Az évek múlásával szeretett halottaim emléke nemhogy elhalványulna, hanem fokozatosan kiélesedik. Bizonyára akadnak mások is, akik így vannak ezzel: halott szeretteink meg-megjelennek, pontosabban: emlékük kísért. Az utóbbi hetekben Sziveri János barátom, költőm volt az, aki visszajárt. Egyszerűbben fogalmazva: sokat gondolok rá, nemcsak a verseire, hanem a lényére. Jancsi, ahogy neveztük, harmincöt évesen halt meg rákban csúnya politikai meghurcoltatások, kegyetlen tortúra, hosszú szenvedés után, ennek bizony már harminckét éve, de mintha nemrég történt volna. Még mindig fáj.
Együtt gondolkodtunk igen szenvedélyesen az Új Symposion szerkesztőségében a múlt század nyolcvanas éveiben Újvidéken. Rám is, akárcsak a barátaimra, nagy hatást gyakorolt a költészete, melynek erős politikai és kritikai töltete volt. Lázadó fiatalok voltunk, teli energiával, friss elképzelésekkel, tervekkel. Összefogtunk, talán meg akartunk változtatni a világot, legalábbis a vajdasági irodalmi, szellemi, kulturális életet. Ezzel elkerülhetetlenül együtt járt a politikai konfrontáció. Ami „szép” irodalomnak indult, abból – bár nem az volt a szándékunk – harc lett. A harcunkat megharcoltuk, és vesztettünk.
Mindezt azért írom, mert november 26-án, szombaton Muzslán jártam, Sziveri János szülőfalujában. Beszédes István, a nagy múltra visszatekintő zEtna online irodalmi folyóirat és könyvsorozat szerkesztője tartott a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben irodalmi estet, bemutatta a kiadó új könyveit. A szerzők is jelen voltak, és műveikből kóstolót nyújtva felolvastak. Sinkovits Péter A hologram hintóján című regénye, Döme Szabolcs Fejbunker című rövidprózakötete, Hernyák Zsóka Vadas címmel megjelent prózakönyve, Szögi Csaba Szakura angyalai című lírai prózája került terítékre, ezenkívül Kovács Jolánka, a háziasszony is felolvasott egy felnőtteknek szóló mesét, Beszédes István, a szerkesztő pedig, aki egyébként író, költő és műfordító, arról mesélt, hogy a Firenzében élő Oto Horvat szerb nyelvű regényének fordításán dolgozik. Az asztalon hevert még a Magyarországon élő, székelykevei születésű P. Nagy István Ágrólszakadtak című verseskötete és a zombori Vasagyi Mária Eszter könyve című új regénye.
Micsoda bőség! Az ilyen könyvbemutatók arra jók, hogy esetleg kedvet kapjunk egy-egy mű elolvasásához, egyáltalán az irodalomhoz ebben az „irodalom utáni korban”. A zEtna Kiadó kis formátumú könyvei külalakra felettébb szépek, és ideje lenne, hogy az irodalomkritika tartalmilag is számba vegye ezeket. Erre most nem vállalkozhatok, csak dicsérhetem ezt az erős kis zentai kiadót, amiért fiatalok és idősebbek, írók és költők munkáit az asztalunkra teszi, és azt a kellemes gyanút ébreszti bennünk, hogy a kortárs vajdasági magyar irodalom egyáltalán nem pang, sőt igen sokszínű és titkokat rejteget. Noha számomra a nyolcvanas évek jelentették irodalmunk legizgalmasabb periódusát, noha kedves költőm és barátom rég halott, és sokan, írók, költők, művészek elköltöztek a Vajdaságból Magyarországra, noha a Vajdaságban ma kontraszelekció uralkodik a kulturális életben, szerény „behódolt tartományunk” (ezek Bozsik Péter költői szavai) szellemileg talán – merjük-e hinni? – egyáltalán nincs elveszve. Vagy?
Azt első hallásra érezni lehetett, hogy a fiatalok – Hernyák Zsóka, Döme Szabolcs – vadiúj kisprózai formákkal kísérleteznek. Szögi Csaba a Szakura angyalai című kötetében egyedülálló hangot ütött meg, elővarázsolván a mámor irodalmát – ezt még a kulturális kormányzat is elismerte, hiszen idén, nem kis meglepetésünkre, neki ítélték a Híd-díjat. Ideje lesz számba venni az ő rendkívül koherens költői, írói munkásságát is, akárcsak a jóval idősebb Sinkovits Péterét, aki mögött egy felfedezetlen életmű áll. Ha nem tévedek, nem sokat tudunk egymásról mi, írók és olvasók. Mi zajlik, mi lappang a vajdasági magyar szellemi életben a felszín alatt? Mi készül kitörni? Erre a kérdésre a jobbára még fel sem nyitott, ropogós könyvek rejtegetik a választ. Most mi, olvasók következünk!
Sinkovits Péter, Szögi Csaba, Hernyák Zsóka, Döme Szabolcs és Beszédes István a muzslai irodalmi esten (Fotó: Radics Viktória)
A muzslai művelődési ház előtt két szobor áll. Petőfi Sándor (1823–1849) és Sziveri János (1954–1990) mellszobra. Jancsinak is megvolt a maga „Segesvárja” – Újvidéken. Engem egyáltalán nem vigasztal ez a szobor, a barátom jelenlétére támadt olthatatlan vágyam – csak 68 éves lenne… Az irodalmi est után megismertem az unokáját, egy gyönyörű lányt, aki színésznőnek készül, és a sosem látott nagyapja verseit is szavalja. Ennek a fiatal lánynak és az apjának (János első fiának) a látványa, a szemük, a hangjuk, a mosolyuk megajándékozott azzal az érzéssel, hogy a szellem: él, hogy Sziveri János most is valamilyen módon jelen van köztünk. A „szellem” (ha még sejtjük, mit jelent ez a szó) az irodalomban és művészetekben honos. Szögi Csaba készülő új regénye (melyből ízelítőt kaptunk) erről tesz majd bizonyságot. Én a felforgató erejükért szeretem a könyveket, és megkockáztatom a kijelentést, hogy a vajdasági magyar irodalomnak – mindennek ellenére – lesznek még nagy pillanatai.
