Jeszenszky Géza történész, az első demokratikusan választott magyar kormány külügyminisztere a magyar kisebbségi kérdés egyik legjobb ismerője — és valószínűleg legjobb értője. Következetesen konzervatív világnézete, amellyel mind a trianoni békeszerződés körülményeit, mind a közelmúlt – vajdasági magyarokat közvetlenül is érintő – eseményeit, erőfeszítéseit tényekként, nem pedig romantikus mítoszokként szemléli és elemzi, nemcsak a mai hivatalos politikával állította szembe, hanem a mindenkori „etnopolitikai spekulánsokkal” is. Kisebbségpolitikai tapasztalatai és megfigyelései mindmáig relevánsak.
Hódi Sándor (Fotó: VAMADIA)
Jeszenszky Géza alábbi tanulmánya, amelyet a Szabad Magyar Szó felkérésére frissített, eredetileg a Széchenyi Stratégiakutató Társaság kezdeményezésére, a Hódi Sándor 70. születésnapját köszöntő kiadvány számára készült 2014-ben (a zárójeles közcímeket a szerkesztőség adta hozzá). Jeszenszky külpolitikusi visszaemlékezései, a vajdasági magyar autonómia-törekvésekkel és pártosodássasl kapcsolatos megállapításai ma is fontos üzeneteket hordoznak.
Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.
(Ady)
A magyarság Mohács óta kisebbségben él. Kisebbség volt mind a Habsburg, mind az Oszmán Birodalomban, és az utóbbinak rendszeres adót fizetni kényszerülő Erdélyi Fejedelemségben épp a török elleni háborúk folytán vált többségből kisebbséggé. 1526 óta keressük, hogyan lehet kitörni a kisebbségi lét korlátai közül. 1867 után a helyreállított Magyar Királyság össznépességében a magyar elem relatív többséget alkotott, de nem érte el az 50 %-ot. 1919 óta a magyar nemzet elcsatolt részei számban és arányban egyaránt fogyó kisebbséget alkotnak az utódállamokban. Az 1989/90-es rendszerváltozás, Magyarország akkori szerepe és abból fakadó tekintélye meghozta számunkra a reményt, hogy egy nemzetközi kisebbségvédelmi norma megszületésével ez a kitörés megvalósul és az 1991 óta ténylegesen nyolc európai államban felosztva élő magyarság fennmaradása és jövője biztosítva lesz. Magyarország önerőből nem tud gátat vetni azoknak a törekvéseknek, amelyek a magyar kisebbség beolvasztásával gondolják megoldani a „magyar kérdést”. Egyetlen szabadon választott magyar kormány sem fogadhatja beletörődéssel az erre irányuló lépéseket és magát a szemünk előtt zajló folyamatot. Nyilvánvaló (bár elég sok honfitársunk ezt nem akarja belátni), hogy csak támogatók, szövetségesek segítségével lehet leállítani a magyarellenes politikát és annak következményeit.
A maradék Magyarország az Európai Unió népességének mintegy 2 százalékát alkotja, gazdasági súlya ennél is kisebb. Az EU ma súlyos gazdasági problémák mellett egy legitimációs krízissel is szembesül, de ha kudarcot vallana és szétesne, az egész világ beláthatatlanul súlyos következményekkel szembesülne. Európa olyan humanista értékeket képvisel, amelyek védik a hátrányos helyzetűeket és tiltanak mindenfajta elnyomó politikát. Ezt jogilag kötelező szabályokkal és konvenciókkal fejezi ki a demokratikus európai államok szervezete, az Európa Tanács. Az emberi jogok érvényesülését politikája alapjává tette az Egyesült Államok. Mivel a világ államainak többsége nyelvileg, etnikailag nem egységes, az eltérő nyelvű és vallású emberek harmonikus együttélésének biztosítása az emberiség előtt álló feladatok egyik legfontosabbika, és ebben Európának vezető szerepet kellene vinnie. Noha egyelőre hiányzik az Európai Unió jogrendszeréből e témakör, és így a minden tagállamra kötelező határozott fellépés is elmarad, de inkább előbb, mint utóbb ezt a feladatot magára kell vállalnia. Ez kínál esélyt arra, hogy a velünk szomszédos országokban élő magyarok hosszú távon is megmaradjanak azon a földön, ahol ezerszáz éve élnek. Ennek legbiztosabb eszköze, garanciája a kisebbség autonómiája, annak valamilyen formája. Sajnos ezt a nemzetközi közösség egyelőre nem látja, helyette az „integrációt” szorgalmazza, az viszont az asszimiláció, az eltűnés szinonimája, humánusabb formája.
* * * [Az Antall-kormány kisebbség-politikája]
Az 1990. tavaszi szabad választások nyomán megalakult Antall-kormány elsődleges külpolitikai célja a szovjet függés teljes felszámolása volt. A megszálló szovjet csapatok távozásával és a Varsói Szerződés feloszlatásával függetlenségünk helyreállt. Második célunk a dunai gondolat megvalósítása, olyan szomszédságpolitika volt, ami az együttműködésre, ha lehet, a barátságra épül, de a magyar kisebbségek jogainak a legszélesebb körű biztosításával párosítva. „Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki – a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében – a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása mellett,”[1] jelentette ki a miniszterelnök a kormányprogram parlamenti vitájában. Ő hozta vissza a közéletbe a „nemzetpolitika” kifejezést, ennek a legtömörebb kifejtése volt, hogy „lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kívánt lenni.[2]
1989 történelmi változásai után nem tűnt irreálisnak, hogy miközben a nemzetközi fórumokon megszületik a kisebbségi jogok kodifikálása, kétoldalú szinten azok gyakorlati érvényesülését is biztosítani tudjuk. Bíztunk abban, hogy a velünk együtt a demokrácia útjára térő szomszédjaink el fogják fogadni, hogy ha már a számukra szerencsésen alakuló történelem jóvoltából jelentős magyarlakta területek birtokába kerültek, biztosítani fogják az ottlakók számára a Nyugat-Európában általános kisebbségi jogokat, a nyelvhasználat mellett az önkormányzatot, a kulturális és területi autonómiát. Az 1975. évi Helsinki Záróokmány betartását vizsgáló utókonferenciákon (1977-78 Ohrid, 1980-83 Madrid, 1985 Ottawa, 1986 Bern, 1988-89 Bécs) egyre nagyobb hangsúlyt kapott a kommunista országokban elnyomott nemzeti kisebbségek ügye. Erre alapozta a szabad választások nyomán megalakult magyar kormány azt a reményét, hogy rövid időn belül a közép-európai határok is átjárhatóvá válnak, a gazdaságok integrálódnak, megszűnik a kisebbségellenes mentalitás, és az iskolai oktatás révén természetessé válik [annak eltűnése]. Ma visszatekintve ebben sok volt az illúzió, de ha azt akarjuk, hogy a Trianon okozta seb begyógyuljon, e célok nem adhatók föl, sőt meg is valósíthatók.
1990. június 5-6-án Koppenhágában zajlott a 34 európai és észak-amerikai állam együttműködési keretének, a CSCE (EBEÉ), a mai Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek (EBESZ) külügyminiszteri szinten megtartott értekezlete „az emberi dimenzióról”. Indokolt volt, hogy az emberi jogok keleti irányú kiterjedésekor a nemzeti kisebbségek ügye előtérbe kerüljön, hiszen „az új Európa” országaiban jelentős volt ezek aránya, és ők a kommunista diktatúra alatt kettős, politikai és nemzeti elnyomás alatt éltek. Felszólalásom tükrözte sokunk akkori optimizmusát:
„Olyan nemzetközi politikai és jogi szabályozó rendszer kimunkálása a célunk, amely gyakorlati lehetőségeket tartalmaz a nemzeti kisebbségek identitásának megőrzésére, egyéni és kollektív jogaik érvényesítésére, valamint hatékony mechanizmusokat hoz létre a jogérvényesítés végrehajtásának ellenőrzéséhez.”[3]
Nagy örömömre gyakorlatilag az összes külügyminiszteri beszédben szerepelt a kisebbségek ügye, mint amit a demokrácia szellemében rendezni kell. A Koppenhágában elfogadott ajánlások (ezek alapjául szolgált öt közép-európai ország, Ausztria, Csehszlovákia [!], Jugoszlávia, Olaszország és Magyarország közös javaslata) a mai napig a legmesszebbre menő nemzetközi dokumentumot jelentik ezen a területen. A legfontosabb pontok: a nemzeti kisebbségeket a valódi jogegyenlőség biztosítása érdekében különleges intézkedések illetik meg; tilos az asszimiláció erőltetése; saját, közpénzből támogatott oktatási és kulturális intézményeket hozhatnak létre; jogaikat egyénileg, valamint csoportjuk más tagjaival közösen [saját kiemelésem] gyakorolhatják. Kiemelkedő jelentőséggel bír a 35. paragrafus, amely szerint a kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk előmozdítására helyi vagy autonóm igazgatási intézményeket hozhatnak létre. Megállapodás született, hogy a következő év derekára Genfbe összehívott szakértői értekezletnek lesz a feladata a koppenhágai ajánlások gyakorlati megvalósítása, kötelező konvencióvá alakítása.
1990. augusztus 30. és szeptember 3. között – hivatalos londoni tárgyalásaim előtt – részt vettem Cambridge-ben a washingtoni Wilson Center korábbi ösztöndíjasainak „Etnicitás és Nacionalizmus” című konferenciáján.[4] Felkérésre én tartottam az egyik fő előadást, „Az etnikai konfliktusok veszélye a poszt-kommunista Kelet-Közép-Európában” címen. Mondanivalóm lényege az volt, hogy a kommunista rendszerek váratlan összeomlását övező öröm elmúltával föltámadt az aggodalom: az addig elfojtott nemzeti ellentétek nem fognak-e most felszínre törni, új konfliktusokat, akár háborúkat is okozva? Ennek elhárításához alapvetőnek tartottam annak az elismerését, hogy Európa legtöbb állama nemzeti szempontból nem homogén. Ez önmagában ugyan nem veszély, de azzá válik, ha a többségi nemzet nem hagy fel a kisebbségellenes politikával, ha nem törekszik felszámolásukra elűzésükkel, erőszakos vagy leplezett beolvasztásukkal. A második világháború népirtásai, az azt követő milliós nagyságrendű kitelepítések, majd a kommunizmus alatt felgyorsított iparosítás és urbanizáció következtében Európa keleti felében a nemzeti és vallási kisebbségek száma és aránya jelentősen csökkent, miközben Nyugaton általánossá vált a kisebbségek jogainak elismerése, sőt kiterjesztése. A Közép- és Kelet-Európában fennálló nemzeti feszültségek, köztük a magyar kisebbségek helyzetének bemutatása után kifejtettem, hogy a demokrácia próbáját nemcsak a többpárti választások jelentik, hanem a különféle kisebbségekkel szembeni bánásmód is. Optimizmusra ad alapot az, mondtam, hogy a politikai szabadság helyreállítása lehetővé tette a kisebbségek szervezkedését és igényeik megfogalmazását, ügyük többé nem minősül belügynek, az irántuk tanúsított figyelem pedig illetéktelen beavatkozásnak. Bíztatónak találtam azt is, hogy ma az embereket elsősorban a gazdasági helyzetük foglalkoztatja, ennek javítása pedig a sokoldalú békés együttműködést igényli, aminek komoly hagyományai is vannak térségünkben. Az államok túlnyomó többsége által elutasított határváltozások alternatívája a határok nyitottá tétele, az európai integráció. A kommunizmustól megszabadult országok ehhez a klubhoz akarnak csatlakozni, de ehhez el kell fogadniuk a klub szabályait, köztük a kisebbségek jogait. Amennyiben ebben és a jólét kiterjesztésében a nyugati országok megadják a várt segítséget, az említett, valóban létező veszélyek elháríthatók.[5]
1989/90 optimista hangulatában ez a program még nem tűnt irreálisnak. Ma is az a véleményem, hogy ha a Nyugat ebben a kérdésben határozottabb és támogató politikát folytatott volna, azt, amit tárgyalásaiban és beszédeiben Antall is állandóan sürgetett,[6] akkor a délszláv válság nem vezetett volna többéves vérontáshoz, a nemzeti-etnikai ellentétek pedig erősödés helyett csillapodtak volna. Persze nagyvonalúbb és távlatosabb nyugati politika esetén az egész közép-európai átmenet gyorsabb és kevésbé fájdalmas lett volna.
*** [A Jeszenszky család délvidéki kötődése]
Elhatároztam, hogy a fenti célok érdekében körutat teszek a szomszédos országokban. Első lépésként 1990. június 21-én autón utaztam el hivatalos jugoszláviai látogatásra. Több tényező mellett az is motivált, hogy családi szálak fűznek a Délvidékhez. Az Újvidéktől pár kilométerre fekvő Glozsánt a 18. század végén népesítették be a Felföldről érkező, szépapám, Jeszenszky Péter evangélikus lelkész által vezetett telepesek. Alatta épült fel az evangélikus templom, amelyen emléktábla őrzi felmenőm nevét. Leszármazottai azután kissé „feljebb”, Torontálba költöztek, a Trianonban Romániához csatolt Nagyszentmiklósra; apám is ott született.
Az egyeztetett program szerint Újvidéken a vajdasági kormány mellett a magyarság képviselőivel is találkoztam volna, de vendéglátóink ezt úgy szervezték meg, hogy velük együtt csak az egyetem Hungarológiai Intézetét, annak tanárait kereshettük föl. Itt a frissen megalakult független magyar érdekképviseleti pártnak, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) az elnöke, Ágoston András is jelen volt, de ilyen körülmények között őszinte, érdemi beszélgetésre nem kerülhetett sor.[7]
Hódi Sándor 1992-es, szakértői tervezetet tartalmazó könyvének címlapja
Amikor 1992-ben megjelent Hódi Sándor „Magyar autonómia. A VMDK állásfoglalása az önkormányzatról” című kis könyve, a nemzeti kisebbségek önrendelkezésére vonatkozó nemzetközi dokumentumok alapján készített szakértői tervezet, amit a vajdasági magyarság akkor még egyetlen és sokat ígérő politikai és érdekvédelmi szervezete az 1992. április 25-i kanizsai közgyűlésén elfogadott, az akkori magyar kormány osztotta és minden lehető nemzetközi fórumon hirdette és támogatta azt. Noha a hazai ellenzék 1991 elején felült a zágrábi rendőrség megrendelésére magyar részről leszállított 10 000 géppisztoly körül a belgrádi vezetés által kiprovokált kampánynak, de hamarosan rájött, hogy nem vállalhat közösséget a szerb kommunista nacionalizmussal. A magyar politikai pártok a továbbiakban egységesen támogatták a VMDK céljait, a kormány és az Országgyűlés melegen fogadta a párt 1991 júniusában Budapestre látogató vezetését, köztük Hódi Sándort.[8] Miniszteri dolgozószobámban részletesen megbeszéltem velük a vajdasági magyarság perspektíváit. Egyetértettünk, hogy szükséges a Vajdaság autonómiájának helyreállítása, és azon belül a magyarság önálló hármas autonómiája.[9] A horvát és szlovén függetlenségi nyilatkozat nyomán kibontakozó délszláv háború és annak európai visszhangja, az ellenségeskedések leállítására tett nemzetközi erőfeszítések lehetővé tették, hogy fölhívjuk a világ figyelmét a vajdasági magyarság egyre súlyosbodó helyzetére, a kényszer-sorozásokra, a ki tudja ki által megölt magyar katonákra, és a nemzeti kisebbségek világméretű problémájának a megoldására alkalmas autonómia-koncepcióra.
Az Európai Közösség közvetítési kísérletei részeként 1991. szeptember 7-én Hágában megkezdődött a nemzetközi Jugoszlávia-konferencia. Egy ilyen konferenciát mi már a válság júniusi kiéleződése előtt javasoltunk, és mindig az volt a véleményünk, hogy a tanácskozásokon meg kell hallgatni a kisebbségi közösségek képviselőit is. Bíztatásunkra ezt a VMDK is igényelte. Ágoston elnök szeptember közepén levélben kérte meghallgatásukra Lord Carringtont, a konferencia elnökét,[10] és október elején – nem kis mértékben a magyar kormány ösztönzésére – erre sor is került.[11] Bíztató szavak hangzottak el. „A tárgyalásaink végén kinyilvánították teljes egyetértésüket és támogatásukat kérelmeinkkel és követeléseinkkel kapcsolatban, s megígérték, hogy minderről tájékoztatják lord Carringtont és az érdekelt testületeket, valamint hangsúlyozták a további kapcsolattartás és konzultációk fontosságát és szükségességét. Ez mindenképpen fontos, hiszen mi is igényeljük, hogy az érdekeinket mi magunk képviseljük, ne pedig mások – mondta dr. Körmendi Ferenc.”[12]
Lord Carrington és az Európai Közösség soros elnökségét betöltő Hollandia külügyminisztere, Hans van den Broek október 18-án a probléma megoldására a kiválni akaró köztársaságok elismerését javasolta, azzal a feltétellel, hogy a területükön élő kisebbségek messzemenő területi és/vagy kulturális autonómiát, „speciális státust” kapnak. A Carrington-tervben az is szerepelt, hogy a köztársaságok határai kölcsönös megegyezéssel módosíthatók. Eredetileg, értelemszerűen, a terv Jugoszlávia minden kisebbségére, így a koszovói albánokra és a vajdasági magyarokra is vonatkozott, de érzékelve a belgrádi tiltakozást, a javaslat az autonómiát végül csak a horvátországi szerbekre korlátozta és a határváltozás lehetőségét kizárta. Magyarország üdvözölte a javaslatot, de rámutatott, hogy a valódi rendezésnek az egész térségben biztosítania kell a nemzeti kisebbségek jogait.[13] Magyarország számára az eredeti Carrington-terv azért is rokonszenves volt, mert egybevágott a vajdasági magyarság külképviseleteink által is terjesztett autonómia-koncepciójával. Közbenjárásunkra és segítségünkkel Európa-szerte számos fővárosban fogadták Ágoston András akkori pártelnököt és dr. Körmendi Ferenc parlamenti képviselőt, akik személyesen tudták bemutatni a vajdasági magyarság súlyosbodó helyzetét, valamint a belső békét és a magyar közösség fennmaradását hosszú távon lehetővé tevő elgondolásaikat.[14] Hódi ezt példás tömörséggel fogalmazta meg:
„A Carrington-féle békejavaslatok alapján saját kisebbségi szempontunkból kidolgoztuk és megválaszoltuk azt, hogy milyen megoldások elfogadhatóak a vajdasági magyaroknak. Ezek alkalmazhatóak más, kisebbségben élő vagy kisebbségbe kerülő népcsoportok érdekében is. Úgy vélem, olyan modellt alakítottunk ki, amely Kelet-Európa más részein ugyancsak alkalmazható.
– Hogyan fest ez a modell?
– Ez nagyjából megegyezik Carrington béketervének egyik változatával. Ahol többségben van valamelyik népcsoport az adott közigazgatási területen belül, ott lehetőség nyílik területi autonómiára, önkormányzatra. Ez egy megoldás. Ezzel párhuzamosan, tehát nem vagylagosan, a szórványokban élő népcsoportok jövőjét, az egész területre vonatkozóan, személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzatok, tulajdonképpen egy kulturális autonómia keretében képzeljük el és tartjuk megvalósíthatónak. Annak a régi és a gyakorlatban bevált sémának megfelelően, ahogyan a különböző egyházközösségek működnek és jól megférnek egymás mellett ugyanazon a területen, eltérő ideológiai, kulturális törekvéseikkel. Ugyanígy a nemzeti kultúrák, a különböző ajkú népek, népcsoportok is tökéletesen megférnek egymás mellett, függetlenül a számarányuktól az adott térségen belül. Az említett modell keretében harmadik megoldás az, hogy azokban a falvakban, városokban – amelyek bár szigetként élnek idegen nyelvi környezetben –, ahol a más ajkú népesség többséget képez, ott lokális autonómiával rendelkező önkormányzattal biztosítsuk a kisebbségek védelmét, identitásuk és kultúrájuk megőrzését. Mindezeken felül úgy gondoljuk, és ezt következetesen képviseljük, hogy azok a kelet-közép-európai régiók, amelyek nagy történelmi, kulturális, gazdasági, politikai hagyományokkal rendelkeznek, sőt, nemzetiségi jellegüknél fogva most még inkább, mint korábban, élvezzenek egy európai értelemben vett regionális státust: tehát a térségek gazdasági, politikai, kulturális önállóságával járó minden jogot. Ilyen régió Vajdaság is. Nyilvánvalóan az említett elgondolások azon megoldási lehetőségek közé tartoznak, amelyek egymás mellett, egymást átfedve biztosíthatják a népcsoportok és népek számára a konfliktusok megoldását, a tartós béke megvalósítását. Ez a VMDK külpolitikai értelemben vett elképzelése.”[15]
A magyar külügyminisztérium 1991. december 3-án nyilatkozatot tett közzé a vajdasági magyarság helyzetéről, amely megállapította, hogy az elmúlt hetekben minden korábbi mértéket túlhaladóan megnőtt a jugoszláviai Vajdaság tartományban élő magyarságra nehezedő politikai nyomás, élesedett a szerbiai magyarellenes kampány, folytatódnak a mozgósítások, és különösen nagy számban vonultatják be a vajdasági magyarokat. A hangulatkeltés és a kisebbségi jogok folytatódó korlátozása következtében a magyar és a többi nemzeti kisebbség a megfélemlítettség légkörében él, egyre többen menekülnek el szülőföldjükről. A hatalmon levő Szerbiai Szocialista Párt vajdasági vezetője a magyarság parlamenti képviselettel rendelkező legitim érdekvédelmi szervezetét, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét fasiszta minősítéssel illette. Szerb parlamenti képviselők a parlamentben a VMDK betiltását, valamint a jelenlegi vajdasági képviseleti rendszer megváltoztatását kezdeményezték. Mindez „nagymértékben akadályozza a magyar-szerb kapcsolatok javítására irányuló azon szándékok érvényre juttatását, amelyekről a magyar fél a szerb külügyminiszter legutóbbi magyarországi látogatása alkalmával tájékoztatta partnerét.”[16]
Az Európai Közösség Tanácsa (a kormányfők) december 16-i ülésén, hosszú vita után megállapodás született, hogy készek elismerni azokat a köztársaságokat, amelyek ezt kérik, és vállalják a jogállamiság, az emberi jogok és a demokratikus értékek tiszteletben tartását az ENSZ alapokmánya, valamint az EBEÉ dokumentumai alapján. Ugyancsak vállalják a határok sérthetetlenségének tiszteletben tartását, valamint azt, hogy az adott állam garantálja a nemzeti és etnikai kisebbségi csoportok jogait, az EBEÉ keretében kidolgozott koppenhágai ajánlásokkal összhangban. Ugyanezen a napon adták ki a „Közös álláspont a jugoszláv köztársaságok elismerése vonatkozásában” című dokumentumot, amely a fentieken kívül további, emberi és kisebbségi jogokkal kapcsolatos feltételeket tűzött ki.[17] Horvátország ennek megfelelően módosította alkotmányát, széleskörű jogokat ígérve a szerbeknek és általában a kisebbségeknek. Németország már december 23-án elismerte Horvátország és Szlovénia függetlenségét, de az EK egységesen a külügyminiszterek 1992. január 16-i találkozóján csatlakozott ehhez.
Hódi Sándor: Légüres térben. Tíz évi küzdelem a délvidéki magyarságért (címoldal)
Az elismeréssel a délszláv válság a lezárulás helyett újabb, még véresebb és hosszabb szakaszba lépett, 1992 tavaszán megkezdődött a boszniai (polgár)háború. A délvidéki magyarságra nehezedő nyomás alig enyhült, a Szerbia ellen elrendelt ENSZ-szankciók pedig a mindennapi életkörülményeket is igen nehézzé tették. Erőfeszítéseink ellenére a magyar kisebbség helyzetére a külvilág kevesebb figyelmet fordított, Jugoszlávia néven Szerbia nemzetközileg elismert állam maradt, nem kényszerült úgy betartani a kisebbségi jogokat, mint az újonnan elismert Horvátország és Szlovénia. Sem a magyar kormány, sem a délvidéki magyarság pártja nem adta azonban föl az autonómiáért folytatott küzdelmet. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége 1992. április 25-én tartott kanizsai közgyűlésén elfogadta a vajdasági Magyar autonómiáról szóló tervezetét. A jogszabály-tervezet félreérthetetlenül kimondja a vajdasági magyarok igényét önrendelkezési joguk elismerésére.[18] Megvalósulására a remény továbbra is a külföld határozott fellépése, nyomása volt. A budapesti kormány ezt szorgalmazó lépéseit nagyon jól alátámasztotta az érintettek egységes és ekkoriban a választásokon is eredményesen szerepelő szervezetének kiállása és külföldi szereplései. Hódi Sándor 2001-ben megjelent könyve hitelesen dokumentálja a VMDK akkori alelnökének heroikus, sajnos sziszifuszinak bizonyult bel- és külföldi tájékoztató munkáját. 1993 tavaszán Svédországban, őszén pedig Ausztráliában járva feleségével együtt nemcsak az ottani magyarok körében mutatta be közössége súlyos helyzetét, de az adott országok politikai vezetéséhez is bejutott. Beszámolója és annak reakciója sokat mond.
„1993. március 15-én délelőtt 10 órakor, dr. Hódi Sándort, a VMDK alelnökét a svéd külügyminisztériumban fogadta Lars Wahlund, a közép-európai térséggel foglalkozó első titkár és Jan Nyberg, a volt Jugoszlávia térségével megbízott államtitkár. A találkozás során dr. Hódi Sándor tájékoztatta vendéglátóit a vajdasági magyarság helyzetéről és a VMDK törekvéseiről. Elmondta, hogy Jugoszlávia széthullását követően a vajdasági magyarság helyzete nyitott és megoldatlan. Helyzetének megoldásához, amely gyakorlatilag a kisebbségek kollektív jogainak az elismerését és biztosítását jelentené, nemzetközi támogatást remél. Nemzetközi garanciák nélkül a háborús balkáni térségben elképzelhetetlen a kisebbségek helyzetének elfogadható szintű rendezése. Szóvá tette azt is, hogy megítélése szerint a kisebbségek önkormányzati jogaival kapcsolatban nem alkalmazhatók kettős mércék. Elfogadhatatlan, hogy amíg a szerb kormány egyfelől támogatja a Krajinákban élő szerb kisebbségek önrendelkezési törekvéseit, s gyakorlatilag önálló államiságot igyekszik biztosítani nekik, másfelől viszont a Szerbiában élő kisebbségektől elvitatja a kisebbségi kollektív jogokat, az önkormányzatok és autonómiák igényét. A VMDK úgy véli, hogy a kettős mércék alkalmazása a háború kiterjedését eredményezheti, ezért azonos rendezési alapelveken nyugvó, azonos mércékkel mért jogokat kell minden kisebbségnek biztosítani. A vendéglátók kérésére dr. Hódi ismertette a VMDK autonómia koncepcióját, ami megoldást jelenthetne a kisebbségi kérdés rendezésére az etnikailag vegyes térségekben. Autonómia nélkül az erősödő szerb nacionalizmus felmorzsolja a nemzeti kisebbségeket, menekülésre vagy beolvadásra kényszeríti őket. Az etnikai tisztogatás különböző formáival, az erőszakos mozgósítással, a pszichológiai hadviseléssel, szerbek betelepítésével, s nem utolsó sorban a kilátástalan anyagi helyzettel tízezreket űztek el már eddig is szülőföldjükről. A menekülés következtében Svédországban is több ezer magyar menekült tartózkodik. Velük kapcsolatban dr. Hódi Sándor azon az állásponton volt, hogy amíg a szerb kormány nem hirdet abolíciót számukra, nem szavatolja bántatlanságukat, kockázatos lenne hazatoloncolásuk. Végezetül arra kérte vendéglátóit, hogy ismerkedjenek meg a VMDK autonómia-tervezetével, s amennyiben azzal egyetértenek, támogassák a vajdasági magyarságot az autonómia megvalósításáért folytatott küzdelmében. Lehetőségeikhez mérten tegyenek megelőző lépéseket annak érdekében, hogy ne kényszerüljenek még többen menekvésre. A jogbiztonság növelése mellett a vajdasági magyarságnak humanitárius segélyre volna szüksége, hiszen eddig, bár jelentős segély érkezik az országba, semmilyen nemzetközi támogatásban sem részesült.
A vendéglátók válaszukban elmondták, hogy nagy megértéssel vannak a vajdasági magyarság helyzete iránt, és a Vox Humana segélyszervezeten keresztül megpróbálnak humanitárius segélyt szervezni számunkra; tanulmányozni fogják a VMDK autonómia-tervezetét, amit nagy érdeklődéssel fogadtak; ami pedig a vajdasági magyar menekültek ügyét illeti, a svéd kormány illetékesei egyénenként fogják a kérdést elbírálni, szem előtt tartva, hogy sokan a háború elől menekültek el. A beszélgetésből kitűnt, hogy a svéd kormányszervek eléggé tájékozottak a magyarság helyzetét illetően, jóhiszeműek a magyarság irányában, álláspontjuk és fellépésük azonban, főként a kollektív jogokat illetően, elsősorban a nemzetközi szervezetek fellépésének függvénye.”[19]
A Balladur-tervként ismert, 1993-ban az Európai Közösség által meghirdetett Európai Stabilitási Egyezmény nyilvános célja a földrész békéjének és stabilitásának megerősítése volt. Két eszköze a fennálló határok újbóli megerősítése és a kisebbségi jogok biztosítása volt. Hódi is bizakodással fogadta: „méltányos rendezést ígér a kisebbségeknek. A VMDK támogatja az Európai Stabilitási Egyezmény elfogadását, és abban reménykedünk, hogy a többi érdekelt közép-európai kisebbség legitim képviselőivel együtt ott lehetünk az egyezményt előkészítő értekezleteken. Vajdaság jövőbeni bizonytalan státusa korántsem kecsegtet bennünket annyi reménnyel, mint az új Európai Stabilitási Egyezmény, amely hangsúlyozottan a nemzeti kisebbségi kollektivitások helyzetét kívánja megnyugtató módon rendezni.”[20]
1993 végén Budapesten már érzékeltük, hogy a nemzetközi közösség számára a Vajdaság státusa és azon belül a magyar közösség jogos igényei messze nem olyan fontosak, mint a boszniai háború megállítása, s hogy annak érdekében megindult Milošević egyfajta megbékítése. Megállapítottuk, hogy a délvidéki magyarság helyzetének kulcsa nem a külhatalmak vagy Magyarország, hanem továbbra is a szerb többség kezében van. Ez, és a kívánatos jobb szerb-magyar viszony késztetett arra, hogy 1993 novemberében a belgrádi Politika című napilapban megjelent interjúmban kijelentsem, Magyarország az elsők között támogatná a Szerbia és Montenegró ellen elrendelt ENSZ-szankciók feloldását, hozzátéve azonban, hogy erre csak a nemzetközi közösség elvárásainak teljesítése esetén látok esélyt.
1994 januárjában az Újvidéki Színház megalapításának 20. évfordulójára (1994. január 27.) kapott meghívást összekötöttem Jovanović jugoszláv külügyminiszter hivatalos belgrádi látogatásra szóló korábbi meghívásával és Belgrádba utaztam. Szerb részről az elszigeteltség oldódásának első jelét látták ebben, az én célom viszont az volt, hogy a magyar–szerb viszony javításával hozzájáruljak a megmaradásáért küzdő magyar közösség jogainak biztosításához, az önkormányzatra irányuló törekvései szerb részről történő jobb megértéséhez és érvényesüléséhez.[21]
Hódi Sándor (Fotó: VAMADIA)
Most jött el az ideje, hogy a pillanatnyilag kedvező helyzetet kihasználva politikailag és jogilag is megerősítsük a VMDK és rajta keresztül a magyar közösség helyzetét. Ma sem tudom, nem értem, mi indította Ágoston pártelnököt arra, hogy legjobb munkatársaival pont akkor vesszen össze. Hódi Sándor akkori megállapításai közel húsz év távlatában ma is hitelesen hangzanak. Ágoston András és hívei „kisebbségi esélyeinket illetően egy magyar párt létrehozásához fűztek nagyobb reményeket, mások – köztük jómagam is – inkább a magyarság megszervezését és talpraállását tartottuk fontosabbnak. Végül is kompromisszumos megoldás született: a VMDK érdekszervezetnek nevezte magát, de az utóbbi időben egyre inkább pártként funkcionált. […] A VMDK vezetésén belüli baloldali kommunista frakció részéről leplezetlenül megjelent a hatalom kisajátítására és a másként gondolkodókkal való leszámolásra irányuló törekvés. Módszerben nem válogatva hazugságokkal, vádaskodással, rágalomhadjárattal próbálják félreállítani politikai ellenfeleiket. […] Sajnos az a helyzet, hogy a VMDK már csak a nevében azonos önmagával. Se nem demokratikus, se nem közösség többé. Átalakult párttá, kommunista párttá, akaratunk ellenére, szinte észrevétlenül.[…] szereptévesztés, mániákus hatalomvágy a Vox Humana bekebelezési kísérletében csúcsosodott ki január elején, amikor a VMDK baloldali szárnya meneszteni kívánta a papokat, az apácákat, az orvosokat, az értelmiségieket és más „VMDK-ellenes” elemeket a segélyszervezetből, hogy a „húsosfazék” a pártvezetés kezébe kerüljön.”[22]
A VMDK belső konfliktusát rendkívül aggasztónak ítéltem. Noha alapelvem volt és maradt a határontúli magyar szervezetek autonómiájának tiszteletben tartása, a baráti tanácsadás ezzel nem ellentétes. Elhatároztam, hogy 1994. március 15-ét a vajdasági magyarok között töltöm. Minden vezetővel és irányzattal beszélve az egység megőrzésének fontosságát hangoztattam, hiszen logikus, hogy a kisebbségek esetében a pluralizmusnak a közösség egységes pártján belül kell érvényesülni, és a többi európai nemzeti kisebbség tapasztalatai is ezt igazolják. Az osztódás az erőt, az érdekérvényesítési képességet nemhogy növelné, de vészesen csökkenti. A koszorúzásokon, emlékbeszédeken túl azonban utam eredménytelen volt. Cassandrának bizonyultam, mert hiába figyelmeztettem a megosztás következményeire, a VMDK néhány nap múlva szétszakadt, és az osztódás azóta tart, a délvidéki magyarság pedig létszámban és befolyásban azóta jelentős mértékben meggyengült. Ezért a 2000-ben bekövetkezett szerbiai demokratikus fordulatot is csak korlátozott mértékben tudta kihasználni.
Személyesen is fájlaltam, hogy Hódit alaptalan rágalmakkal illették, amikben egy percig sem hittem, és [az ő] igazsága azóta be is bizonyosodott. Az pedig felháborított, hogy az az Ágoston, akit kormányommal összhangban olyan sokirányú, részben személyes baráti támogatásban részesítettem, 1994. június 15-én hogyan állította be viszonyunkat.
„Az elmúlt időszakban, jóllehet minőségileg új viszonyok alakultak ki a kisebbségek és az anyaország között, az anyagi támogatások terén számos hiányosság jelentkezett. Vajdasági vonatkozásban ezek közül kettőt kell kiemelni.
Először, a magyar kormányzat politikailag támogatta ugyan a VMDK-t, végül [??? – J.G.] már az általa képviselt autonómiatörekvéseket is, de az anyagi támogatást a VMDK-t és az általa képviselt autonómiatörekvéseket ellenző csoportok, intézmények kapták. [Kikre céloz? Talán az autonómia-koncepció kidolgozóira?] Így az anyagi támogatásnak nem volt meg az a kettős funkciója, amely nélkül az eredményes politikai harc elképzelhetetlen. Az anyagi támogatás ugyanis akkor hatékony, ha egyrészt hozzájárul a segélyezett tevékenység fenntartásához, másrészt ösztönzi az autonómiatörekvéseket.
Másodszor, a magyar kormányzat néhány erős embere, azzal a céllal, hogy a VMDK-t is felsorakoztassa a kormánykoalíció támogatói közé, a VMDK szempontjából fontos tevékenységek kiegészítő pénzelését a párthűség kinyilatkoztatásától tette függővé. Mivel ezzel a VMDK Tisztújító Közgyűlésén a küldöttek több mint kétharmados többsége nem értett egyet, s nem vállalta az anyagi támogatás politikai közvetítő útján történő leosztását sem, a VMDK-n belüli összeütközés, majd szakadás elkerülhetetlenné vált.”[23]
Ágoston tehát még a szakítást is az MDF-vezette kormány számlájára írta. 1994. tavasza óta következetesen azt hirdeti, hogy az Antall-kormány nem támogatta az autonómia koncepcióját. Szememben csak tetézi inkorrektségét, hogy az 1994-es magyarországi választások után a vesztes MDF-et is alaptalan vádakkal illette, nyilván ettől remélve, hogy a győztes szocialisták politikai és anyagi támogatását élvezni fogja.
Az MDF-vezette kormánynak az autonómia-törekvéseket erőteljesen támogató politikájának hamis színben történő beállítását, valamint az anyagi támogatások részrehajló elosztásának vádját a leghatározottabban visszautasítom.
A balkáni háború 1995-ös befejeztével Szerbia 1919-es nyereségének nagy részét elveszítette. A maradékhoz, Koszovóhoz és a Vajdasághoz ezek után még jobban ragaszkodott, nem értve meg, hogy a nemzeti kisebbségek megtartásának legjobb módja elégedetté tenni őket. Az általa kezdett háborúk szerb menekültjeivel is erősíteni próbálta a Vajdaság fölötti ellenőrzését. A csökkenő számú délvidéki magyarok csökkenő reménnyel, ezért csökkenő aktivitással, s csökkenő eredményességgel vettek részt a politikai életben. Megint Hódi Sándor fejezte ki a legpontosabban közössége érzéseit, osztva a reménytelenség hangulatát.
„A legutóbbi szerbiai választásokon a magyar kisebbségpolitika Vajdaságban megbukott. A vajdasági magyarok többsége nem támogatja a nevében folytatott politikát, nem kér a magyar pártokból. Valahol valamit elvétettünk, lehetséges, hogy sok mindent elölről kell kezdenünk.
A kisebbségi pártok 1989-ben annak a reményében jöttek létre, hogy a térség politikai átalakulása megállíthatatlan folyamat, amelyen belül új és váratlan helyzetek adódhatnak számunkra. Javunkra fordítható helyzetek. Ezért úgy éreztük, hogy jóvátehetetlen mulasztás volna, ha a magyar kisebbségek kimaradnának a politikából. Mindent egy lapra tettünk fel. Arra a lapra, hogy a történelem kegye folytán talán alkupozícióba kerülünk, és a magyarság integrálódását elősegíthetjük. A politikai élet megszervezésével és a pártok létrehozásával tulajdonképpen erre az eshetőségre készültünk.
Az immár nem csak kisebbségben, hanem politikai ellenzékben is eltöltött hét esztendő után megállapíthatjuk, hogy a várt, javunkra fordítható helyzetek nem álltak elő, vagy ha igen, úgy nem tudtunk élni velük. Egyúttal megállapíthatjuk azt is, hogy a politikai életbe való bekapcsolódás, a parlamenti csatározások az elmúlt hét év folyamán nem jártak semmiféle kézzelfogható eredménnyel. Hozzátehetjük: kisebbségi számarányunknál fogva nem várható ezután sem.
Az, amit létrehoztunk, ma inkább hátrányunkra van, mint a javunkat szolgálja. A pártok megosztották a magyar népcsoportokat, s mozgásterük beszűkülésével párhuzamosan lassan fel is morzsolják azokat. Ugyanakkor maguk a pártok is meghasonlottak: áldozatul estek a vezetői ambícióknak, a külső manipulációknak és a belső hatalmi harcoknak. Történt, ahogy történt, tény, hogy a kisebbségi érdekérvényesítést a politizáló réteg érdekeltsége és tudatállapota miatt ma már nem lehet a közösség részéről elvárt és ellenőrzött nemzeti tartalommal feltölteni.
Ismeretes, hogy a koszovói albánok más utat választottak. Pártélet és választási csatározások helyett közösségszervezéssel foglalkoztak, és mára jogi forma szerint ugyan még nem, gyakorlatilag azonban létrehozták saját államiságukat. Velük ellentétben a magyar kisebbségek a posztkommunista nemzetállamok pártéletébe történő bekapcsolódással – az eredménytelenségek, kudarcok, károk mellett, amit az elmúlt hét év folyamán elszenvedtek –, a nagyvilág felé a kirakatbáb szerepét töltik be. Politikai szerepvállalásukkal maguk hitelesítik a világ előtt azt a „parlamenti demokráciát”, amely (akárcsak a bokszban) szentesíti a velük szemben elkövetett gazságokat.”[24]
Pontos a látlelet, abban azonban nem osztom Hódi véleményét, hogy fölösleges, sőt hiba egy nemzeti kisebbség részéről politikai párt révén küzdeni közössége érdekeiért. Más út ugyanis nincs, és a külföldi támogatás is elsősorban politikai megfontolások alapján, pártközi alapon várható. A Nyugat-Európában sikeres kisebbségi nemzeti közösségek – Dél-Tiroltól Katalóniáig – ezt bizonyítják.
Három évvel ennek az elkeseredés szülte Hódi-írásnak a megjelenése után megbukott Milošević rendszere, és ezzel föltámadt a remény, hogy a délvidéki magyarokra is ki fog terjedni a demokrácia, aminek része lesz az autonómia. Ez magyarázta 2001-es óvatos optimizmusomat, ami a Washingtonban szervezett Vajdaság-konferenciát is jellemezte. „Hogy a föld beválthassa ígéreteit” címen megjelent írásomban felvázoltam a kisebbségben élő magyar közösségek megmentésének remélt útját. Ez lényegében egybevágott Hódi Sándor tíz évvel korábban kidolgozott koncepciójával. „Ami 2000-ig a Vajdasággá lett Délvidéken történt, az egy lidércnyomásos rémregény, amit csak rövid és korlátozott érvényű szünetek enyhítettek időlegesen. Hosszabb-rövidebb ideig minden itt lakó nép átélte a rettegés, a megalázottság, a létében fenyegetettség időszakát, persze nem egyforma arányban és nagyon különböző végeredménnyel. A Hét Sváb dolgos népéből szinte hírmondónak sem maradt, de a magyarok és a horvátok száma, s még inkább aránya is ijesztően lecsökkent. Az a demográfiai perspektíva pedig, amit a tudós Mirnics Károly a minap elénk vetített, az eltérő ütemű, de azonos végű, megállíthatatlan fogyás, több mint elkeserítő. Nem kell, nem szabad azonban belenyugodni abba, hogy csak két út áll nyitva a vajdasági magyarság és a többi kisebbségi közösség előtt, a kivándorlás vagy a beolvadás. A megmaradás modelljét kínálja számos nyugat-európai példa: a dél-tiroli németek, a finnországi svédek vagy még inkább a katalánok, baszkok, sok tekintetben a walesiek és a skótok. A kulcs, a bűvös szó pedig az autonómia vagy magyarul a területi és etnikai önkormányzat. […]
Száz évvel ezelőtt az akkori Osztrák–Magyar Monarchiában és környékén sok szó esett arról, hogy a soknemzetiségű térség nemzetiségi problémáinak a legjobb megoldása a svájci kantonrendszer adaptálása lenne, mivel az etnikai azonosság megőrzésére és a nagyfokú helyi autonómiára épül. Ennek az elvnek egyik változata az Európai Unió által vallott és jórészt megvalósított „szubszidiaritás”, vagyis hogy minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten, az állampolgárokhoz minél közelebb kell meghozni. A két rokon modell alkalmazásával Vajdaság számos problémája nyugvópontra jutna. […] Vajdaság sokat szenvedett népei megérdemlik, hogy e föld beváltsa mindazokat az ígéreteket, amelyek ide vonzották őseiket.”[25]
„Megfogyva bár, de törve nem”?
Újabb 21 év elteltével be kell látnunk, hogy a helyes és ma is érvényes célt, a megmaradást garantáló autonómiát nem sikerült elérni az egykori Magyar Királyság utódállamaiban. A Magyar Nemzeti Tanács létrejöttével a Vajdaságban ez egy ideig közeledni látszott, hogy azután délibábként eltűnjön. Mégsem volt azonban délibáb, csupán meg nem valósult alternatíva, mint annyi más elmaradt, elmulasztott lehetőség a magyar, sőt az egyetemes történelemben. Örvendetes ugyan, hogy ma a magyar és a szerb kormány rendkívül szívélyes viszonyt ápol egymással, és Magyarország erőteljesen támogatja Szerbia mielőbbi fölvételét az Európai Unióba, de a magyar kormánynak az EU-val állandósuló vitája sokat levon ennek a támogatásnak az értékéből. A Vajdasági Magyar Szövetség ugyan mára gyakorlatilag a magyarság egyetlen értékelhető pártja lett, és szorosan együttműködik a legerősebb szerbiai politikai párttal, de súlya és befolyása fokozatosan csökken. Ennek egyik, bár nem kizárólagos oka a vajdasági magyarság számának ijesztő csökkenése. Ezt az idei népszámlálás pontosan jelzi. Fölgyorsította a folyamatot a magyar állampolgárság megszerzésének lehetősége. Várható volt-e, vagy nem, ez nem magyarországi exodust hozott, hanem az Európai Unió prosperáló országainak magyar népességét gyarapította. Hódi Sándor és nemzedéke munkája minden elismerést megérdemel, de a történelem másként alakult. Fölemelték a zászlót, irányt mutattak, Ady szellemében tartották magukat. A „Sors, Élet és Idő” azonban nem úgy alakult, ahogy remélték, ahogy reméltük. Mégis megérdemelt és maradandó helyük van a magyar nemzeti emlékezetben.
A vajdasági és az egész egykori délvidéki magyarság mégsem fog eltűnni az emlékezetből, amíg a szülőföldön maradtak, vagy az elszármazottak őrzik őseik képét és munkásságát. Ezt teszi a glozsáni, majd nagyszentmiklósi felmenőit nem feledő –
Jeszenszky Géza
[1] A nemzeti megújhodás programja. Budapest, 1990. 184. V.ö. Antall József: Modell és valóság. Budapest: Athenaeum, 1994, III. kötet. 18., 34.
[2] Antall József az MDF III. országos gyűlésén, 1990. június 2-án. Debreczeni József: A miniszterelnök. Budapest: Osiris, 1998. 137.
[3] Magyar Külpolitikai Évkönyv [továbbiakban MKÉ] 1990. 198.
[4] 1985. július-augusztusban voltam a Központ ösztöndíjasa, az Egyesült Államok Közép-Európával kapcsolatos 1918-as politikáját kutattam.
[5] Előadásom vázlata birtokomban, kivonatára ld. Népszabadság, 1990. szeptember 4.
[6] Antall külpolitikai elképzeléseire ld. Jeszenszky Géza: Antall, a külpolitikus [új változat]. Magyar Szemle, XXI. 3-4. sz. 2012 április, 37-63.; 5-6. sz. június, 8-37.; 7-8. sz. augusztus, 81-106.; 9-10. sz. október, 66-74.
[7] Utólag értesültem róla, hogy a magára találó délvidéki magyarság számos tekintélyes tagja várakozással készült a velem történő találkozásra, és ennek elmaradása csalódással töltötte el. Vajon miért nem tudta megakadályozni a program felborítását minisztériumi kíséretem, a Belgrádban otthonos Szokai h. államtitkár, illetve Őszi István belgrádi nagykövetünk?
[8] Magyar Szó, 1991. június 20.
[9] 1990. júniusi hivatalos utam részletesebb ismertetése Jeszenszky Géza: Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szomszédsági politiklája a rendszerváltozás éveiben (Bp. Osiris, 2016), 86-87.
[10] Magyar Szó, 1991. szeptember 12.
[11] „Dr. Körmendi Ferenc Hágában ismertette a VMDK-nak a vajdasági magyarok helyzetével kapcsolatos álláspontjait a Jugoszlávia-értekezlet két alelnökével.” Magyar Szó, 1991. október 2.
[12] Magyar Szó, 1991. október 6.
[13] A magyar Külügyminisztérium Nyilatkozata, 1991. október 18. MKÉ 1991, 347-349.
[14] Jó tíz évvel később az Antall-kormányt a vajdasági magyarok elhanyagolásával vádoló, egészen abszurd beállításra válaszoltam Kodolányi Gyulával (Antall külpolitikai főtanácsadójával) közösen írt cikkemben: „Az Antall-kormány és a délvidéki magyarság.” Magyar Nemzet, 2003. szeptember 5. 6. l.
[15] Ónodi János: Ország-Határ 1992. június 8. Ld. Hódi Sándor: Légüres térben. Tíz évi küzdelem a délvidéki magyarságért. Tótfalu: Logosz grafikai műhely, 2001. http://hodis.vmmi.org/delivegeken/LegTer/LT-Dok.htm#_Toc7483499
[16] A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának Nyilatkozata (XII.3.), MKÉ 1991, 384-385.
[17] Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia – a délszláv állam története. Budapest: Aula Kiadó,1999., 245.
[18] Elhangzott a Kisebbségi önrendelkezés lehetőségei Kelet-Közép Európában a Carrington-dokumentum alapján címmel 1992. november 2-3-án a Tatabányán megrendezett konferencián. Megjelent a VMDK 1992-es Évkönyvében, majd Hódi, I.m.
[19] Hódi, I.m.
[20] A cikk rövidítve, interjú formájában megjelent a Magyar Szó 1993. szeptember 22-i számában, Friedrich Anna újságíró szerkesztésében, közli Hódi 2001.
[21] Bába Iván helyettes államtitkár nyilatkozata az MTI számára, 1994. január…
[22] Hódi, I.m.
[23] Ágoston 1994-es feljegyzését a VMDP Hírlevelének 2007. szept. 26-i száma közölte.
[24] Előterjesztés az MVSZ elnöksége részére 1997.11.13-án. Közli Hódi, I.m. Dokumentumok, 53. sz.
[25] Jeszenszky Géza írása a Magyar Szó 2001. dec. 6-i számában jelent meg.
Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter és a térség, amelyért oly sokan próbáltak tenni.
