nehéz lenne ezzel az elemzői állítással vitába szállni, különösen most, látva az ukrajnai történéseket (is). Mégis, azt hiszem – vállalva a naivitás, vagy a nevetségessé válás vádját is – meg kell tenni. Ha ugyanis a morált, mint princípiumot és követendő iránytűt teljesen kioperáljuk a politika eszköztárából, akkor ezzel eltöröljük a talán egyetlen lényeges különbséget ember és állat között. Mert mit csinál két, egymással rivalizáló farkascsorda, amikor harcba szállnak ugyanannak a területnek a birtoklásáért? Semmi mást, mint megpróbálja érvényesíteni az érdekeit. Mit csinálnak a medvék, mikor véresre marják egymást, hogy minél jobb helyet szerezzenek a folyóban, mikor ívni jönnek a lazacok? Semmi mást, mint igyekeznek minél jobb geostratégiai pozíciót elfoglalni, egymás kárára. Mit csinálnak a majmok, mikor ölik egymást a jobban termő banánfákért? Semmi mást, mint háborút folytatnak az erőforrások feletti ellenőrzés megszerzéséért. És tessék mondani, ha a morális elemet tényleg és teljesen figyelmen kívül hagyjuk, akkor mi a különbség a majmok háborúja és az ukrajnai invázió között? A technika, semmi más. Ha kiiktatjuk az értéket, és marad a puszta érdek(érvényesítés), akkor nem a morált, hanem az embert iktattuk ki a saját történetünkből.

Ukrajna városainak utcáin gyerekek, nők, idősek, ártatlan férfiak vére folyik a szennyvízlefolyóba. Nem liter, hanem hektoliter-számra. Akik ezeket a tömeggyilkosságokat végrehajtják, azok az orosz katonák. Aki erre parancsot adott, az Putyin. Az agresszor.

Aki pedig felelős pozícióban van, és legalább annyit nem tesz, hogy ezt világosan és egyértelműen kimondja, az lehet, hogy politikai értelemben túlélő és sikeresen érvényesítette az (akármilyen) érdekeket, de morálisan megbukott. Legyen a határ bármelyik oldalán és bárhol a világon.