Első olvasatra azt hittem, hogy a horvát diplomácia újabb maflaságáról van szó, olyan ballépésről, amely nem szokatlan ebben a térségben. Másnap azonban már „megvilágosodtam”, hiszen egyértelműen kiderült, hogy Horvátország hivatalos szervei nem tiltották meg Aleksandar Vučić szerbiai államfő ottani látogatását. Ilyen kérelem ugyanis nem létezett. Az államközi kapcsolatokban pedig KÖTELEZŐ a vendéglátó országgal diplomáciai úton egyeztetni az államfői (miniszterelnöki, külügyi, hadügyi, belügyi, stb. miniszterek) látogatását. A magánjellegűeket és a hivatalosakat egyaránt. 

Az ismert protokoll

Ilyen esetekben a két fél szakemberei egyeztetik a látogatás részleteit: útvonal, program, helyszínek, beszédek, ebédek, vacsorák, stb. Nincs okunk feltételezni, hogy a szerbiai állami protokoll erről ne tudna. Azt sem feltételezzük, hogy a szerbiai illetékesek azt hitték, államelnökük is úgy utazhat Horvátországba, mint annak idején, amikor egyszerű, hétköznapi egyetemistaként szurkolni ment Zágrábba, vagy nyaralni az Adriára. Alaposan feltételezzük azt is, hogy maga Vučić elnök sem máról-holnapra döntött az utazás mellett. Második mandátuma elején tudatában kell lennie annak, hogy államfőként be kell tartania a protokoll ismert szabályait. A magas rangú külföldi vendég biztonságáért ugyanis mindig a vendéglátó ország felelős.

Ha már így van (márpedig pontosan így van), még érthetetlenebb a belgrádi diplomáciai jegyzékben szereplő megfogalmazás „a magánlátogatás megtiltásáról”. Ha ugyanis diplomáciai úton ilyen kérés nem érkezett, tiltásról sem beszélhetünk. Az egyébként sem túl barátságos szerb-horvát viszonynak nem használt, hanem sokat ártott a színjáték, amely immár egyfajta bohózatként vonul be a diplomáciatörténetbe.

Az általunk néhány hónapja már „farmerdiplomáciának” nevezett szerbiai külügyi tevékenység újabb fejezetéhez érkeztünk tehát, és ezen az sem változtat, hogy a jelenlegi és jövőbeni szerb kormányfő, de több mostani miniszter is elítélte a horvát állam reagálását, leusztasázta az ottani kabinetet is.

A mi emberünk

Csak látszólag érthetetlen, hogy Pásztor István, a VMSZ és a Vajdasági Képviselőház elnöke miért reagált azonnal és ugyanúgy, mint a fentebb említett tisztségviselők. „Régi motorosként” nyilván tudja, hogy nem szabad cowboy módjára, azonnal reagálni. Előbb felmérjük a körülményeket, a részletekben lakó ördögöt is megleljük, és csak utána „állunk döbbenten” – ahogy ő írja. Pedig ülhetne is, hiszen a megdöbbenésnek nincs alapja. Alighanem egyértelmű, hogy a vajdasági magyarok legerősebb pártjának vezetője egyszerűen csak beállt a sorba. Brnabić, Mali, Vulin, Selaković és a többiek mellé. Elvégre a hatályos és megújítás előtt álló koalíciós szerződés alapján is elvárhatják ezt tőle. A szervilizmusnak erről a szintjéről kár lenne vitát nyitni: a mellékelt ábra ugyanis egyértelmű bizonyíték.

Pásztor István eddigi politikai tapasztalatai ellenére sem vette észre, hogy belerántották egy olyan politikai játékba, amelyhez neki amúgy semmi köze. Naivitás, vagy figyelmetlenség állhat a háttérben? Nehéz megállapítani. A magunk részéről a hirtelen reakció okaként és indokaként a feltétlen lojalitásra tippelünk. A bugyuta szerb-horvát diplomáciai bohózatnak tehát a vajdasági magyarság is részese lett, mégpedig a VMSZ elnökének köszönhetően.

A két szomszédos ország vitája feltehetően gyorsan feledésbe merül, hiszen a vakablaknál is világosabb, hogy a szerbiai belpolitikai problémákról próbálták ezzel a színjátékkal elterelni a bugyuta közönség figyelmét. Ami (részben mindenképpen) sikerült is, hiszen a rezsimhez hű bulvárlapok kórusban hirdetik „a vučići politika újabb diadalát”. Mi pedig úgy állunk itt, mint a néhai színész, a társa cigarettájának parazsától kiégett nadrágjában: „Jó, te bocsánatot kértél, én azt mondtam, hogy nem történt semmi, de a lyuk ottmaradt a nadrágomon”…

Pásztor István és Aleksandar Vučić (Archívum)