Gondoljunk bármit is az Euróvíziós Dalfesztiválról, az idei szerbiai válogatón a közönség és a zsűri is egy olyan zeneszámot szavazott meg a legjobbnak, amely lehet, elsőre sokaknak nem volt érthető, viszont komoly kérdéseket vet fel. Egy olyan Szerbiában mossa egyfolytában a kezeit Ana Đurić – aki néhány éve vált ki a Zemlja gruva együttesből, azóta Konstrakta néven alkot –, ahol az állam állítólag rengeteg pénzt fektet az egészségügybe, szinte már világszínvonalú az egészségügyi ellátásunk. Konstrakta azért tisztálkodik olyan alaposan, hogy ne kerüljön orvoshoz – nincs más választása, egészségesnek kell maradnia, mert énekes-előadóművészként nincs egészségügyi biztosítása.

Az Ukrajnában történő háború miatt nehéz bármi mással is foglalkozni, de közeleg a választás napja, írja Miloš Janković, aki a Peščanik véleményportálon írt jegyzetében foglalta össze, mit állít a kormány és a választási kampányban a hatalmon lévő legnagyobb párt választási listáját vezető orvos, milyen állapotban van az egészségügyünk.

– Annak ellenére, hogy alacsony az ország lakosságának az átoltottsága, rossz oltási kampányt folytattak, valamint, hogy tavaly a világon az ötödikek voltunk a 2019-hez mért „halálozási többlet” tekintetében, úgy tűnik, a haladók választási kampánya javarészt az egészségügyi kérdéseken alapszik. A köztársasági választási lista legelején ezért egy orvos, idegsebész, a Szerbiai Radiológiai és Onkológiai Központ igazgatója, Danica Grujičić szerepel. A sajtóban is jelen van, és nem hagyja ki a lehetőséget, hogy a haladó rezsim egészségügyi sikereiről beszéljen.

„Erkölcsi kötelessége”, ahogyan ő mondja, hogy tudassa a néppel azt, hogy „Szerbia az elmúlt 10 év során többet költött az egészségügyre, mint bármikor azelőtt”. Szerbia még más országokhoz viszonyítva is fejlődik: „Mindaz, ami az elmúlt években történt Szerbia egészségügyi rendszerében, azzal az ígérettel kecsegtet, hogy nemsokára a mi egészségügyi rendszerünk lesz a legjobb, ha nem is a világon, de legalább Európában”.

A hazai egészségügyről meglévő víziója annyira valós, mint Vučić aranykorról szólója. Szerbia valóban európai szinten az elsők között van az egészségvédelemre fordított részesedés tekintetében. A gond az, hogy ez az adat önmagában keveset árul el. Valamelyest érthetőbb a helyzet, ha tudjuk, hogy az egészségügyre költött pénz 40 százaléka a polgárok zsebéből származik. A magánellátásra fordított nagy arány azt jelzi, hogy az egészségügyi rendszer valójában összeomlott és a lakosság nem tud megfelelő ellátáshoz jutni az állami egészségügyi rendszerben, ezért a magánrendelőkhöz fordul. Persze azok, akik ezt meg tudják fizetni.

Részben Danica Grujičić csapata felelős minden problémáért. Emlékszünk még, hogy 2014-ben döntöttek a létszámstopról a közszférában. A helyzet azt megelőzően sem volt rózsás. Például 2013-ban egy orvosra 339 lakos jutott. Négy évvel később, a lakosság számának csökkenése ellenére, az egy orvosra jutó polgárok száma 351-re növekedett. Összehasonlításképp, ugyanabban az évben az EU-s átlag 267 volt.

Szó sincs arról, hogy a mostani rezsim bármit is tett volna azért, hogy változzon a helyzet. Ellenkezőleg, az egészségügyi ellátás egyre hozzáférhetetlenebbé vált. Szerbiában normális körülmények között, a járvány előtt további 2500 orvosra és 8000 egészségügyi technikusra volt szüksége. Mindezt tetézte, hogy az egészségügyi ellátás hozzáférhetetlensége különböző intenzitású volt Szerbia különböző részeiben. Amíg Belgrádban az orvosok száma 2,4 százalékkal csökkent, Dél- és Kelet-Szerbiában a veszteség már 10,4 százalékos volt.

Danica Grujičić a saját számain keresztül alkotja meg a párhuzamos valóságot. Arra emlékeztet bennünket, hogy „az elmúlt 10 évben 19 szkennert, 12 mágneses rezonanciás gépet szereztek be, így Szerbia lakosai a legmodernebb országokhoz hasonló körülmények között gyógyíttathatják magukat”. Megint azt mondom, hogy amikor ezek a számok egymagukban állnak, semmit sem mondanak. Tudnunk kellene azt is, Szerbia hogyan áll az egészségügyi felszerelések tekintetében a hozza hasonló fejlettségi szintű országokhoz képest. Az Eurostat 2020 végén megjelent megállapítása szerint „Szerbia állami egészségügyi rendszerének feleannyi CT-szkennere, gamma-kamerája és sugárterápiás készüléke, és 3-4-szer kevesebb PET-szkennere, mágneses rezonanciás, valamint angiográfiás készüléke van” a középkelet-európai országokhoz viszonyítva (a 100 ezer főre jutó készülékek számát vetették össze).

Azok az adatok nem érdeklik Grujičić doktort, amelyek a hazai orvoslás problémáira mutatnak rá. Az új mentorának logikája megköveteli, hogy Szerbiát egy tigrisként fesse le, mind gazdasági, mind egészségügyi értelemben. Ezen az úton az elmúlt 7 évben annyi mindent „tettek az egészségügyi rendszerért, hogy Szerbia egyetlen polgárának sem kell külföldre menni kezeltetnie magát“.

Ez a kijelentés azoknak a szülőknek fáj leginkább, akik megpróbálnak elegendő pénzt összegyűjteni gyermekük külföldi gyógykezeltetésére. Csupán 2019-ben 800 gyereket küldtek külföldi gyógykezelésre. Ebből 143 gyereknek a humanitárius szervezeteknek, adományoknak és SMS-üzenetek köszönhetően gyűlt össze elég pénz. Belegondolt-e Grujičić abba, hogyan érzik magukat ezeknek a gyerekeknek a szülei, míg őt hallgatják. Nem volt elég az, hogy a Köztársasági Egészségbiztosítási Alap megbízott igazgatója, Sanja Radojević Škodrić megalázta őket, amikor arra utalgatott, hogy finnyásak és annak ellenére küldenék beteg gyerekeiket külföldre, hogy „ugyanaz az ellátás elérhető Szerbiában is”. Itt van most Grujičić doktornő, hogy végérvényesen földbe tapossa őket.

A szülők mellett az egészségügyben dolgozókat is elővették. Az állam, mondja Grujičić, visszaszerezte a méltóságukat. És ők maguk mit mondanak? Zlatko Bokun sebész például azt mondja, hogy abban a pillanatban szétesett az egész rendszer, amikor az első klinikai központ bekerült a Covid-rendszerbe. Leállt minden, és „ami igazán ocsmány, hogy az állam ránk hárította az összes felelősséget. Én vagyok az, aki találkozik a pácienseimmel, én küldöm el 4-5 alkalommal, hogy jöjjön máskor, ő pedig bennem látja az ellenséget, vagy azt gondolja rólam, hogy korrupt vagyok, hogy pénzt kérek tőle, mert nem érti, hogy mi itt tehetetlenek vagyunk.”

És most mihez kezdünk? Marad csak a dal – írja Miloš Janković.

Eredetiben ezen a linken.

Listán kívüli

Szüksége van-e egyáltalán ennek a társadalomnak művészekre, tette fel a kérdést a Danas napilapnak írt jegyzetében Nina Savčić.

– Jó lenne, ha az euróvíziós dalunk nagyobb figyelmet kapna, de nem a bulvársajtó féle figyelmet vagy FB/Twitter-bejegyzésekét: szép/nem szép, autentikus/atyaég, Lukas „tiszta lábú” kontra Konstrakta „tiszta kezű”… És az egészségügy máris, mint a megrémült fogyasztói társadalom kedvenc témája, gyakorlatilag mellékes.

Mire való a művész/művésznő egy adott társadalomban, mi a művész szerepe, szükségünk van-e egyáltalán művészetre vagy csak Migekre, lisztre, marketingesekre és teniszezőkre – ezek azok a fontos kérdések, amelyekre attól tartok, senkinek sincs válasza, valódi válasza, és nem tíz, egymáshoz alig kapcsolódó, nem is a témára vonatkozó szó.

Miért?

Azért, mert ez senkit sem érdekel.

Azért, mert a társadalmunk felületes (világviszonylatban, a civilizációnk), amelyet legfőképp a szórakozás, a kellemes érzése érdekel.

Tudom, hogy sokak számára sokkolóan hat, de: a művészethez szükség van képzettségre, gondolkodásra, nyitottságra, előrelátásra, és még olyan tulajdonságra is, amelynek nincs jó hírneve a profit korszakában, ez pedig a magasfokú szenzitivitás (amit nem ideillőnek és nemkívánatosnak titulálnak: az érzékenység), sőt még empátiakészségre is.

Így már érthető, miért lett a művészet csak dizájn szintjén elfogadott, amikor a kellemes színű falak és finom hangok szintjén tartják.

Kinek lenne ereje és ideje valami többre?

Két napja elmentem a közeli rendőrállomásra, és átadtam az útlevelemhez szükséges papírokat.

Megkérdezte a hivatalnoknő, mi a foglalkozásom, azt mondtam neki, „független művésznő”, erre azt válaszolta, hogy nincs ilyen válaszlehetőség.

Akkor legyen bármi, mondtam neki, és megtaláltuk a megoldást (gyorsan, hogy a többiek ne várjanak): átmásolta az előző foglalkozásomat.

A rendszerünk nem látja a művészeket. Ha valakinek azt mondod, hogy művész vagy, az az ő, a társadalmi lehetőségek által behatárolt szótárában azt jelenti, hogy „naplopó”.

Még rosszabb, ha azt mondod, „független művész”.

Akkor nagy valószínűséggel azzal vádolnak meg, hogy „arrogáns naplopó” vagy, gyakran a kettes köréből (ami komoly vád kellene, hogy legyen… persze annak, akit ez sért, engem nem.)

Még egy példa, amely megmutatja, milyen mértékben (megint globálisan, még a mi környezetünkhöz képest is sokkal inkább) nem ismerik fel a művészet értékét és szerepét – az ukrajnai szörnyű eseményekre érkező értelmetlen válasz.

Mivel lehet megmagyarázni az orosz klasszikusok (írók, zeneszerzők) műveinek levételét a repertoárról, a könyvtárak polcairól?

Senki, akinek egy csöppnyi fogalma is van arról, mi a művészet, és milyen jelentősége van a művészeknek a világ kultúrájára, nem fogja kiüldözni Repint, Csehovot vagy Csajkovszkijt a művészettörténelemből, vagy nem fogja tagadni érdemeiket.

Hiszem, hogy az energiahordozók megtalálhatóak a nemorosz oldalon is, hogy a fontos árucikkek terjesztési csatornáit kikotorják az ügyes kereskedők, de annak a művészetnek nincs alternatívája, amit Oroszország adott a világnak.

Ezért érdemes elgondolkodni azon, mire való a művészet, van-e annak értéke és mik lennének azok, vagy kizárólag az elszámolási időszakban fontos. És még ezen: mi az írók szerepe és fel kell-e kerülniük a foglalkozásokat felsoroló listára – írja Nina Savčić jegyzetíró, író, belsőépítész, képzőművész.

A jegyzetet eredetiben ezen a linken találják.

(Fotó: N1 illusztráció)