Negyvenhat éves, nem kis tragédiákkal és fájdalmakkal a háta mögött, mégis elégedett az életével. Valami olyat kapott, amitől azt érzi, hogy nincs egyedül, ez pedig a benne lévő hit. Kamaszkorában súlyos betegséggel küzdött, és fogadalmat tett, ha meggyógyul, apácának áll. Mégsem apáca beszélt lebilincselően, magával ragadóan az életútjáról Temerinben, a Szent Rozália-plébániatemplomban az egybegyűlteknek.

– Voltam sajtófőnök, vagyok most szóvivő, író, világot látott nő, dolgoztam a politikában, a diplomáciában, mondhatom, hogy messzire jutottam és sokra vittem – kezdte tanúságát Zsuffa Tünde író, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtószóvivője, aki folytatta a gondolatmenetét:

– Viszont az a Zsuffa Tünde, akit most látnak, nem a rangoktól és a kinevezésektől lett az, aki. Én egy egyszerű falusi hentes lánya vagyok. Egy vagyok a világ teremtményei közül. Saját tapasztalatból tudom, hogy a rangok és a kinevezések nem hozzáadnak az emberi léthez és az emberi méltósághoz, hanem elválasztják az embert az embertől, a barátot a baráttól, a házastársat a házastárstól, a testvért a testvértől és a szomszédot a szomszédtól. Nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt, amit gyerekkoromban belém vertek, hogy nincs fontosabb a hitnél, a reménynél és a szeretetnél, azt én valóban elfogadjam.

Tünde először járt Vajdaságban, és a Szabadkai Egyházmegye Katolikus Ifjúsága meghívására Temerinben és Szabadkán is megdöbbentően őszintén mesélt az életéről, szolgálatáról, munkájáról, hitbéli meggyőződéséről. Édesapja hentes volt, a háborúban sok tragédiának volt a tanúja és az elszenvedője. A hite segítette, hogy mindezt túlélje. Tünde ezt mondta róla:

– Az Istenbe, a gondviselésbe vetett hitre nevelt minket, a gyermekeit, arra, hogy mindent túl lehet élni, ha elesünk, fel lehet állni, sőt fel kell állni, és tovább kell menni.

Zsuffa Tünde Pusztaszabolcson nőtt fel, már kislánykorában nagy dolgokra vágyott, nyolcévesen kijelentette, hogy író lesz. És megesik, hogy valaki valóra tudja váltani a gyermekkori álmát! Még ha kamaszként már el is felejtette, hogy mi akart lenni, viszont olyan csapások érték az életben, amelyekkel Isten visszatuszkolta erre az útra. 16 évesen súlyos betegséggel küzdött, a nehéznek, ugyanakkor általában szépnek tartott kamaszkort halálfélelemben töltötte, éveket töltött az onkológián, de az apja bátorította: „Ne félj, csak higgy!”

Miután felgyógyult, mégsem találta helyét a társadalomban. Kereste önmagát. Végül hozott egy döntést, hogy zárdába vonul, ám kiderült, hogy ez nem az ő útja. Egyetemistaként Bécsben kezdett tanulni teológia–történelem szakon, és első – akkoriban egyetlen – nőként az 1133-ban alapított heiligenkreuzi apátság filozófiai–teológiai főiskoláján teológiát, latint, ógörögöt, hébert hallgatott. A házassága történetét újabb csapásként élte meg, hiszen egy nő életében a legboldogabb időszak, amikor gyermeket vár, azonban, amikor megszületett a kisfia, kiderült, hogy a legkedvesebb húga elszerette a férjét. Egy család hullott szét akkor. Magyarországról Ausztriába száműzte magát, ahol lassan begyógyultak a sebei, és új életet kezdett a fiával. Mire épphogy magához tért volna, meghalt az édesapja, az utolsó olyan személy, akibe mindig kapaszkodni tudott, aki mindig a védőbástyája volt.

„Csaptam már oda a keresztre, de Istent soha nem tagadtam meg. Isten szereti a gyengéket, szereti, akik elesnek, akik ellenkeznek vele, sőt még azokat is, akik bevágják előtte a kaput. Mindig eljön az a pillanat, amikor Isten megkopogtatja ezeknek a vállát, és azt mondja: állj fel, itt vagyok.”

Tünde két évtizedet élt az osztrák fővárosban, a bécsi magyar nagykövetségen dolgozott. 2019-ben, édesapja halálos ágyánál tett ígéretét teljesítve, sportoló fiával hazatért Magyarországra. Erdő Péter bíboros még ebben az évben felkérte az írót, hogy vegyen részt az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezésében.

– Két üzenetem van: az egyik az, hogy ne féljünk a gyerekkori álmainktól, mert igenis minden valóra váltható, viszont igaz, hogy nagy árat fogunk érte fizetni. Ez mindenkire vonatkozik. Különbséget kell tenni az álom és az ábránd között, mert az ábránd elillan, az álom meg igenis létezik, az olyan, mint egy látomás, hogy látom, hogy mi fog történni, de azt nem mutatják meg, hogy hogyan jutok el odáig. Ehhez kell a hit, a remény és a szeretet, amit a legtisztább lélek és a legtisztább szív sem tud első pillanatra felismerni. A másik üzenet pedig, hogy a hit mindig megelőzi a csodát – összegezte az író.

Az írás gyermekkorától ott lüktetett benne, hiszen a Bécsi Magyar Nagykövetség Sajtóosztályán is szövegeket írt. De szépprózával sokáig nem mert kiállni a nyilvánosság elé, mint mondta, szégyellte azokat az érzéseket, amelyek egy ilyen mű írásánál feltörnek az emberből. 2012 óta hat könyve jelent meg

– Hat különböző regényt írtam, de valahol mindegyik személyes indíttatású. Az első, a Paprika rummal az apám küzdelmeiről szól, a hétköznap hőseinek állítok ezzel emléket. Az Angyal a földi pokolban és a Híd közepén címűben feldolgozom a 20. század történetét 1945-től 1980-ig. Ebben a két könyvben a főszereplőt, Antóniát nagyon sokan velem hasonlítják össze, az én életutam van benne, a halál, a betegség, a zárdába való vonulás, majd az onnan való kijövetel, az Ausztriába való menekülés. Az Angyal a földi pokolban címűben történik az meg, hogy Antónia a kislányával menekül Magyaroszágról Ausztriába, és ott hangzik el az a híres mondat, amit én is mondtam, amikor elhagytam Magyarországot a fiammal: „Esküszöm, hogy egy nap hazatérünk.”  Kicsit talán életrajzi regény, de mégsem, mert nem abban a korszakban éltem, meg mégiscsak egy fikció. Mindenki várta tőlem, hogy megírom a folytatását, hogy Antónia majd hazajöhet a rendszerváltozás után, de ehhez még nem értem meg, pedig itthon vagyok, el tudom mondani, hogy milyen az, amikor újra magyar földön vagyok, de lehet, hogy ehhez meg kell öregednem. Helyette egy kémregényt írtam, mert a kémek nagyon érdekelnek, meg a hírszerzők, mert a diplomáciában dolgoztam, az ember hall ezt-azt, és valójában az Ingeborg egy megtéréstörténet. Minden regényemben ott a hit. Ez olyan megtéréstörténet, amelyben kiderül, hogy egy könyörtelen, hataloméhes, kegyetlen Stasi-ügynök a halálos ágyán hogy tud megtérni. A Hírek rabjaiban kicsit átugrok a 21. századba, és a bécsi menekültváltságot dolgozom fel, tehát egy aktuálpolitikai regény, viszont ez is egy kicsit életrajzi, mert ezzel a regénnyel búcsúzom Bécstől, a 20 éves ausztriai életemtől – mondta Tünde, aki hozzátette, a hatodik regényében pedig visszamegy a középkorba, és Szent Erzsébetről írt Az Ég tartja a Földet címmel. A kiadványt két hét múlva mutatják be az Erkel Színházban musical formájába, ami azért érdekes, mert a musical nem az ő műfaja, viszont a regényén alapszik a történet, a cselekményszál, de a zene adja vissza azt az életérzést, amit érzett a regény írása közben, azt a sugallatot, hogy ezeket a könyveket ő csak írja, de onnan fentről diktálják.

Könyveivel, tanúságtevéseivel tömegeket evangelizál:

– Azt hiszem, hogy a 21. században ez a mi dolgunk, hogy evangelizálnunk kell, de modern eszközökkel. Gondoljunk arra, hogy Jézus korában is az apostolok modern eszközökkel evangelizáltak, mert hajóra szálltak, meg mentek gyalog sivatagokon keresztül, és eljutottak a világ különböző részeire, később a szerzetesek is, és hirdették Jézus tanításait. Most meg egy olyan világban élünk, hogy nem biztos, hogy el kell magyarázni, miről beszélünk, hanem az érzelmekre kell hatnunk, és azt gondolom, hogy megvan nekem az az élettapasztalatom, amivel el tudom magyarázni azt, hogy mi a hit, de nem a szavakkal, hanem a saját életem, a saját tragédiáim, a saját bukásaimon keresztül, hogy hogyan tudtam felállni. Én nem vagyok Szent Erzsébet, akit már az életében is szentnek tiszteltek. De talán azért van annyi meghívásom, mert a mai világban elveszik az őszinteség, és én merek kendőzetlenül beszélni, merem nevén nevezni a dolgokat, és fel merem vállalni még azokat a gyengeségeimet is, amiket akkor ott, abban a tragédia időszakában, mondjuk, szégyeltem, vagy azt gondoltam, hogy ezt meg ne tudják, és most pedig elmondom. Az őszinteség egy olyan dolog a mai világban, ami már kihalóban van. De egyedül az őszinteség az, amit nem a fül hall meg, hanem a szív. Hiszem, hogy mindent fel lehet dolgozni, minden akadályt le lehet győzni, ha az ember a kijelölt útját becsülettel, hittel végigjárja.

ÖKRÖS Edit

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtószóvivőjét Szöllősi Tibor plébános köszöntötte (Fotó: Varga Zoltán)