A vajdasági magyar közösségben a nemzeti tanács megválasztása során nem történt semmiféle váltás, amely pedig a politikai rendszerváltás ábécéjéhez tartozik.
A választások holtbiztos győztesét előre lehetett tudni, úgyhogy a karrieristáknak nem kellett kockáztatni. A fennálló helyzetért néhány politikust bírálnak, de az érdemi kérdés mégis az, hogy miért szavaz a vajdasági magyar mindig ugyanarra a pártra. A párját ritkító történet okairól nem született átfogó elemzés. Csak annyit tudunk, hogy az egypárti uralom a Nemzeti Tanács végzetes elektori megválasztásával kezdődött, amely később az elektori választások nélkül bebetonozódott. A folyamat minden nagyobb tömeges tiltakozás nélkül zajlott le, ennek nem csupán politikai okai vannak, hanem kulturálisak is.
Az úgynevezett rendszerváltó elitünk, az előző egypártiságban szocializálódott, a választópolgárok is ebben a kulturális légkörben nevelkedtek. Miközben a szocialista egypártrendszerekben Budapesttől Varsóig léteztek a rendszerváltás kultúráját megfogalmazó ellenzéki értelmiségi kulturális elitcsoportok, addig a Vajdaságban ezeket a kezdeményezéseket csírájában elfojtották. Az Új Symposion első nemzedékének nagy többségét bírósági tárgyalások, betiltások után a hatalom integrálta, a kisebb részét marginalizálta, s ezzel lefejezte a szervezett ellenzéki kulturális elitet, amely az új nemzedék részére átmentette volna a 68-as értékrendet.
Hasonló sors várta a Symposion harmadik nemzedékét is, amelyet jóval a kelet-közép-európai rendszerváltás előtt, 1983-ban menesztettek, szintén az előző módszerek alapján: egyik része megbocsájtást és bebocsátást nyert, a másik részét marginalizálták. Tehát hiányoztak a szellemi műhelyek megalapozó stratégiái és vitái, amelyek a kelet-európai rendszerváltások inspirálói voltak. Ennél is fontosabb szerepet játszott a polgári réteg hiánya. A háborús körülmények ellehetetlenítették a titói Jugoszláviában létrejövő szocialista középréteg polgári „fordulatát”, úgyhogy a kisebbségi rendszerváltásnak nem volt se szervezett szellemi műhelye, se szervezett polgári bázisa, ennek követkeíztrében a csonka rendszerváltás hordozói a régi nomenklatúra jó szándékú, egyik napról a másikra megszerveződő képviselő voltak.
Naiv lenne hinni, hogy az egykori pártnomenklatúra tagjai meghasonlás nélkül fektetik le plurális demokrácia alapjait. Néha egészen komikus volt hallgatni, amint az egykori kumroveci minta-pártiskola hallgatója komcsizik. Semmi irónia! Miért ne lenne hihető, hogy az illetők a pártiskolában is őszinték voltak, azok maradtak komcsizás közben is, miért ne feltételeznék nagy személyes metamorfózisokat? Ilyen helyzetet örököltünk, szellemi előzmény és a polgári hagyományra épülő választói bázis nélkül. Ennek következménye a csonka rendszerváltás, amelyet legjobban illusztrál a szereplők csonka biográfiája. A legtöbbjük közéleti szerepe hivatalosan 1991 után kezdődik, „a múlt eltűnt”, de temetetlen maradt. Ez újra nem személyes kérdés, hanem a jugoszláv puha titoista abszolutizmus függvénye és a vajdasági magyar közösség tükre. Kivételt képeznek a fiatalabb korosztály tagjai, akik azonban éppen szintén egyféle csonkaságban szocializálódnak.
Ezek után egyelőre reménytelen az elöregedő, kivándorló magyar közösség teljesértékű rendszerváltási fordulata. A szerbiai kleptokapitalista környezetben, autokrata szerbiai rezsimben, akár az „emberarcú egypártiság” is előrelépést jelentene. Hogy mi következik utána? Örüljünk annak, ha nem a legrosszabb…
