A nyár utolsó napjaiban a közelgő szerbiai népszámlálásról olvasva arról is értesülök, hogy az idei népesség összeírás sokkal részletesebb lesz, mint az eddigiek. Óhatatlanul az jár az eszembe, hogy mit jelent ez a vajdasági magyarságra nézve. Várható a magyarok lélekszámának baljós csökkenése. 2000 után a Családi Körben közölt naplójegyzeteimben félrevertem a harangot, sajnos nem találtam támogatókra.
A gyorsuló elvándorlást felelős funkcionáriusok divatnak nevezték, vagy pedig azzal áltatták magunkat, hogy a távozók visszatérnek. Voltak olyan cinikus megjegyzések is, hogy a magyarok azért vándorolnak el, mert nem fűlik nekik a munka.
A tények azonban makacs dolgok, úgyhogy az elmúlt néhány évben egyre több szó esik róluk. Most már az illetékesek is elismerik a fájdalmas tényt, de odáig még nem jutottunk, hogy mit kellene változtatni a folyamat lelassulása érdekében. Annál is inkább, mert az eddigi próbálkozások nem jártak sikerrel. A napnál is világosabb, hogy az elvándorlás az elmúlt évtizedben felgyorsult, miközben a helyi kisebbségi politikusok az anyaországiakkal egybehangzóan azt állítják, hogy soha nem volt jobb dolgunk, mint a jelenlegi Vučić-rezsimben. Az aranykor küszöbén sorvadt el a szellemi élet is, miközben azt sem tudni, hogy az autokrata rendszer kifogásolható, vagy pedig itt-ott „hibázik” a rendszer.
Tény, hogy az egész szellemi és kulturális mezőt a VMSZ uralja. Ezen kívül csak szigorúan elszigetelt életről tudok, leginkább az internetre száműzve. Kulturális szervezetek, kulturális rendezvények, könyvkiadók, a költségvetésből finanszírozott médiumok, a különböző tanácskozások és reprezentatív szerepek elosztását az uralkodó párt intézi. Igaz, az intézményvezetők sorra bejelentik, hogy semmiféle politikai nyomás nem nehezedik rájuk. A kritikusok is legfeljebb 2-3 intézményvezetőt bírálnak pártfüggés miatt. A többivel minden rendben. A VMSZ politikáját tehát a kritikusai hitelesítik, mert megszületik az „önzetlenül támogató”, a jó VMSZ-ről szóló vélekedés, mely szerint csupán arról van szó, hogy a búzába konkoly keveredett. Ez abból is kiderül, hogy a galibák leginkább a káderkérdésekben születnek.
Kit neveznek ki igazgatónak, főszerkesztőnek, ki kerül vezető tisztségbe? Erről folyik az időnkénti fellángoló perpatvar. Az ellenzékieket is ez foglalkoztatja, nem az intézmények, szervezetek összességének működése, programja. Kiderül, hogy a kulturális intézmények és szervezetek óriási többségének politikájával, a folyóiratokkal, a könyvkiadókkal, a színházakkal, tanácskozások, rendezvények, díjak és elismerések nagy többségével szemben a kritikusok nem emelnek kifogást.
Ezzel kapcsolatban Szentkuthy Miklós egyik megjegyzése jut eszembe a kifogástalanul öltöző nőről, akinek csak egy hibája van: rosszul áll a fején a kalap. Csak a kalapot kell újra igazítani! Abszurd helyzet születik: csak néhány eset és káderügyi kérdés a problémás.
Még a prasnya beszéd elutasítása miatti a petíciók is idillel zárultak. Az idei Tanyaszínház valóságos happy end. Ennyi hibapont még a kiválóan működő demokratikus rendszerekben is előfordul. Vannak vagy nincsenek fekete listák? Vannak-e tiltó indexre helyezett személyek? Erről nem esik szó. Akadnak-e bunkerbe kerülő művek? Erről a minap csak egy rendező merészelt beszélni. Vannak-e témák, amelyekről nem ír a közszolgálati sajtó? Cenzúráról van szó, vagy pedig az újságírók nemes meggyőződésből végzik a munkájukat? Néma csend!
A kalap egészében véve tehát jól áll. Van azonban egy nagy logikai ellentmondás ebben a történetben. Hogyan lehetséges, hogy egy autokrata rendszerben ilyen kevés hibapontot fedeznek fel a kritikusok? Ez bizony abszurdum a javából. Marad tehát a kérdés: a kalapot kell megigazítani, vagy a rendszert kell megváltoztatni?
