Szerda este Vučić elnök nyilatkozta, hogy sarkköri tél vár ránk. Az egymással ellenkező nyilatkozatokat olvasva nem találom fel magam. Szerbia nem vezette be az embargót Oroszország ellen, s állítólag Putyin azt ígérte, hogy Szerbia cserébe nem fog gázhiányban szenvedi, mi több, olcsón jutunk hozzá. Úgy látszik ebből semmi sem lesz. A belgrádi távfűtő művek megrövidítenék a fűtési idényt. Putyin gázt ígér, a távfűtő művek fagyoskodást, az elnök sarkköri telet.
Valahol olvastam, hogy közeleg a Magyar Nemzeti Tanács megválasztása. Nem kétlem, hogy ez lesz a legbizarrabb választások egyike. Egy közpénzekből eltartott sajtóval, pénzzel és paripával felszerelt hadsereg szál szembe egy ágrólszakadt, koldusszegény ellenzékkel. Józan ésszel kilátástalan küzdelem tanúja leszek. Persze nem kell készpénznek venni az ellenzéki nihilizmust.
A kilencvenes évek végén részt vettem egy vitán, amelynek a közönsége a kormánypártokkal rokonszenvezett. Azzal vigasztalódtam, hogy ha a közönség soraiban csupán egyetlen embert ingatok meg a hitében, akkor jól végeztem a dolgom. A dolog másképpen sült el, ami semmiképpen nem az érdemem. A vita után a közönség soraiból nem egy, hanem legalább féltucat fiatalember szólalt fel, fiatalok voltak, tájékozottak, műveltek és szinte lehengerelték a kormánypárti felszólalókat.
Igen, az Otpor nevű szervezet fiataljai voltak. Nem egy, hanem több tucat embert ingattak meg. Az est után beszélgettem velük, és megköszöntem a támogatásukat, ők pedig átadták nekem az Otpor tiszteletbeli tagsági könyvecskéjét. Kiderült, hogy nem várták, hogy a hegy menjen Mohamedhez, tisztában voltak azzal, hogy a Mohamednek kell menni a hegyhez. Követendő példát mutattak. Azokban a hónapokban szinte megszállták a Szerbiai Szocialista Párt nyilvános tribünjeit, s olyan okosan érveltek, hogy a kormánypárt intézményei, szervezetei saját rendezvényeiket szabotálták: alig-alig rendeztek nyilvános beszélgetést. Az eredmény ismeretes.
