Egyre hangosabban követelik a szerb államvezetéstől, hogy mondjon á-t vagy b-ét, a Nyugat vagy a Kelet számíthat rá, de hogy tovább így nem mehet, azt most már nem csak zárt ajtók mögötti megbeszéléseken hangoztatják diplomaták. Az április 3-ai választásokig még valahogy elnéztek Szerbiának azt, hogy nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben, de most már érezhető az is, hogy nem csak Brüsszel felől, de Moszkva irányából is döntést várnak. Hogy ez mi lesz, és hogy Aleksandar Vučić államfő – bármi is legyen a döntés – hogyan próbálja meg majd megmagyarázni azt, hogy a semlegességnek annyi, az még nem teljesen világos, de Milenko Vasović a Nova.rs hírportálon megjelent jegyzetében arról ír, hogy a szinte agymosott népnek nem lesz egyszerű olyat mondani, ami rossz fényt vetne a tegnap még piedesztálon álló Putyinra vagy az orosz népre.

– Szerbia elnöke, saját bevallása szerint, nem akart Dragan Đilasszal fényképezkedni. Nem tudom, miért érezte úgy, hogy ezt közölnie kell velünk, de látom, Harcsenko orosz nagykövettel fényképezkedett. Úgy érzem, végül mi is csak fényképezkedhetünk Vučićtyal, amikor leír bennünket Brüsszel és Moszkva is.

Attól tartok, hogy ebben az útkereszteződésben a lehető legrosszabb választást hozzuk, nem csak Vučić miatt, hanem mi magunk miatt is. A hatalom 12 éve arra tanít bennünket, hogy morogjon mindenre magunk körül, hogy a Nyugat gyűlöl bennünket, hogy napi szinten háborúzunk valakivel – mindegy, kivel… Ez nyomot hagyott.

A vezér egy tölcséren keresztül öntötte belénk az Oroszország iránti túlcsorduló szeretetet és barátságot, mintha mi nem szerettünk volna eléggé a bátyuskákat. Putyin tiszteletére felvonulást rendezett, emlékeznek még arra az ostobaságra a díszlelátón – szakadt az eső, a miniszterek közül viszont senki sem mert esernyőért nyúlni. Mert, istenem, „ha Ő ázik, mi is ázhatunk”. (Ő nem Putyin.)

Ugyanaz az Ő tegnap még azzal dicsekedett, hányszor találkozott Vlagyimir Vlagyimiroviccsal. Most pedig a legtermészetesebb, hogy Vučić támogatói imádják Putyint, hogy szurkolnak és alig várják, hogy Ukrajna kapituláljon. Az egyszerű emberekről beszélek, nem azokról, akik az elnök ablaka alatt védik Oroszországot.

Az irányított fekete kezesek Szerbia-szerte éve óta ugyanazt a graffitit festik a falakra, a „Szerb–orosz blokk”-ot, a bulvársajtó tegnapig az orosz vezért dicsőítette címlapjain, a kormányban pedig ott ül egy miniszter, akit Moszkva nevezett ki. A Kreml főnöke népszerűbb Szerbiában, mint Oroszországban. Nem lehet mindezt egy törlőgumival kitörölni.

Most meg egész nap azt hallgatjuk, hogy Vučić szankciókat vezet be Oroszországgal szemben, és Európa felé fordult. Lehet, hogy ő elfordult, habár kétlem, de hogyan lehet egy felborult országot elfordítani.

Itt minden olyan, mint keleten, először is a tudat, meg minden más is: pártállam, papíron létező intézmények, szennyezés, mizerábilis bérek és korrupció. És szólásszabadság. Minden autokrata „Szerbia főnökének” barátja. A nép érzi ezt, és így is viselkedik. Több ember örül Észak-Korea minden egyes sikeres atompróbájának, mind a saját gyereke sikerének.

Mi, nemzetként nagyon elhagyatottak és elvakultak vagyunk. Aki valami rosszat akar a rokonainak, szomszédainak vagy akár a barátainak, elég ha azt mondja – Oroszország agresszor. Ez egy újabb ok a vitára, olyan mint Srebrenica, Mladić vagy anno Milošević.

Még az Udba is zsigerből azon ügyködik majd, hogy rossz döntést hozzunk. Először is azért, mert fél Európától, másodsorban meg azért, mert háborúban lehet legjobban meggazdagodni, el lehet tüntetni a nyomokat, és a tanúkat is. Hogy mindent elfeledjünk, ami a háború előtt volt.

A haladók uralkodói köre sem tudja, ki mellé álljon, továbbra is Oroszország vagy Európa. Azt fogják választani, ahova több pénzt vittek ki, és ahova esetleg menekülnének. Az semmit sem jelent nekik, hogy a bolygó két részre szakad, és hogy Szerbia a szakadékban maradhat.

A dominóban ezt dupla üresnek hívjuk, hogy vacillálva szankciókat vezetünk be Oroszországgal szembe, Európa meg majd továbbra is otthagy bennünket rothadni a váróteremben. Ahogyan már kilenc éve hiteget bennünket a szerb községek közösségével. Ha mi nem is bírunk Vučićtyal, ők igen – véli Vasović.

Eredetiben ezen a linken.  

Mi baja az ellenzéknek?

Marko Vidojković a Danas napilapban írt jegyzetében is a nyugat és kelet közötti vacillálásról és arról ír, hogy a választások erejéig egyesült, majd újra mindenki a saját útján járó ellenzéki pártok kizárólag megfigyelői szerepet vállaltak ebben a témában.

– Hiányzik belőlük a bátorság, hogy kiálljanak a választók elé egy polgári, demokratikus és Európa-párti programmal, mert a führer a teljes időt, amit „munkával” töltött az agyak kimosására használta, valamikor a polgárokét, most a gremlinekét mossa azzal a céllal, hogy egyszer s mindenkorra eltávolítsa őket az Európai Uniótól és annak értékeitől, mert azok nem illenek bele uralkodásának sémájába.

A führer visszaélt a sajtó feletti uralmával, hogy még inkább megerősítse a sohasem felhagyott narratívát a szerbségről, mint a társadalom abszolút prioritásáról, ismételgették a hagyományosan ellenséges országokról (a Nyugat és a valamikor Jugoszlávia országai) szóló tananyagot, megállás nélkül ment a megtévesztés arról, hogy Putyin a világ királya, akinek egyik térdén Lukasenka, a másikon pedig Hszi Csin-ping ül, térdei között pedig a mi führerünk, aki kezében tartja azokat a nukleáris tölteteket, amelyekkel uralkodni fog Washington felett.

Ennek a mi kis nyomorúságunk lakosságának nagy része a koszovói* albánokra úgy tekint, mint egy kártékony állatfajra, a „siptárra”, Koszovó és Metohiát pedig Szerbia szíveként éli meg, amelyet legjobb lenne katonai úton megszerezni, teljes „desiptarizáció” mellett.

A kilencvenes évek háborúinak mindegyikét csak átmenetileg veszítettük el, a NATO elleni háborút pedig el sem veszítettük, mert nézzék csak meg, mekkorák ők, és milyen picik vagyunk mi – ez már önmagában győzelem.

A Nagy-Szerbia újra elérhető közelségben van, a harmadik világháború pont jól jön majd nekünk, hogy elérjük azt.

Tehát, az ellenzék.

Amikor létezik egy ilyen szavazóhadsereg, akkor minden polgári és demokratikus értékekről szóló mese suttogós mese lesz, bizalmi, hát, mi totál ilyen fazonban vagyunk, de hogyan induljunk így a választásokon?

Nem lépjük át a választási küszöböt. A közvéleményt kutatók állandó jelleggel figyelmeztetik azokat, akik Koszovót* megemlítik – kivéve ha egy újabb, Koszovóért* vívott háborúról van szó –, hogy a választóktól egy mínuszt kapnak.

Ugyanez érvényes a többi „normális” témára is.

Ahhoz, hogy egy nemnormális ország normálissá váljon egyesülni kellene a legalapvetőbb civilizációs értékekben és nem határidőt megszabni egy választási kampány erejéig, ugyanis sokkal többre van szükség ahhoz, hogy a kimosott agyakat újra be lehessen piszkítani demokráciával.

Vojislav Koštunicának köszönhetően sohasem volt esélyünk, és többségünk sem az említett koncepcióra.

A „demokratikus” ellenzéken belül ma nyíltan nacionalisták is vannak, és a „Z” uraságok, akik támogatják Ukrajna oroszok általi szétverését.

A választó uraságoknál meglévő alapvető polgári és demokratikus tudat hiánya miatt találták ki az „ökológiai felkelést”, hogy ezen keresztül, kis adagokban, egy-két évszázad alatt eljusson az agyukig, hogy nem a háború és a kipusztulásig tartó elszigetelődés a megoldás.

Megkezdődött az Ukrajna elleni orosz invázió, így semmibe veszett az ökológiai hozzáállás.

Az ellenzék félreállt és úgy figyeli a politikai színterünket, várja, hogy a Nyugat eléggé megostorozza a führert, annak érdekében, hogy Szerbiából egy úgy-ahogy elviselhető társadalmat tákoljon össze.

Na, és akkor már ők is foglalkozhatnak politikával. Láttuk, hogy a Nyugat képes arra, hogy váratlanul, bemelegítés nélkül pályára küldje az ellenzéket, de a „Vučić” ügyben az „egyesültektől” soha, senki, semmit nem várt.

Rajtunk, a néhány naivon kívül – írja Vidojković.

A jegyzetet eredetiben ezen a linken találják.

„Ha Ő ázik, mi is ázhatunk” (Fotó: Youtube / Blic TV képernyőfotó)