A nemrég még mindenféle gyógyszeripari és világhatalmi összeesküvéseket leleplező hobbivirológusok hada jó érzékkel fordult rá az új idők új szélirányára, és most ugyanazok a max nyócosztályos háztartásbeliek és bótelőttivó napszámosok, frusztrált kispolgárok és unatkozó nyugdíjasok magyarázzák meg a facebookos kommentekben nekünk, hülyéknek, hogy igenis Ukrajna támadta meg saját magát, akik két hete még minden orvost és biológust elküldtek a jókurva agymosott anyjukba (aztán szépen sorbaálltak felíratni a szokásos gyógyszereiket).

Miközben a négyszemközti beszélgetések visszatérő dilemmája, hogy vajon mindig ennyire hülye volt-e ez a társaság, csak most sokkal jobban látszik a netes nyilvánosságnak köszönhetően, vagy épp az ellenőrizetlen netes nyilvánosságnak köszönhetően terjed-e a hülyeség a nép (egyébként patyolattiszta lelkű) gyermekei körében a fénysebesség többszörösével (bocsi, Einstein!), addig a nyilvános diskurzusok szinte teljesen értelmüket veszítették – nagyrészt azért, mert a társadalmunkat megosztó legújabb törésvonal fölött ezúttal sem ível át híd: lényegében már kérdezni sem szabad úgy, hogy a puszta kérdésfelvetés ne számítson a valamelyik oldal melletti állásfoglalásnak.

Persze a magánlevelezések, chatelések területe még mindig élvez egyfajta svájci semlegességet, így ha közhírré tétetve nem is, de egymás között még felmerülnek értelmes és fogas kérdések, amikről nyilvánosan kevés szó esik civilizált hangnemben. Egy ilyen alkalommal tette fel egy kedves ismerősöm, az amúgy teljesen korrekt véleménye részeként, azt a kérdést, hogy:

„Miért nem lehet a sok-sok félanalfabéta, neonáci, ukrán parlamenti képviselőről olvasni sehol?”

Mármint a nyugati (vagy nyugatias) sajtóban.

Nos, az ukrán nacionalizmus egy nagyon is létező probléma! Persze mint általában a nacionalizmusok, ez sem előzmény nélküli, és mint általában a nacionalizmusoknak, ennek is vétlen emberek az áldozatai (békeidőben ugyan nem halálos áldozatai, de a hétköznapi diszkrimináció, zaklatások, ellehetetlenítések jelentősége aligha vitatható el).

Bár az „igazán” önálló Ukrajna a Szovjetúnió szétesésével jött létre, az ukrán nép nemzeti ébredése jóval korábbra datálható, ahogy az önállósodási törekvéseik sem az 1990-es években kezdődtek, hanem (ha nagyvonalúan eltekintünk a régió középkori történelmétől, még akkor is) minimum száz évvel korábban, az I. vh. idején (a független Ukrán Népköztársaság is 1918 és 1919 között létezett, amit az akkori szovjet hatalom gyorsan le is gyalult). De ha nem akarjuk kiprovokálni a töritanárok véres bosszúját egy ilyen banális leegyszerűsítéssel, akkor  ̶p̶r̶ó̶b̶á̶l̶j̶u̶k̶ ̶m̶e̶g̶ ̶e̶g̶y̶ ̶m̶á̶s̶i̶k̶k̶a̶l̶  mindenképpen érdemes mogyoróhéjban annyit megjegyezni, hogy korábban hol a lengyelek (és litvánok), hol az oroszok gyakoroltak uralmat a terület felett, miközben a helyi kozákok, amolyan szerződéses határőrök szerepében (maga az ukrajina szó is határőrvidéket jelent – lásd szerbül a krajinát), hol a lengyelekkel (és litvánokkal), hol az oroszokkal szövetkezve próbáltak meg a másik féllel kicseszni (némi haszon reményében), amíg 1667-ben a Dnyepper folyó mentén szépen fel nem osztotta az egész focipályát a lengyel és az orosz fél egymás között. Aztán néha jutott némi autonómia ide meg oda, majd megszűnt, majd megint volt, aztán megint megszűnt, közben patakokban folyt a vér… Tényleg nem akarom elvenni a töritanárok kenyerét (és nagyon durván magamra haragítani őket), úgyhogy akit bővebben érdekel az ottani cirkusz, az kedvére dúskálhat a vonatkozó szakirodalomban.

A szovjet-orosz uralom alatt sínylődő, újkori Ukrajna, illetve az ukrán nép legborzasztóbb nemzeti traumája (ha úgy tetszik: holokausztja) a 90 évvel ezelőtti Holodomor, amely során a legoptimistább becslések szerint is 3.5 millió ukrán halt éhen (békeidőben, nem háborúban!), hála a szovjet kollektivizálásnak és tervgazdálkodásnak. Mindez egy olyan régióban/országban történt (igaz, akkor épp nem volt önálló ország, de területileg egyértelműen körülhatárolt volt), amely egész Európa legnagyobb, jó minőségű, művelhető földterületével rendelkezett. (Az egész orosz birodalom gabonatermelésének fele Ukrajnából származott akkoriban, pedig területileg Ukrajna eltörpült a birodalom összterülete mellett.) Azokban az években egyébként tényleg rossz volt a termés, de a helyi lakosságnak azért bőven elég lett volna, csak hát a ruszkik lazán elhordták, amit bírtak, aki meg ellenkezett, az szépen ment Szibériába (konkrétan 1.8 millió ukránt nyilvánítottak kuláknak, és ölték meg őket helyben vagy hurcolták el, hogy máshol dögöljenek bele étlen-szomjan a rabmunkába). Bármily hihetetlen, ez hosszú távon nem tette teljesen bárányfelhőtlenné a mindenkori orosz-ukrán kapcsolatok szikrázóan kék egét.

Tehát nem a semmiből jött az ukránok nacionalizmusa és oroszellenessége: nem véletlenül csatlakoztak az ukránok tömegesen a náci német erőkhöz sem az Oroszország elleni hadjáratban a II. vh. idején – ahogy a helyi zsidók kiirtásában is egymás lábát taposva segédkeztek az ukrán nácik, és ha már úgyis lendületben voltak, akkor lemészároltak 50-100 ezer lengyelt is (meg majdnem ugyanannyi, lengyel szomszédait védő ill. menteni próbáló ukrán civilt is!), akikkel (mint azt fentebb már érintettem) eléggé hektikus és véráztatta viszonyt ápoltak évszázadok óta, úgyhogy ne szépítsük: nagyon is rossz oldalon álltak, bár a közvetlen előzmények fényében valamelyest érthető (de nem igazolható!) a két rossz közüli választásuk. Természetesen a vörös hadsereg győzelmével a megszilárdult, orosz dominanciájú szovjethatalom sem úgy viszonyult ezek után az ukránokhoz, hogy „oké, srácok, borítsunk fátylat a múltra, legyünk ezentúl egyenrangú testvérek”, hanem inkább tömeges deportálással törték meg az ukrán társadalmi ellenállást és az önállóság vágyát.

Foghíjasan ennyit az eredetről, de most idekívánkozik még egy erős mondat, amivel az ismerősöm mellbevágott (egyben arra sarkallt, hogy más irányból is körbefussam a témát, amíg eljutok a válaszig):

„Konkrétan ismerek kárpátaljai magyarokat (igaz, Budapesten élnek), akik nem a hazai csapatnak szurkolnak.”

Ami valahol talán érthető is, ha a magyarokkal szembeni mindennapos elnyomást, fenyegetést, atrocitásokat tekintjük. De sajnos azt sem szabad kihagynunk, hogy a II. vh. idején a németek szárnyán Ukrajnába bevonuló magyar „honvédek” egy része olyan vérfürdőt rendezett a helyi polgári lakosság körében, ami még a nácikat is meglepte (elhűlve táviratoztak róla a Reichba), és ez szintén nem az egymás kölcsönös tiszteletén és megbecsülésén alapuló, szeretetteljes és toleráns magyar-ukrán viszonyoknak ágyazott meg hosszú távon.

Persze a magyarokat is érték korábban sérelmek, veszteségek, ezt sem szabad elfelejteni! A tyúk vagy a tojás örök problematikája ez: kibogozhatatlan, ki kezdte (vagy ahogy egyik haverom szokta mondani: „ki ütött először vissza”).

Szumma szummárum: ahogy minden, történelmi sérelmekben gyökerező nacionalizmusnak, így a modernkori ukránnak is azok itták/isszák meg a levét, akik ott sem voltak (értelemszerűen nem is lehettek) az évtizedekkel korábbi, ukránok elleni atrocitásoknál, és – ahogy ez errefelé szokás – az ukránok sem disztingváltak/-nak különösebben az egyes szadista magyar katonák és az ártatlan, magyarajkú lakosság között, illetve a mindent letaposó, szovjet csizma és az egészből kimaradni, ill. pusztán túlélni akaró, oroszajkú lakosság között, hanem egy kalap alá vették/veszik őket. A kárpátaljai magyarság élete lett tehát ezáltal (is) még jobban megnyomorítva, akik közül egyesek most olyasféle „felszabadítókat” láthatnak az oroszokban (örülve annak, hogy az ukránok „végre megkapják a magukét”), amilyet az ukránok láttak anno Hitler csapataiban. A mindekori tisztánlátás tehát minden oldalon hiányzik, a kibeszéletlen sérelmek viszont annál inkább sorjáznak.

Ami biztos, hogy a külhoni magyarokra minden országban nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek a „rezidens” népek (részben a többévszázadnyi adok-kapokból, részben pedig az egyre nyíltabb magyar nacionalizmusból kiindulva), de az is tény, hogy a külhoni magyarok meg is tesznek mindent azért, hogy így tekintsenek rájuk!

Megint csak a tyúk és a tojás esete: nem tudjuk, mi volt előbb.

A románok, szlovákok, szerbek stb. helyi magyarok általi lenézése (nem idézném a közszájon forgó gúnyos megnevezéseket), a magyar „kulturális felsőbbrendűség” tudata, a nemritkán „nyíltan” vállalt (legalábbis Facebook-kommentekben) magyar revizionizmus érthető módon nem növeli a magyarokba, mint államalkotó társnemzetbe, megbízható lokális partnerekbe vetett bizalmat az adott országok népei részéről.

Nagy felháborodás övezte anno, hogy Ukrajna egy törvénnyel megfosztotta a helyi magyarokat az ilyen-olyan önkormányzati, képviselői funkcióiktól – miután azok felvették a magyar állampolgárságot. Bocs, de ez eléggé alap. Minden ország meglépné ezt (már ha eleve nem szerepel az alkotmányukban!), különösen akkor, ha a helyi lakosok egy olyan szomszédos ország állampolgárságát vennék fel, amellyel zavarosak a viszonyok (nagyrészt a korábbi területi viták, ill. többszöri háborús szembenállás miatt). A szlovákok ugyebár eleve törvénnyel (konkrétan a szlovák állampolgárság elvesztésének terhével) akadályozták meg a helyi magyarokat abban, hogy tömegesen vegyék fel a magyar állampolgárságot, tartva attól (egyáltalán nem alaptanul), hogy a lakosság számottevő része (az ország majdnem 10 százaléka) egyszer csak budapesti irányítás alá kerülhet, és annak politikáját érvényesítheti Szlovákián belül.

A miértekre választ keresendő külön cikket érne meg az a tény, hogy a szerbek nem gördítettek akadályt a dolog elé, ahogy az is, hogy a Fidesz-szatelitté degradálódott Vajdasági Magyar Szövetség gyakorlatilag szóról szóra követi le a magyar kormánypárt klientúraépítő politikáját és a kommunikációját (beleértve az orosz dezinfók szakadatlan terjesztését még ezekben a napokban is, lásd a MaSzó cikkeit, vagy épp Léphaft szemfájdítóan ostoba karikatúráját).

Anno még a szabadkai Népszínház magyar társulatának vezetőjéről is a Fidesz döntött, és a VMSZ minden erejét latba vetve át is verte a döntést a színházi szakmán, majd végül a barikádokon elvérezve engedett, belátva, hogy szimbolikus kérdésekben mégsem érdemes magukra rántani a népharagot, hiszen ennél sokkal fontosabbak a politikai és gazdasági pozíciók. Mostanra, néhány megsüvegelendő kivételtől eltekintve, szinte az összes vajdmagy kulturális, tájékoztatási, sőt, oktatási intézmény (köszönve a Budapesttől való csaknem teljes anyagi függőségnek) úgy táncol, ahogy a Karmelita kolostorban fütyülnek. Amitől a szlovákok tartottak, az Szerbiában egy az egyben megvalósult.

Na, de visszakanyarodva:

Jogos volt-e Magyarország részéről Ukrajna NATO- és EU-integrációjának blokkolása, figyelembe véve a kárpátaljai magyarok jogfosztását, etnikai alapú elnyomását? Jogos bizony!

Jogos-e az az ukrán érvelés, hogy a magyarok akadályozták meg a nemzetközi védőernyő Ukrajna fölé vonását, amely megvédhette volna az országot (és Európát?) a bármikor bekövetkező orosz inváziótól (aminek Krím volt a pettingje, majd a Donyeck-medence a behatolása)? Jogos bizony!

Az ukrán nacionalizmus és a kisebbségek rossz helyzete valóban kevés (vagy épp semekkora) figyelmet kapott korábban a mainstream médiában (mindig voltak nagyobb ügyek, amik elvitték a fókuszt), de a holland turistákkal teli, maláj utasszállító repülőgép orosz szakadárok általi lelövésével (amihez Oroszország adta a felszerelést és a kiképzést, körömszakadtáig tagadva az orosz hadsereg jelenlétét a térségben, majd miután több bizonyíték is előkerült ennek az ellenkezőjéről, akkor cinikusan úgy nyilatkoztak, hogy a szabadságon levő orosz katonák azt csinálnak a szabadidejükben, amit akarnak – aha, persze!) az oroszok tartósan felíratkoztak a rosszfiúk szerepére az európai közvélemény szemében – és nem különösebben törték magukat az elkövetkező időszakban, hogy ez megváltozzon (pl. a mai napig azt állítják, hogy az ukránok lőtték le a 10 kilométer magasságban repülő civil gépet, hogy aztán az oroszokra kenhessék – miközben az ukránoknak akkor sem volt, meg azóta sincs ilyen haditechnika a kezükben – nem véletlenül csinál most is azt az orosz légierő az ukrán légtérben, amit csak akar).

Válaszolva tehát az eredeti kérdésre:

Az adott, egyértelmű helyzetben (amikor is az orosz haderő pusztít vadállat módjára Ukrajna területén, nem pedig fordítva) aligha várható, hogy a fősodratú sajtó komolyan foglalkozzon az ukránok korábbi szemétségeivel. Van most ennél nagyobb baj is! Nem mellesleg: bármilyen kimenetele is lesz ennek a krízisnek, az csak tovább fogja tüzelni az ukrán nacionalizmust. Tegyük hozzá: ezúttal is logikusan.

Na és (többek között) kik fogják ezt megint ártatlanul megszívni (annak ellenére, hogy a magyarországi civilek példamutató módon segítik az ukrajnai menekülteket), nem függetlenül attól sem, hogy a pávatáncot lejtő Orbán sajtója továbbra is fullba nyomja az orosz propagandát?

Természetesen a kárpátaljai magyarok.

Bár túl sok öröme az anyaországnak sem származhat a dologból, lévén, hogy a két héttel ezelőtt még 355 forint körüli euróárfolyam épp ma (márc. 7-én – a szerk.) lépte át a 400-at.

Talán anno (képletesen) nem a rubelhez kellett volna kötni a forintot, hanem az euróhoz. Értsd: nem egy hidegtekintetű, őrült KGB-tiszt irányába kellett volna elköteleződni, hanem az amúgy is szövetséges nyugat felé. Még akkor is, ha azok a „brüsszeli bürokraták” olyan dolgokhoz ragaszkodnak érthetetlen módon, mint pl. a szabad sajtó, a független igazságszolgáltatás, vagy épp legújabban az EU-s támogatások elszámoltathatósága. A világpiac pedig rezzenéstelen arccal beárazta Orbán Putyin iránti hűségét, ahogy az várható is volt.

Na és kik fogják ezt megint ártatlanul megszívni?

A választ ti is tudjátok.

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin találkozója 2019. október 30-án Budapesten (Fotó: Orbán Viktor/Facebook)