Lapzárta után érkezett a hír, hogy megölték Sinzo Abe volt japán miniszterelnököt, ennek kommentárjai már nem kerülhettek be mai lapszemlénkbe. De így is sokféle búcsúzásra került sor a héten. Lemondott – és talán majd őszre távozik – Boris Johnson brit miniszterelnök. Kína „félúton” a szerződéses fél évszázad végéig megszüntette Hongkong részleges önállóságát. A NATO búcsút mondott a korábbi széthúzásnak. Csak egy dolog látszik „érkezőfélben”: Ukrajnát újjá kell építeni a borzalmas orosz pusztítás után. Ezen a héten is átlapoztuk önöknek a világsajtót – Londontól Budapestig, Amszterdamtól Torinóig.

Hszi diadalútja Hongkongban

A Kínai Népköztársasághoz különálló rendszerként való visszatérés 25. évfordulóján a kommunista nagyhatalom elnöke megtekintette Hongkong megszüntetett részleges függetlenségét. Erről így így a milánói Corriere della Sera című liberális, 1876-ban alapított olasz napilap:

„Amit Hszi Csin-ping szervezett Hongkongban, az egy diadalment volt. És létezik egy csomó kínai ötlet is arról, hogy a térségnek ezentúl hogyan kell működnie, mégpedig egy olyan biztonsági berendezkedésben, mint amilyet […]  az elnök körei javasoltak, aki feleségével, Peng Liyuannal együtt ünnepelte Hongkong   Kínához való visszatérésének 25. évfordulóját. A rendezvény fő témái a rendőrség, a titkolózás, a koronavírussal szembeni zéró tolerancia, a sajtócenzúra és a helyreállított rend voltak, valamint a bebörtönzött vagy száműzött ellenfelek iránti önelégültség. (. . .) A várost most a járvány miatt történt lezárások   recesszióba sodorták. De a politikai elnyomás és a gazdasági válság a külföldiek és a helyiek tízezreit készteti arra, hogy elhagyják a területet: professzorok és diplomások is távoznak – mennek az »agyak«.

„Lázálom”, ezzel a címmel értékeli a budapesti Népszava című baloldali napilap Hongkong a Kínai Népköztársasághoz való visszatérésének 25. évfordulóját:

„Hszi Csin-ping, Kína king / vágtat vonatán / hadd látom, mennyit ér / Hongkong tartomány… – Arany Jánost kínpadra vonva így mesélhetnénk el a kínai elnök látogatását az egykori brit gyarmatra. A vizit apropóját a város Kínához való visszacsatolásának 25. évfordulója, illetve a kommunista párt új helytartójának, John Lee kormányzónak a beiktatása szolgáltatta. Hszi Csin-ping azonban azért is útra kelhetett, hogy szemügyre vegye az erővel rendre s csendre fenyített felségterületét, éppen ahogyan a költeményben Eduárd király.

A középkori Angliához képest a kommunista Kína kevésbé kegyetlen módszerekkel operált: Hongkongot nem öntözték meg a pártos honfivérrel, mindössze tömlöcbe vetették vagy külföldre üldözték engedetlen polgárait. Az igazmondó bárdoknak sem kellett lángsírba menniük, elég volt nekik letenni a lantot, néhány kirívó esetben pedig felvenni a rabláncot. Az eredmény viszont ugyanaz – egy leigázott tartomány, hol az istenadta nép éljenez, hallgat vagy megbűnhődik. A zsarnokság természete mit sem változott Eduárd király ideje óta, de maguké az akarnokoké sem.

A pekingi rezsimben láthatóan mély nyomot hagyott annak a kétmilliós tömegnek a képe, mely demokráciát, autonómiát és igazságot követelt Hongkong utcáin 2019-ben. Azóta mindent elkövettek, hogy ennek töredéke se vonulhasson fel a városban. Az önkény fokozása viszont nem nyugtatta meg őket, még mindig rettegnek attól, hogy a legkisebb szikra is lángra lobbanthatja az emberek szabadság után vágyódó szívét.”

Már nem „agyhalott” a NATO 

„Úgy tűnik, túl korán született meg az a diagnózis, miszerint a NATO »agyhalott«, ahogy Emmanuel Macron francia elnök már 2019-ben fogalmazta” – jegyzi meg az amszterdami de Volkskrant című közép-baloldali napilap:

„Lehet, hogy a szervezet elszunnyadt, mint egy öregember, aki a foteljában szunyókál. A 73 éves szervezet azonban megdöbbent, összeszedte magát, és ugyanolyan életerősnek tűnik, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ezt az »elektrosokkot« az ukrán városok orosz bombázása okozta. Remélhetőleg ez az eltökéltség a továbbiakban is megmarad, éspedig nem csak az Egyesült Államokkal, hanem minden szövetségesével együtt. A békét és a biztonságot nem lehet pusztán gazdasági jóléttel fenntartani, ahogyan azt régóta hiszik. Ehhez katonai erő is kell.”

 Ausztria nem tartozik a NATO-országok közé. A bécsi Der Standard című független, liberális napilap pro és kontra érveket közöl arról, hogy Ausztria csatlakozzon-e ehhez a szövetséghez:

„Az első hozzászóló azt gondolja, hogy egy erős hadsereg és a semlegesség iránti vágy nem jár együtt: »A semlegesség nem nyújt védelmet az agresszorokkal szemben, amint azt a történelem elég gyakran be is bizonyította. Ehhez sokkal nagyobb védekezési hajlandóságra van szükség, mint Svájcban, de ezt a szempontot Ausztriában csak kevesen fogadják el. És még a svájci modell is kevesebb biztonságot nyújt, mint egy olyan, amit egy széles védelmi szövetségbe ágyaznak, és amely sokkal hatékonyabb, mint a katonai magányosság.«

A második kommentátor arra mutat rá, hogy az osztrákok többsége meg akarja őrizni a hivatalos semlegességet: »A kormánynak meg kell hallgatnia a lakosság véleményét és végre komolyan kell vennie a semlegességet. Mert ennek a biztonsági tannak csak akkor van értelme, ha életképes. Mit tudunk, mit akarunk elérni a jövőben – konkrétan semleges államként akarunk-e az európai szövetségben maradni? És hogyan gondoljunk az európai segítségnyújtási kötelezettségre, amelynek betartását magunkra vállalnánk egy veszélyhelyzetben? Ezekre a kérdésekre pontosan meg kell tudni válaszolni, ha a szövetségi hadseregbe tervezünk befektetni – nem beszélve arról, hogy mindez megtehető-e csupán sorkatonákkal és a meglévő milícia segítségével, vagy egy hivatásos hadseregre lenne inkább szükségünk.«”

Az orosz-ukrán háború vége kiszámíthatatlan

A budapesti Élet és Irodalom (ÉS) című irodalmi és politikai hetilap szerint az orosz-ukrán háború a kőkorszakra emlékeztet:

„Oroszország Ukrajna elleni támadása a történelem meghatározó pillanata, aminek következményei egyelőre beláthatatlanok. Amikor a háború valósága berobbant a képernyőinkre, érthetetlennek és irracionálisnak tűntek az embertelen pusztításról, az általunk is oly jól ismert szerény panelházak barbár lerombolásáról és az embertelen mészárlásokról készült képek. Ez nem csak a versengő politikai rendszerek, a különböző ideológiák összecsapása. Ez a konfliktus egyben intellektuális és spirituális konfrontáció két világkép között, két ellentétes felfogás harca arról, mi a helyes és mi a helytelen, mi a tisztességes és mi nem az. Végső soron, ami Ukrajnában történik, mélyreható kérdésekkel szembesít bennünket az emberi természet alapvető jellemzőiről is – kik vagyunk, mire vagyunk képesek, és merre tartunk?”

A londoni The Times című konzervatív napilap a háború menetét szemléli:

„Oroszország nagyobb fegyverkészletekkel és nagyobb hazai fegyverzeti szektorral rendelkezik, és lőszergyárai most teljes sebességgel működnek. A kelet-ukrajnai fronton Oroszország nagy hasznot húzott kiváló tüzérségéből. Ezzel szemben Ukrajna teljes mértékben függ a külföldi kormányok nagylelkűségétől és a minőségi fegyverkészletek beszerzésétől. A fegyverszállítások ezektől a szövetségesektől azonban kiszámíthatatlanok, és ahogy az ukránok mondják, gyakran túl lassúak. Ez pedig egy hosszú háborúra utal. De az ukránok nem akarják és nem is szabad erőltetni őket, hogy gyenge pozíciójukból békéért könyörögjenek. Fegyverekre van szükségük sürgősen – és nem fehér zászlóra.”

Ukrajna újjáépítése

A varsói Rzeczpospolita című gazdasági és jogi napilap úgy véli, hogy Ukrajna újjáépítését már most kell elkezdeni:

„Ehhez persze rengeteg pénzre lesz szükség, a technikai és szervezési erőfeszítések pedig példátlanul magasak lesznek. Ez az újjáépítés azonban nem a háború előtti állapotokhoz való visszatérésről szól. Maga Ukrajna nem ezt akarja, és nem is ez a célja azoknak a donoroknak sem, akik EU-tagjelöltként kezelik ezt az országot. Nem csak az üveg és a beton újjáépítése a cél, hanem egy új ország felépítése – mondta Denis Schmyhal ukrán miniszterelnök. Zelenszkij elnökkel Luganóban sokat beszéltek a zöld és digitális átalakulás és a technológiai haladás szükségességéről, de az állami intézmények újjáépítéséről is. Mert a külföldi partnerek, köztük az EU hatékony küzdelmet várnak a korrupció ellen, de elvárják az ország deoligarchizálását és a jogállamiság európai normáinak teljesítését is.”

A londoni Financial Times című konzervatív-liberális napilap Oroszország gazdasági és politikai elszigetelésére irányuló erőfeszítésekről ír:

„A legtöbb nyugati cégnek komoly okai vannak, hogy csatlakozzanak ehhez a törekvéshez. […]  Ha be kell zárniuk oroszországi fiókjaikat, olyan feltételeket kell biztosítaniuk a helyi dolgozóknak, mintha pusztán üzleti okokból mennének nyugdíjba. A segítségnek azonban más módja is van. Mivel az újjáépítés költségét jelenleg több mint 750 milliárd dollárra becsülik, a vállalatoknak meg kell felelniük Volodimir Zelenszkij elnök kérésének, és Oroszországba szánt befektetéseiket – és ennél még többet – Ukrajnába kell átirányítaniuk.”

A vég kezdete?

A torinói La Stampa című liberális napilap, mely a múltban fasiszta és ezután antikommunista szellemű volt, a nagy-britanniai kormányválságról ezt írja:

„Boris Johnson most valóban megkockáztat valamit: Nagy-Britannia miniszterelnöke egyre inkább egyedül marad, először, mert egy nagyon lojális konzervatív képviselő újabb szexuális botránya nyomasztja, és most két nagyon befolyásos minisztere hagyta el, akik könyörtelen szavakkal jelentették be lemondásukat. Mivel a kormány romokban hever, és fennáll a láncreakció veszélye, aminek következtében a kormány más tagja is távozhat, ez lehet a vég kezdete Johnson pozíciójának három évvel a Downing Street-i hivatalba lépése után. A koronaválság második részét menedzselő Sajid Javid egészségügyi miniszter mellett Rishi Sunak is távozott, aki pénzügyminiszterként gazdaságpolitikai kulcsszerepet játszott Johnson kormányában. Most mindketten a Konzervatív Párt vezetőjének potenciális ellenfelei lettek.”

A londoni The Telegraph című minőségi napilap szerint „Johnson szíve megsérült”:

„Hirtelen teljesen világossá válik a Boris Johnson kormányát sújtó válság mérete. Rishi Sunak pénzügyminiszter és Sajid Javid egészségügyi miniszter közös lemondása olyan lyukat tépett a kabinet szívébe, amelyet akkor sem lehet helyrehozni, ha a miniszterelnök ezt valóban megpróbálná megtenni.

Tekintettel a vádakra, (…) Johnson már nem utasíthatja el a bírálatokat, mint ellenzéki nyafogást vagy ismert ellenfelek véleményét. (. . .) Ez a helyzet nemcsak Johnson, hanem a kormány és a konzervatívok számára is egzisztenciális válságot jelent, amit a párt és az ország érdekében le kell győzni.”

Boris Johnson brit miniszterelnök azt tervezi, hogy továbbra is hatalmon marad, miután lemondott a párt éléről. Az ellenzéki Munkáspárt vezetője, Keir Starmer „nonszensznek” nevezte Johnson döntését, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung című polgári-konzervatív napilap:

„Boris Johnson brit miniszterelnök csütörtökön bejelentette lemondását a Konzervatív Párt éléről, miután számos miniszter és külügyminiszter távozott a kormányból. Johnson Londonban bejelentette, hogy addig marad miniszterelnök, amíg meg nem találják az utódját. Ez minden párt ellenállását váltotta ki. Johnson új átmeneti kabinetet állított össze. Ez azután vált szükségessé, hogy számos miniszter lemondott. Johnon az elmúlt napokban megüresedett több mint 60 államtitkári és tanácsadói állást is betöltött.”

Napilapok a világ minden tájáról (Illusztráció: Pixabay)