Második nagy beszédében sem kerülte el a pátosz Novák Katalint:
„Olyan ideológiákból nem kérünk, amelyek nem valók a magyaroknak … együttműködésünk előfeltétele, hogy ne zsaroljanak bennünket, se a minket megillető pénzzel, se a magyarok által elutasított ideológiákkal”
Azt jól tudjuk, hogy a magyar kormányfő vétókkal zsarolja az Európai Uniót, de az államfőnő azt elfelejtette kifejteni, hogy ha a külföldi adófizetők pénze csak úgy „megilleti” ő(ke)t, akkor vajon mi „nem való a magyaroknak”. Korábbi, pártalelnöki megnyilvánulásai alapján azonban el lehet képzelni:
„Maradjunk a józan ész talaján! Egy kisfiú igenis különbözik egy kislánytól, vannak fiús és lányos dolgok…”
Mivel ezt senki nem vonja kétségbe, érdemes tovább kutakodni „a józan ész talaján”. Ha az államnő egykori főnökének. a nagy magyar államférfinak a gondolatait fürkészi az ember, gyorsan kiderül, hogy éppen a politika is olyan „fiús dolognak” számít(ott), amiben különböznek a kisfiúk a kislányoktól.
Alig néhány évvel ezelőtt egy tavaszi, zártkörű, kötetlen beszélgetésen árulta el Orbán Viktor, miért nincsenek nők (akkori) kormányában. Szerinte ez európai „divat”, ám a magyar politika olyan brutális helyzeteket teremt (gondoljunk csak a Fidesz-sajtó válogatott káromkodású bayerzsoltos vezérszólamaira), amit bírni kell, a nők azonban nem bírják. Hozzátette, elképzelni sem tud ilyen állapotok között egy női minisztert:
„Vannak tehetséges hölgyek, akik talán meg is tudnák oldani, de nem csodálkozom, hogy nem jelentkeznek a feladatra”
Azóta viszont nyilván jelentkeztek, mert lett egy Uniót kioktató igazságügyi miniszternő, sőt főnök-beosztotti szerepcsere is létrejött: miután Novák pártalelnökből a pártelnök állami főnöke lett, immár „lányos dologgá” vált az államfőség, míg a méltóságban mégiscsak alája tartozó kormányfőség megmaradt „fiús dolognak”.
De nem új jelenség ez a genderprogresszió, hanem „ősi magyar szokás”, amit a Fidesz most elegánsan felmelegített. A kiskorúak genderváltoztatása ugyanis a középkorban még nem volt betiltva Hungáriában, így lett Magyarországnak nőkirálya. Nem „királynője”, mert az ismeretlen fogalom volt; sem „királynéja”, mert az meg „csak” a király feleségét jelentette.
Az Anjou apától és lengyel anyától származó „magyar” Nagy Lajos királynak és Kotromanić Erzsébet bosnyák hercegnő feleségének ugyanis csak lányai születtek. Ezért, hogy megmentse a trónt családja számára, Lajos a kiskorú Máriát (sz. 1371) egyszerűen fiúsította. A latinul praefectio néven ismert apakirályi előjogot még a Katolikus Egyház is támogatta – hatalmi technika volt a gendermanipuláció! Ennek alapján 1382-ben trónra lépett Mária király. A fiúsított koronás hajadon hivatalosan, latinul is Maria Rex lett!
Sőt, ezt a genderváltást később még (félig-meddig) vissza is lehetett csinálni – annyira rugalmas volt az akkori magyar genderpolitika! A már kétéves korában Luxemburgi Zsigmondnak ígért, közben meg fiúsított lánykirályt ugyanis – az egyházszakadás miatt kirobbant monarchikus villongások elsimítására – 14 éves korában mégiscsak hozzáadták Zsigmondhoz. Akkor megint nővé válhatott, de nem magyar királyNÉ lett belőle – hiszen egyszer már megkoronázták „Szent István koronájával” –, hanem egyenesen Zsigmond társkirálya. Házasságuk tehát azonos neműek uniójának is tekinthető – legalábbis nemzetpolitikai, koronázási értelemben.
Felmerül a kérdés: Ilyen haladó történelmi háttér birtokában mi (nem) lenne való a mai magyaroknak? Patetikus államfőnői okoskodás – vagy a történelem, a társadalom és a szövetségesi viszonyok tisztességes értelmezése?
A három magyar államnő (b-j): Mária, a fiúsított lánykirály, Mária Terézia és Novák Katalin (aki ugyan nem koronás fő, de a szónoki emelvénye mégis a királyságra utalt). (Források: 1. Thuróczy-krónika/Wikipedia; 2. Mária Terézia a koronázási dombon, ismeretlen festő műve/Wikipedia; 3. Fotó: Bruzák Noémi/MTI)
