Bénultan állok a Minas de Riotinto kilátón. Előttem egy tönkretett táj soha nem látott borzalma terül el. Az ég kékjéről a pillantás az összekaszabolt föld szakadékába zuhan. A távolban apró gépek sejlenek fel előttem, a felfoghatatlan mélységben felsejlik valaminek az alja. És ezt a felfoghatatlan mélységet az embernek mégis sikerült elérnie.

Minas de Riotinto. Ezt írta a táblán. Az andalúziai falu határában formátlan táj rajzolódik ki, amely a leginkább megkövült vízesések zuhatagait idézi. A falu átlagos. Nem található meg benne a spanyol építészet pompája. A házak egyszerűek, sorakoznak, mint a kivégzőosztag előtt. Annak idején a „Cég” építette azokat, ahogyan a helyiek hívták, a munkásai szükségleteinek kielégítésére.

Az 1980-as években a bányaiparban tapasztalható válság, amit az itt bányászott réz árának zuhanása idézett elő, valamint az arany és ezüst előállításához szükséges gozán hiánya eredményezte a Rio Tinto Alapítvány létrehozásának ötletét. Az alapvető cél egy tematikus park létrehozása volt a térség bányaipari örökségének helyszínén, amely a turizmus révén segítette volna nemcsak a környékbeli falvakat, hanem egész Dél-Spanyolország gazdaságát.

Az első idegenforgalmi projekt egy régi kórházépület bányaipari múzeummá alakítása volt. Ez lett a Museo Minero. A kórházat 1927-ben a brit Rio Tinto Ltd. vállalat építette.

Átadom magam a látogatói folyamának, közösen merülünk el a múzeum labirintusában. A geológiai teremben különböző színű és fényű ásványok hihetetlen példányai találhatóak, az archeológiai artefaktumok között a római imperátor, Claudius és neje, Agrippina szobra látható, de itt vannak a közelmúlt és napjaink kiállítási tárgyai is. Noha a Rio Tinto bányái már mintegy ötmillió éve léteznek, a természeti környezet rombolása csak a Rio Tinto vállalat érkezésével kezdődött meg: a cég korszerű technológiák révén, külszíni fejtéssel bányássza a nyersanyagot.

A Rio Tinto vállalat születése

„Egy februári reggelen, 1873-ban a párizsi Paris Gare d’Austerlitz pályaudvaron, egy hallgatag skót figyelő szeme láttára fémmel erősített faládákat pakoltak a vonatra. Így kezdődött az alaposan megtervezett titkos út, amely folyamán néha vonattal, néha ökrök vontatta szekérrel szállították a széfeket, Franciaország kerülőutain, a Pireneusokon át egészen Spanyolországig. A véső cél Madrid volt (…), a ládákban pedig 422.670 dollárt érő aranyrudak voltak” – írta David Avery a Rio Tinto sorsát feldolgozó könyvében amely a Nem Viktória királynő születése napján címet viseli. Abban az évben a spanyol bányákat egy londoni céghelyű külföldi tőketulajdonos vásárolta meg, amely a Rio Tinto Limited néven volt ismert.

1873. Izabella királynő trónra lépése és a törvények liberalizálása lehetővé tette a magántőke könnyebb beáramlását Spanyolországba. Ekkor vált lehetővé a réz tömeges kitermelése az elektromos ipar és a közlekedés számára, illetve a kén felhasználása a kénsav előállítására, amelyet viszont a vegyipar használt. A Rio Tinto vállalat, amelynek már a neve is erre utal, éppen Spanyolország déli részének meghódítására alakult meg. A céget egy bankárokból álló konzorcium alapította 1873. március 29-én, Londonban, közvetlenül a Rio Tinto bánya megvásárlását követően. Az alapítók között találjuk a németországi Deutsche National Bankot (25 százalékos tulajdoni hányaddal), a skóciai The Union Bank of Scotlandot, a Clark & Punchard vasútvonal építőit (20 százalékos tulajdoni hányaddal), a londoni Matheson & Co. vállalatot (ugyancsak 20 százalékos tulajdoni hányaddal), illetve két német vállalkozót, Heinrich Doetschet és Wilhelm Sundheimet (mindkettejük lakhelye Huelva – az a tartomány, amelyhez a Rio Tinto bányák tartoznak), illetve több más vállalkozót, eltérő tulajdoni hányaddal.

A vállalat a bánya 1 902 hektáros felszínét vásárolta meg, a későbbiekben pedig további 7 406 hektárnyit vett birtokba a környező magánbirtokok rovására. A bányatevékenységet összesen mintegy 13 négyzetkilométernyi területre terjesztette ki.

A vállalat volt „a föld, a szállások, a föld alatti rétegek, a hegyek, a levegő, a törvények és a szabadság teljhatalmú gazdája”, írta Koncha Espina 1920-ban megjelent kötetében, amely A halottak féme címet viseli. A kötet azért viseli ezt a címet, mert szerzője szerint azok a fémpénzek, amelyek egy borzalmas bűntény (a munkások kizsákmányolása) következtében jöttek létre, megérdemlik, hogy örökre a halottak féme nevet viseljék.

A vállalat újságírókat, parlamenti képviselőket, minisztereket és bírókat korrumpált.

„Amióta az angol cég 1873-ban Huelva tartományba fektette a pénzét, a Rio Tinto bánya térségében a polgármestereket, a bírákat, a rendőrparancsnokokat és a helyi önkormányzatok minden dolgozóját a cég igazgatója választotta ki” – írta Felix Lunar bányász, újságíró és forradalmár önéletrajzi kötetében, amely A szabad ég alatt (A cielo abierto) címet viseli.

A vállalat kegyelmétől mintegy 50 ezer ember sorsa függött.

Corta Atalaya – A nyílt seb

A múzeumból szervezetten megyünk megtekinteni a Corta Atalayát – ezt tekintik a legnagyobb európai külfejtésnek, hossza 1200, mélysége 350 méter. Nyílt sebnek is nevezik. Corta Atalaya volt annak idején a Rio Tinto vállalat legambiciózusabb projektje. Mellette terült el egy kis falu, La Atalaya, amelyben bányászok éltek, de a falu, akárcsak a régi Riotinto település a bánya bővítésének áldozatává váli. Ez a fejtés egészen 1992-ig működött. Jelenleg az idegenforgalom szolgálatában áll.

A kilátóról szemléljük a hatalmas krátert. Mély benyomást keltő színeit a számos ásvány adja. Narancssárga, sárga, lila, szürke, zöldes, fehér, barna, vörös. Itt keverednek a régi vulkáni eredetű és üledékes kőzetek is. Corta Atalaya a Pozo Alfredp bánya alagútjával van összeköttetésben, amely több mint 550 méteres mélységben húzódik, s amelyben a britek pirit, réz, cink és ólom után kutattak.

Amíg az elfeledett fejtés alján elterülő tavat figyelem, hallom, ahogyan idegenvezetőnk a rendszer változásáról, az életstílus átalakulásáról beszél. Lehetséges ez? Azt mondja, a jövőben a termékek és szolgáltatások kölcsönbe is kaphatóak lennének. Nem lenne mindenkinek autója, csak kölcsönbe venné a járművet az ügynökségtől, elmenne bevásárolni, majd visszaadná a kocsit. Vagy változtatunk a szokásainkon, vagy elfogadjuk, hogy vannak „áldozati zónák”, mondja.

Bányavidéki vonatozás

A következő idegenforgalmi látványosság a bányavonat, a „ferrocarril minero”. A Rio Tinto nem vesztegette az idejét. A vasút építése már néhány héttel a vállalat megalapítását követően megkezdődött, a rézkitermelés kezdetével egyidejűleg. A sínek kapcsolatot teremtettek a Rio Tinto bányái és tengerparti városka, Huelva között, ahol a cég fogadódokkot is épített, hogy a nyersanyagot közvetlenül a vagonokból rakodhassa át hajókra. A munkálatok két évig tartottak, összesen 84 kilométernyi vasút és mintegy 260 kilométernyi kiegészítő sín épült meg, hogy minden bányát, raktárhelyiséget és bányászfalut összekössenek. Így ez a vasú lett a 19. század végének és a 20. század első harmadának legjelentősebb vasútvonala a világon.

A múzeumban kapott térképet nézegetem. Elérem a régi vasútállomást, ahonnan a túra indul. Baloldalt azok a a megkövült vízesések húzódnak, amelyek ebben a pillanatban inkább hasonlítanak egy torta különböző színű rétegeire. Mögöttük rejtőzik a Cerro Colorado bánya központi része a térkép szerint. Az elém terülő látvány szélén feltűnik valami, ami szokatlan, sötét színű, apró hegyi folyónak tűnik. Lelkesülten állapítom meg, hogy ez a híres Rio Tinto folyó. Mindannyian lelkesek vagyunk, mint a valódi turisták. A vonatfütty figyelmeztet, hogy foglaljuk el a helyünket. Indulunk.

A vonat régi síneken csikorog. Pusztasággá vált tájakon haladunk át, régi raktárak és műhelyek mellett. Körülöttünk rozsdás vagonok roncsai fénylenek a forró andalúziai napon. A távolban felsejlik a régi bányászalagutak sziklafalba vájt bejárata; nagy uralkodók sírhelyére hasonlít a leginkább. Mellettünk nyomorult, megvetett medrében sérülten csordogál a Rio Tinto folyócska. Mintha versenyezne a vonattal, ezzel az emberi szörnyeteggel, s ahogyan távolodunk a bányától, a folyó egyre árad, egyre vadabb, vize bíborvörös habot vet, teste veszett kígyóként tekeregve rohan tovább, minél messzebbre onnan. Egyszeriben minden megváltozik, első pillantásra nem is világos, hogy mi. Zöld. Minden annyira zöld. A felszabadult folyót erőteljes fák hihetetlenül zöld koronája veszi körül.

A dús zöldnövényzettel övezett folyóról szőtt gondolatokkal térek vissza a semmibe. A tájat hegyek díszítik, amelyek a bányák meddőhányóinak több évtizedes felhalmozásából erednek. És ez a mesterséges hely méltóságos. Színösszeállítása a festészet által használt színek minden törvényének ellentmond. Absztrakt művészet.

A temetőbe tartok. Érzem, hogy egy helyet a legjobban a folyójának és temetőjének látogatásával lehet megismerni. Mindkét helyszín régen elfeledett lelkek és történeteik otthona. Leülök, nyugalomban maradok. Igyekszem magamba szívni mindazt, amit ez a hely kínál. A szagokat, a hangokat, a történelmet. Alattam hallgat a vörös folyó. A síremlékek között a pillantás a megkövült vízesésre esik. Ebben a temetőben nyugszik-e valaki, aki a mindenható Vállalat nyolcvanées uralmának ideje alatt gyakori sztrájkokban vesztette életét?

A világ első környezetvédelmi rendezvénye

A „lövöldözés évét” (az El año de los tiros) tekintik az első környezetvédelmi rendezvénynek nemcsak a spanyol történelemben, de világszerte. A Huelvai Egyetem munkatársa, Maria Dolores Ferrero a Februári konfliktusok a Riotintóban 1888-ban című tanulmányában azt kutatja, ki adott lőparancsot és hogy tulajdonképpen hány áldozata volt a tragédiának.

Azon a napon, 1888 február 4-én több ezer bányász és mintegy 20 falu földművesei, akik a Füstellenes Libában (Antihumisták Ligája) tömörültek, egy közös sztrájkban vett részt a Rio Tinto Limited ellenében. A tüntetők Minas de Rio Tinto városházája körül gyűltek össze abban a reményben, hogy tárgyalhatnak gondjaik rendezéséről. A demonstráció fő oka a bányaipari nyersanyagok kültéri vegyi-termikus feldolgozása volt: az, hogy a nyersanyagok tonnáit felgyújtották, hogy így nyerjék ki a tiszta rezet. A folyamat megállás nélkül zajlott 6-12 hónapon át évente, miközben hatalmas mennyiségű, sűrű, kéntartalmú füstöt eredményezett, amit a nép csak „pokrócnak” nevezett, s amely emberi egészségre, illetve a környezetre való ártalmasságát tekintve jelentős környezetvédelmi gondot jelentett a 19. század végén. A lakosság emiatt, ha csak tehette, menekült a térségből, amely korábban a mezőgazdaságáról volt ismert, annak érdekében, hogy friss levegőn élhessen.

A megmozdulás békés volt, egész családok vettek részt benne, a munkások a feleségükkel és kisgyermekeikkel, de jelen voltak az idősebb korosztály tagjai is. A dokumentumok tanúsága szerint még zene is volt. Ennek ellenére a faluban erős csendőri egységek és a Spanyol Királyság katonái gyűltek össze. Az első pillanatban nem is volt nyilvánvaló, honnan érkezett a lövés, ahogyan az sem, hogy ki adott rá parancsot. Általános zűrzavar alakult ki a szűk falusi utcákon, majd miután a tér kiürült, számos mozdulatlan test maradt a helyszínen. Voltak súlyos sérültek is, de ők elrejtőztek a házakban. Senki sem mert kórházba menni.

Az áldozatok hivatalos száma előbb 15 volt, majd 13, majd 14. A számok Riotinto község polgári regiszterében folyamatosan változtak. A bizonyítékok eltűntek, a mintegy 100-200 holttesttel egyetemben, amelyeket, így beszélik, a bányák mélyébe dobtak. Az állam a Vállalat mellé állt.

Továbbra is a temetőben ülök. A csend felfoghatatlan. A távolban hirtelen sziréna hangja harsan, elég hangosan ahhoz, hogy megbénítsa az érzékeket. Ez a rettenetes sziréna, amely a bombázásokra emlékeztet. Majd a megkövült vízesés mögül hatalmas dörrenés hangja hallatszott. A detonáció még egy szikla halálát jelzi.

A Rio Tinto folyó születése

A Nerva bányászfalutól három és fél kilométerre, a hegyekben kanyargó úton érek a tábláig, amelyen a következő felirat olvasható: Nacimiento de Rio Tinto – A Rio Tinto születése. Ennek a folyónak soha nem volt esélye. A forrásánál éhetetlen bánya található. Letérek a főútról, keresem a forrást. A hegyoldal bozótosában, csúszós sziklák között húzta meg magát a piciny folyó, mint valami sebzett vad. Lassan lépegetek feléje, félek megérinteni. Veszélyesnek tűnik, ugyanakkor rendkívül szelídnek. Belemerítem a kezem. A kéz vörös lesz, elveszik a sárga, kénes iszapban. Nem tudok szabadulni a rettenetes benyomástól, hogy egy hatalmas vértócsa mellett térdelek.

„Nézd, hogyan helyezték el a folyót a bányák között, gonosz szív és mostohaapa. Itt-ott vörös vize, ezen a délutánok, az ibolyaszín-sárga iszapban elkapja a lenyugvó napot; medrében szinte csak játékhajók úszhatnak. Micsoda nyomor! A Rio Tinto reze mindent megmérgezett…” írta 1914-ben Juan Ramón Jiménez (Moguer, Spanyolország, 1881. december 23. – Puerto Rico, 1958. május 29.) Nobel-díjas spanyol költő és prózaíró.

Nem tudni pontosan, a Rio Tinto folyó szennyeződésének mekkora hányada ered a bányában végzett tevékenységtől, s mekkora a geológiai környezetből, amelyben a folyó forrása található. A folyó vize erősen savas (pH értéke 2.3, néhol 0.7), szinte nem tartalmaz oxigént, sem állatok, sem növényzet nem él meg benne. Minden hal elpusztul abban a közegben, amelynek pH-értéke 4.2 alatt van.

A Rio Tinto folyó egyike a bolygónk legnagyobb szulfátlelőhelyeinek. Vizei tele vannak oldott nehézfémekkel. A folyót valamikor az 1990-es években kezdték elemezni. Annak ellenére, hogy mindaddig teljesen steril, halott folyónak tekintették, akkoriban kiderült, hogy számos mikroorganizmus lakja. Több mint 1 100 -féle gomba, több százféle alga és néhány baktériumfaj képes volt megmaradni ilyen extrém körülmények között is. A tudományos elemzések szerint a baktériumok részt vesznek egyes ásványok oxidációjában, aminek eredménye a savasság szintjének növekedése. A baktériumok által termelt savak keverednek a folyóban található káliummal és új ásvány jön létre: a jarosit.

A jarosit (névváltozatai: jarozit, sárgavasérc)  egy kevéssé ismert ásvány a mi bolygónkon, de a közelmúltban találtak ilyen anyagot – a Marson! Ha a jarosit a Rio Tinto folyóban baktériumtevékenység következtében jött létre, elképzelhető, hogy ugyanez történt a Marson is. A tudósok azt vizsgálják, hogy a Marson található jarosit szerves jellegű-e. A NASA és a Spanyol Asztrobiológiai Központ 2000. óta kutatják, a talaj eme formáiban az élet esetleges nyomait a Marson. Azt mondják, hogy a legendás „halott folyó”, a Rio Tinto lehetne a kulcs a földi élet létrejöttének kutatásában.

A bánya olcsó munkaereje: a gyerekek

A térség turisztikai attrakcióinak sorában a következő a Peña de Hierro: egy nyíltszíni fejtés, amelyben a Vállalat uralmának ideje alatt piritet bányásztak, amelyből oldószeres öblítéssel ként állítottak elő, illetve kalkopiritet, amelyből rezet nyertek ki. A mélysége 85 méter, ebből 35 méter a víz alatt van. A fejtés mélyéből fakad a Rio Tinto folyó.

A vörös tóval borított külfejtésig egy régi bányászalagúton lehet eljutni. Halkan lépdelek a többi látogatóval egyetemben. Körülöttünk mindenünnen kalapácsütések hangja visszhangzik, mintha a bányászok éppen ezekben a percekben is dolgoznának. Felvételről, hangszórókból jön a hang. Az oldalfolyosókról valamilyen kartonra rajzolt bányászok szomorú arca bukkan elő. Előttük rácsok: nem vagyok biztos benne, hogy a rácsok feladata megakadályozni a látogatókat, hogy abba az irányba menjenek, vagy a rajzolt arcokat abban, hogy valahová elszökjenek.

Az 1873-ban elsőként munkába állított 1 100 dolgozó harmadát gyermekek tették ki, közülük 47-en  nem voltak még tízévesek sem. A bánya kegyetlen hely: a sokéves robotot, a szilíciummal és kén-dioxiddal mérgezett por belélegzését, a járványokat, a bányabaleseteket és a sztrájkok éveit csak a szerencsések élték túl. A gyerekek foglalkoztatásának (a munkaerőhiányt leszámítva) a napidíj mértéke volt a legfőbb oka: a gyerekek ugyanis egy felnőtt bányász bérének csak a felét kapták meg. Emiatt egyes felnőtt munkásokat is hivatalosan „gyermekként” regisztráltak. Tekintettel arra, hogy nagyon sok gyermeket használtak ki a bányákban, az első szociális követelései egyike éppen ennek az igazságtalanságnak a korrigálása volt. Emiatt született meg 1900-ban az a törvény, amely meghatározza, hogy a munkába állás legalsó korhatára 14 év. A Rio Tinto bányáiban ezt a törvényt egészen 1924-ig nem ültették át a gyakorlatba.

A térség és egész Spanyolország történelmének egy újabb fájdalmas eseménye volt az 1920 áprilisában kitört sztrájk, amely majdnem egy teljes évig tartott. Ez volt a leghosszabb és legkimerítőbb megmozdulás a Rio Tinto Limited ellen, amelyben a harc minden létező eszközét bevetette a Vállalat is és a munkások is. Senki sem volt hajlandó engedni. Mivel abban az időben az életkörülmények a bányászfalvakban romlottak, az éhezés pedig elviselhetetlen méreteket öltött, a családok arra kényszerültek, hogy gyermekeiket messzire küldjék. Ez volt a spanyol történelem legnagyobb gyermekexodusa. Mintegy 3-5 ezer, 8-9 éves gyermeket ültettek vonatra és küldtek a fővárosba, Madridba a szüleik, ahol spanyol munkáscsaládok vették őket magukhoz.

Bella Vista – A brit urak élete

Visszatérünk Minas de Riotinto faluba. A település negyedekre oszlik. Van néhány munkásnegyed és egy úri is. A Bella Vista, ahogyan nevezik. Belépek a szép, viktoriánus házak közé, amelyeket falak választanak el a falu többi részétől. Itt ma is luxusapartmanok találhatóak, a nagyobb igényű kliensek számára. Az egyik házban, a Casa 21 nevet viselő múzeumban a brit úri réteg egykori életének minden részletét megőrizték.

A brit vállalat érkezése kultúrsokkot jelentett két olyan társadalom számára, amely arra kényszerült, hogy egymás mellett éljen: a brit igazgatók, vezetők és családjuk rétege, illetve a spanyol munkásosztály tagjai számára. Eltérő mentalitású, vallású, hagyományú és kultúrájú népességről van szó, ez pedig lehetetlenné tette, hogy egyenrangú felek legyenek, és eleve meghatározta a két közösség elkülönülését. Így épült meg a Bella Vista, az őt védő falakkal, amelyeken csak két kaput építettek – ezeket viszont őrök védelmezték. Volt példa vegyesházasságokra brit férfiak és spanyol nők között, de a Vállalat vezetősége nem nézte jó szemmel az ilyesmit, a büntetés pedig az úri negyed kényelméből való száműzetés volt.

A Bella Vista negyeden belül nagy jelentőséggel bírt az Angol Klub, a társadalmi élet középpontja. A klubban volt egy könyvtár, ahol angol nyelvű könyveket és brit napilapokat lehetett olvasni, ötórai teát szolgáltak fel, volt biliárdterme, nagy bálterme és természetesen a kizárólag férfiak által látogatható része, ahol a menedzserek és igazgatók találkoztak egymással. A britek magukkal hozták hazájukból a kedvelt sportokat is, mint a foci, a golf, a póló vagy a tenisz.

Felmegyek a viktoriánus ház emeletére. Belépek a Vállalat vezetőinek egykori irodájába. Rio Tinto Limited. A falon az egykori igazgatók arcképei sorakoznak. Az egyik alatt ez olvasható: „Walter J. Browning, Rio Tinto Limited vezérigazgatója (1907–1927)”.

Browning volt „Huelva királya”, ahogyan David Avery nevezte. Vaskézzel uralkodott a Rio Tinto bányáiban húsz éven át, szinte teljhatalma volt. A politikára gyakorolt hatása az egész tartományban akkora volt, hogy igazi brit kolóniává alakította, mintha nem is lett volna a spanyol korona uralma alatt. Browning mindig a saját lován, saját hű, felfegyverzett kísérete gyűrűjében.

„Soha egyetlen kapitalista vállalatnak nem volt olyan hű szolgája, mint Mr. Browning és nehezen találnánk még egy ilyet. Mr. Browning megbízatási ideje alatt bebizonyította, hogy nem képes megérteni a bányászmozgalom legalapvetőbb okainak jogosságát sem. A vállalat és annak érdekei jelentették létezésének egyetlen értelmét. Csak azokkal számolt, akik ellenvetés nélkül elfogadták ezt a fajta lojalitást… Soha nem voltak akkora konfliktusok a vállalat és a munkások között, mint az ő idejében. Mr. Browning volt maga a megtestesült Vállalat annak elnyomó durvaságával, érdekeivel, megértésre való képtelenségével egyetemben” örökítette meg A halottak féme című könyv.

Alto de la Mesa – A munkásnegyed

Afalu másik végén emelkedik az Alto de la Mesa. Egyike annak a néhány negyednek, amelyben a bányászok éltek. A víz és szennyvízelvezető nélküli házakat gyorsan húzták fel 1878-ban. A nap forrósága ragyogja be a zömmel fehér, szerény házakat. Az utcák kihaltak. Egy nő sétáltatja a kutyáit. Egy gyermek biciklizik, eltűnik a sarok mögött. Két idős asszonyhoz lépek, akik egy ház előtt állnak. A velük folytatott beszélgetésből megértem, hogy büszkék a vidékükre, büszkék erre a  bányászpokolra. Azt mondják, ha annyira szeretem a természetet, menjek máshová.

Saul Narbona Marquez földrajztudós jegyzeteiben Minas de Riotintóról a következőket írta: „Nehéz elképzelni, hogyan fejlődhetett volna a falu a bányászat nélkül. Az biztos, hogy nem viselte volna a Minas (bányák) nevet… de lehet, hogy a Riotintót sem. Ez csak egy egyszerű andalúziai falu lett volna, mint annyi másik, amely a mezőgazdaságból és állattartásból él”.

A 20. században tűnt el az eredeti Riotinto település a külfejtések megállíthatatlan terjedése következtében. Ez a falu korábban eltérő építészeti stílusban emelt házakból állt, ami jellemzője a hagyományos andalúziai falvaknak.

„A cielo abierto” – A szabad ég alatt

Azon az úton haladok, amely a bánya aktív részéhez vezet. Azt mondják, ez az út el fog tűnni, mert tervezik a bányászati tevékenység bővítését és két fejtés, a Corta Atalaya és a Corta Cerro Colorado egyesítését. (Vajon idő kérdése, hogy mindezen falvak eltűnjenek az új rézlelőhelyek utáni kutatás következtében?)

Bénultan állok a Minas de Riotinto kilátón. Előttem egy tönkretett táj soha nem látott borzalma terül el. Az ég kékjéről a pillantás az összekaszabolt föld szakadékába zuhan. A távolban apró gépek sejlenek fel előttem, a felfoghatatlan mélységben felsejlik valaminek az alja. És ezt a felfoghatatlan mélységet az embernek mégis sikerült elérnie.

Eszembe jut A halottak féme című kötet leírása: „A kapzsiság rémülten torpant meg a hatalmas fejtés előtt, ahol a pillantás az égről a föld süket mélységeibe süpped, hogy felébressze az álomba merült sziklákat és a Nap segítségével elmozdítsa a köveket. És a Természet számos teremtménye itt írja könyve utolsó lapjait, az Idő munkálásáról, a természetfeletti művészettel teli világ történelméről”.

A bányát 2015-ben aktiválták újra, de csak a Cerro Colorado külfejtést. Az Atalaya Mining multinacionális vállalat vette át. A Cerro Colorado az egyik legnagyobb nyíltszíni, szabad ég alatti bánya Európában, egyike volt a szulfátok legnagyobb lelőhelyének a világon a maga 500 millió tonna ásványával, amelyből még mindig több mint 250 milliót nem bányásztak ki.

A külfejtés jelenleg 4.2 négyzetkilométerre terjed ki, hossza valamivel több mint két kilométer, mélysége 230 méter. A bányászat itt 1964-ben kezdődött, majd 2001-ben beszüntették a fejtést, mert nem bizonyult kifizetődőnek. Mivel azonban 2007-ben az ásványok ára emelkedni kezdett, az EMED Mining (jelenleg: Atalaya Mining) érdeklődést mutatott az ismételt megnyitása iránt. A cég 2015-ben kapott engedélyt, s már a következő évben megkezdődött a rézkitermelés.

Az engedélyeztetés feltételei közé tartozott minden olyan terület újraerdősítése a bánya területén, ahol már nem folyik kitermelés, hogy így csökkenjen a savas esők hatása. További feltétel volt a meglévő növény- és állatvilág védelme, valamint a kulturális javak őrzése, amelyek közé tartozik Corta Atalaya is.

A projekt élettartalma jelenleg 16.5 év, azonban az újabb kutatások és az újabb ásványtartalékok felfedezése miatt várható, hogy a kitermelést 25 évre bővítik ki. Jelenleg is folyamatban van a Corta Atalaya bánya tartalékainak feltárása is, ami tovább növelné a kitermelés idejét.

Az ember és a természet mérgező művészete

Tovább lépdelek az úton, amely hamarosan már nem fog létezni. Masszív bányafelszerelés között vezet és egy hatalmas tóhoz vezet, amelyet az út kettévág. Lemegyek a partra. Hatalmas fenyők elszenesedett maradványai díszítik a tájat. Andalúzia ezen részén 2004-ben elképzelhetetlen méretű tűzvész pusztított, mintegy 30 ezer hektárnyi védett terület semmisült meg erdeivel, legelőivel és termőföldjeivel egyetemben.

A furcsa színű vízből csenevész ágak kunkorodnak, mintha menekülnének. A tájat a nehéz romlás apokaliptikus hangulata lengi be. Lassan lépegetek a narancsszínű-sárgás talajon, amely repedezik a talpam alatt, miközben elnyel a mohó, mérgezett föld. Átjutok a tó másik oldalára, itt a található az Embalse de Gossan-Cobre medence. A lilás tájban több mint kétméteres, megkövesedett szobrok emelkednek némán a magasba. Úgy érzem magam, mintha egy másik bolygón lennék, ahol nem létezik az idő.

Az Embalse de Gossan-Cobre Európa legmérgezőbb medencéje, amelybe évtizedekig hordták a Rio Tinto bányáinak ipari hulladékát. Mintegy 125 hektárnyi területen terül el, ami 8800 olimpiai medence méretének felel meg. Mintegy 90 millió tonnányi iszap található itt, amelyben magas koncentrációban találhatóak meg különféle fémek, amelyek közül kiemelkedik a vas, a réz és a cink, de telített arzénnal, cianiddal, kénnel, kálciummal és kadmiummal is. A bánya 2001-es bezárását követően megkezdődtek a természetes folyamatok: a csapadék és a medence kipárolgásai telítettek vegyi elemekkel, ami hihetetlen földrajzi formák kialakulását eredményezte a fák maradványai körül. A rendkívüli esztétikai és tudományos jellemzői miatt ezt a térséget 2005-ben kulturális és történelmi értékké minősítették.

Az évek folyamán a Gossan-Cobre medencéje a vízszint folyamatos változásait volt kénytelen elviselni a száraz és csapadékos időszakok váltakozásának köszönhetően. Így 2010 októberében a medence mérgező tartalma a Tintillo folyócska révén eljutott az Odiel nevű nagy folyóba, amely Spanyolországot választja el Portugáliától, teljes egészében beszennyezve azt. A hatóságok számos intézkedést tettek az Odiel megmentése érdekében, majd a WWF (World Wildlife Fund), miután elemezte a folyó vizét, sürgette a rajta megkezdett gát építésének azonnali felfüggesztését, illetve azt, hogy az Odiel vizét öntözésre használják: a folyó ugyanis rendkívül savasnak bizonyult amellett, hogy jelentős volt a benne lévő nehézfém-koncentráció is. Az Odiel mindmáig szennyezett maradt.

Elhagyom ezt a turistaparadicsomot, a maga minden egyediségével, amelyet a természet és a figyelmetlen emberi aktivitás közös erői hoztak létre. Magam mögött hagyom mindazokat, akik odavesztek a folyóikért, a földjeikért, a levegőjükért és az erdeikért vívott harcokban. Sem számuk, sem sírhelyük nem ismert. És magam mögött hagyok egy folyót, amely mint e sérült táj vére, lassan csordogál. A táj marad, mintegy tanújaként a hatalommal bíró Rio Tinto vállalat születésének, a Vállalaténak, amely az imperialista fejlődés megállásra képtelen szimbólumává vált.

A Rio Tinto vállalat hivatalos honlapján ma az olvasható: „A Spanyolországban található andalúziai Rio Tinto folyó mentén alapítottuk a céget 1873-ban. Büszkék vagyunk mindarra, amit elértünk. Mi, a Rio Tintóban tudjuk, hogy a jövőnk még fényesebb, mint a múltunk”.

Kép és szöveg: Mina Delić

Országos szakmai elismerés munkatársunknak, Mina Delićnek