Dohányos, alkoholista, szerencsejátékos és szerb Megkíséreljük, hogy újból szeressük!

Az egyedüli nemzet vagyunk, amely szerencsétlenül szerelmes a fociba. Így vánszorgunk versenyről versenyre és reménykedünk, hogy a foci valamikor viszonozza majd a szerelmet. Vánszorgunk selejtezőtől selejtezőig, csoportkörtől csoportkörig egy kis szerelmet remélve. A gyakorlatban koldusok vagyunk, akik egy kis szerelmet szeretnének a focitól, azonban a sportág mégsem jegyzi meg a nevünket soha.

Dehát… A dohányos is azzal bátorítja magát, nem kell neki a cigaretta, az alkoholista is képes pár napot átvészelni egy kis enyhe pálinkával, a szerencsejátékos azzal, nem érdekli a kerék megpörgetése, a szerb pedig azzal, nem fog hinni a válogatottban.

Minden említett visszatér bűnös szenvedélyékez, állítják a statisztikák, ritka az, aki életében kigyógyul. Számunkra a válogatottban való hit a bűnös szenvedély, a mostani pillanatokban végletesen egészségtelen, egy időre ezért el fogjuk hagyni. Most elegünk van belőle. A dohányosnak is eljön az az éjszaka, amikor megelégeli a cigit és néhány napra elhagyja. Az alkoholista is túlvedel, majd szüneteltet. A szerencsejátékos kis kap egy pénzügyi pofont, utána lelassít.

Most egy rövid szünetet tartunk a hitünkben. Sokunk meggyőzi magát, soha többé nem fog hinni, azonban ezt csak a kitartók, keményfejűek az erős karakterrel rendelkezők privilégiuma.

És mi… Mi, a többiek… mi egy kicsit megbékélünk a hit legújabb hullámáig. Jön majd egy új selejtező, valamilyen Nemzetek Ligája, Európa-bajnokság.

Kopogtatni fogunk az ajtón, ahol azt írja: „Próbáld ki újra a hitedet!”.

De… Mi legyen ezzel a Katarral?

Jó dolgokat keresni a három mérkőzésen szerzett egy pontban drákói pszichikai büntetés. Igazolást keresni az „összejött” körülményekben a legrosszabb megoldás, mert akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem tartod kézben a dolgaidat, téged a szél sodor magával, mások mozgásának a ritmusa. Egy olyan „levél” vagy, amelynek már régóta nincs terve, és a befejezésre vár.

Brazília túl erős volt, ezen könnyen túltettük magunkat. Letarolt az ellenfél, és nem engedte, hogy valamilyen meglepetésre gondolhass, habár néhány kilométerre Katar fővárosától „eszeveszetten” felbukkantak más meglepetések.

Szaúd-Arábia elbírt Argentínával, Japán Németországgal, Marokkó Belgiummal, ezek ezekkel, azok azokkal, de Szerbia sehogyan sem Brazíliával. Azonnal elütött bennünket a fénysebességű vonat, mi pedig szöktünk a valóságba.

Gondolatban elkönyveltük, hogy megnyerjük, azonban már ekkor – legalább a fejünkben – lejjebb vettük kritériumainkat, de némelyek még úgy kalkuláltak és azzal fenyegőztek, hogy majd találkozunk a döntőben. Habár tudnivaló, igen nehéz legyőzni kétszer egy rövid időszakon belül ugyanazt az ellenfelet. Viccnek is jó.

Ekkor már elkönyveltük a Kamerun elleni győzelmet. Egy pillanatig úgy is tűnt ez a jó hitünk nem fantázia és álmodozás, csakhogy talán későn ébredtünk, mintha csak öt perccel hamarabb értünk volna oda a munkaidő kezdetére.

Puff…

Eltűnt!

Eltűnt a legnagyobb szárnylásból származó két gólos előnyünk. A 3:1-es hátrányukat az afrikai fiúk két ellentámadásból szerzett góljaikkal tüntették el. A labdarúgás archívumában igencsak mélyre kellene ásnunk, hogy találhassunk egy ilyen példát a mérkőzés ilyen paradoxonos fejlődésére.

Semmi gond, úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna és tudtuk, hogy a legfontosabb, csakúgy, mint négy éve, ezúttal is a Svájc elleni mérkőzés lesz. Ahogy a komám mondaná, most majd megmutatjuk nekik.

Érzik-e, hogy a hit, mennyire állandó módon fennmarad? A szerencsétlen szerelem minden reményt felébreszt, összekever minden kombinatorikát, hogy végül megérezhessük a másik fél érzelmeit.

Puff…

Eltűnt.

Hullámvasút és túl sok matematika. Olyan egyetemista, aki a vizsga előtti éjszaka vette kezébe a könyvet, azon töprengve, mit is tanuljon meg, mert pár óra alatt nem lehet mindent. Igen, nem azok a kérdések voltak. Pont azokat a leckéket nem tanulta meg egy hatosért.

Negyedik helyen végeztünk, a csoport legalján. A potenciális meglepetéscsapat jelző biztos csalódássá változott.

Paradox azt állítani, hogy Vanja Milinković-Savić és Strahinja Pavlović tették a legjobb benyomást, amikor ilyen sok gólt kaptunk. A védelem úgy nézett ki, mint egy szupermarketből származó lyukas zacskó. Fogd, engedd el, a zacskót egy másik zacskóval meg kell duplázni, hogy ne potyogjon ki belőle minden. A végén már nem volt több zacskó.

Nem tudom, mi a rosszabb, higgyünk abban, hogy játékosaink mindent megtettek vagy, hogy nem.

E generációnak még nem közeleg a pályafutásának a vége, ezzel mindenki tisztában kell, hogy le..

Itt van.

Nem közeleg, mert ez az. Itt van.

Itt van az a hit, amelyik pislákol, amely gondolatainkat egy új ciklus, új helyszínen megtartásra kerülő új versenyeire űzi, legyen átkozott valamennyiünkkel!

Úgy tűnik, addig fogjuk mondogatni, hogy legyen jobb, amíg egyszer csak tényleg jobb nem lesz. És az azért jó lenne, ha még azok életében következne be, akik boldogtalanul szerelmesek a futballba.

Nekünk csak az marad, hogy az újabb generációknak azt kívánjuk, ez a szerelem leljen viszonzásra. Valójában egy kicsit szenvedjenek ők is, hullajtsanak el néhány hajszálat a fejükről, mégiscsak van varázsa az ilyen mazochizmusnak.

De számukra hamarabb következzen be, mint valamennyiünknek.

Oh… A bajnokság még sok napig tart, de mi már összegzünk.

Legyen…

Megkíséreljük, hogy szeressünk és újból higgyünk.

És újból…

És újból…

És újból…

Mindaddig, amíg a futball valahol és valamikor nem viszonozza a szerelmet.

A jó anyját, t’án csak egyszer sikerül.

Miloš Bećagović (Telegraf)

U. i.:

Mindezt akkor olvastam (és utána fordítottam), amikor a szerb szövetségi kapitány azzal is magyarázta a vereséget, hogy a két albán származású játékos állandóan provokálta a kiválasztottjait. Meglehet, volt provokáció, de akkor a következő két videó részlet mit is bizonyít?

https://www.youtube.com/watch?v=f1TWtVuoEq8

(itt egyértelmű a szerb szövetségi kapitánynak a megnyilvánulása)

(itt pedig kíváncsi vagyok, mit mondhatott a lökdösődés kezdetén Milenković…)