Huszonegy évvel a New York és Washington elleni terrortámadások után – a verőfényes 2001-es reggelhez képest hűvös, zuhogó esőben – az amerikai főváros és az egész ország újra megemlékezett a háromezer áldozatról és mindazokról, akik a válaszcsapások során vesztették életüket vagy testi épségüket.
A Pentagon épülete előtt (ahová azon a napon a szélsőséges iszlamista terroristák által eltérített négy utasszállító gép egyike csapódott be) Joe Biden elnök, Lloyd Austin védelmi miniszter és Mark Milley tábornok, a vezérkari főnökök tanácsának vezetője koszorúzott és emlékezett.
Az a Joe Biden, akit a magyar propagandasajtó előszeretettel ábrázol és gúnyol mint szenilis vénembert, aki szerintük képtelen ellátni feladatát, ma fedetlen fővel, sátor és esernyő nélkül beszélt a demokrácia védelméről, majd énekelte az összegyűlt tisztekkel és másokkal együtt a nem hivatalos nemzeti himnuszt. Ugyancsak ernyő nélkül állt vele a miniszter és a vezérkari főnök is, miközben mindenki más ernyőerdő és katonasapka-védők alatt „rejtőzködött”.
Bident otthon és külföldön is egyaránt bírálták a tavaly augusztusi afganisztáni kivonulás borzalmai miatt. Az ilyenek nem értik, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyják, hogy egy húszéves háború befejezése sokkal nagyobb bátorságot követel és sokkal nehezebb, mint a bevonulás és a gyors, látszólagos győzelem.
Közvetlenül a terrortámadások után kevesen voltak Amerikában, akik nem támogatták a hirtelen 90 százalékos népszerűségre szert tévő ifj. Bush elnököt először Afganisztán, majd Irak lerohanásában és az ottani brutális rezsimek megdöntésében. Most, amikor a magyar propagandasajtó ész nélkül támadja Bident, Amerikát meg egész saját nyugati szövetséges rendszerüket (a NATO-t és az Uniót), Budapesten egyetlen kormánypárti politikus vagy „elemző” meg „újságíró” sem merészel olyan bíráló szemmel fellépni pártjukkal és kormányukkal szemben, mint ahogy Joe Biden szenátorként kritizálta az akkori amerikai elnököt, sőt saját pártját(!) az afganisztáni meg az iraki beavatkozás elhúzódása és értelmezhetetlen célja miatt.
Ott voltam 2003(!) nyarán a Brookings Intézetben, amikor Biden elegáns beszédben fejtette ki, hogy az elhúzódó háborúknak csak rossz végük lehet. Pedig George Bush alig pár héttel azelőtt jelentette be egy repülőgép-hordozó fedélzetén, hogy „a küldetést teljesítették”.
Biden alelnökként is szembeszállt saját főnökével, Barack Obamával, aki nem merte megtenni a döntő lépést és idejében kivonulni mindkét országból. Persze Obamát így is Amerika elveszejtőjének kiáltották ki a jobboldalon, ha pedig elszánja magát a kivonulásra, egyenesen (virtuális) keresztre feszítették volna. Ugyanazok, akikhez a mai magyar hatalom oly nagy lelkesedéssel dörgölőzik.
Azok viszont, akik a mai budavári hatalomhoz dörgölőzve azt állítják, hogy az amerikai—magyar viszonyt a washingtoni demokrata kormányzat rontotta meg 2010-ben, mert „diktálni akart” Orbán Viktornak, azok nyilván szándékosan ignorálják, hogy annak a viszonynak a megromlásáért elsősorban éppen Orbán Viktor a felelős. Az akkori magyar kormányfő ugyanis 2001 szeptemberében (a washingtoni republikánusok kérésére sem) nem volt hajlandó elhatárolódni saját kvázi-ellenzéke(!) egyik vezetőjének, Csurka István MIÉP-elnöknek az Amerikát gyalázó parlamenti(!) felszólalásától, majd pártközleményétől, amely szerint „Amerika megérdemelte a sorsát”. Egy rasszista író ugyan azt mond, amit akar, de komoly politikus azt nem védheti meg a hallgatásával. Emiatt történt, hogy George Bush kormányzata megbízhatatlanná minősítette át a magyar vezetést.
Ezen a szeptember 11-én is megszólalt a nagy magyar pofázók egyike. A hírhedt vulgáris káromkodó, 5-ös számú Fidesz-alapító ezúttal Ukrajnát nevezte „lator államnak”, aminek a megvédéséért „nem érdemes megfagyni”.
Van-e olyan tisztességes magyar ember, akinek az ereiben nem fagy meg a vér attól, hogy a regnáló hatalom megmondó embere ilyen országsorsrontó kirohanásokra képes még ezen a napon is?
Joe Biden amerikai elnök zuhogó esőben a Pentagon előtt emlékezik. 2022. szeptember 11. (Képernyőfotó)