Évzáró

A szilvesztert talán azért kíséri mindig olyan nagy mulatság, mert mindannyian félünk kissé attól, hogy mérlegre tegyük az elmúlt évünket. Végül is a dátumok meg a december 31. nem jelentenek valami sokat, dehát ez a mi mérőeszközünk. A Pressburger Csaba által szerkesztett Észverés idei utolsó előtti adásában (mely az Autonómia portálon, a Szabad Magyar Szón és a YouTube-on tekinthető meg), ahol mindig a másként gondolkodók szólalnak meg (az azonosan gondolkodók érdekes módon sosem vállalják a megmérettetést, az „azonos gondolkodás” pedig párthű és pártfüggő, a másságtól elzárkózó gondolkodást jelent), ezúttal nem mutatkozott ok sem a magunk dicséretére, sem az optimizmusra. 

A meghívott vendégek, Gyulai Zsolt civil aktivista és Vataščin Péter társadalomtudós összegzése szerint ijesztő a vajdasági (és nem csak vajdasági) magyar közvélemény uniformizálódása, a többszólamúság teljes hiánya, a diktatórikus, autoriter rendszerek elvakult pártfogolása elsősorban ezek vérprofi, szemfényvesztő, szuggesztív propagandagépezetének (egyszerűbben szóval az agymosásnak) köszönhetően. Ez az elvakultság a politikai russzofílián és Putyin agresszív háborúja, az orosz invázió igenlésén is jól meglátszik – a közösségi médiában olvasható döbbenetes hozzászólások legalábbis erről árulkodnak. Hogy történhetett meg, hogy a vajdasági magyarok (legalábbis, akik közülük felemelik a hangjukat), tehát egy minoritás az agresszort pártfogolja, és egy véreskezű diktátort dicsér? Valóban félelmetes, hogy már megint ott tartunk, hogy „néha kell a háború”, s hogy vannak, akik „megérdemlik”, hogy elpusztítsák őket. Az állami erőszak igenlése a világ leg-legszomorúbb tényei közé tartozik. Csakúgy, mint a tekintélyelvű és gyűlöletet gerjesztő rendszerek iránti szimpátia.

Tekintélyelvű, autoriter szervezet a VMSZ is, ez nem vitás, hiszen az egész MNT és a teljes tömegkommunikáció az övé, a (nem szabad) Magyar Szó tetején szinte nap mint nap az elnök vagy valamelyik pártfunkcionárius fotója díszeleg. A Vajdaságban nincs politikai és más jellegű pluralizmus sem – aki másként érez és gondolkodik, az a peremre szorul, hacsak nem a szakadékba. Ráadásul a VMSZ-nek való feltétlen elköteleződés meg is volt fizetve. Szúrjuk be, hogy a jövőben feltehetően egyre kevesebb pénz fog érkezni Magyarországról, hiszen az állam válságban van, és ínséges évek következnek. A vajdasági magyarság mindennek ellenére Orbán-imádó és Fidesz-párti közeggé változott, ami pedig nem fér össze a vajdaságiasság egyik szép hagyományával, mely a többszólamúságot hirdeti. 

A vajdasági kormányzat nem önállóan politizál s gondolkodik, nincs önálló víziójuk a társadalomról, hanem másolják azt, ami Budapestről jön, és igazodnak a belgrádi elvárásokhoz – erről is szó volt a műsorban. Egyetlen szándékuk a hatalomépítés. Akik bármivel elégedetlenek e hatalmi szervvel kapcsolatban, azok kiszorulnak a közéletből, és még az állásukat is elveszíthetik.

Ez a nagy helyzet a Vajdaságban, és nincs ezen mit szépíteni. Jó, hogy legalább nagy nehezen fönnáll egyelőre egy-két fórum, ahol civil aktivisták és a politikát, a társadalomépítést másként képzelő emberek elmondhatják, hogy mit gondolnak – nem mintha ez gyakorlatilag bármit számítana, azonban okulásunkra szolgál.

*

Szerencse, hogy az emberek szilveszterkor nem a politikával és nem az ukrajnai háborúval foglalkoznak, hanem esznek-isznak, táncolnak és mulatoznak. És talán örülhetnek, hogy a magánéletükben volt néhány jó fejlemény (ha volt), egyáltalán, hogy még élnek, és nem betegek (ha nem betegek), hogy ha pénzben nem is, de gyarapodott a család… Vagy csak úgy… A legszebb öröm az ok nélküli öröm. 

E pillanatban olvasom az interneten, hogy december 19-én a Napból érkező rejtélyes lökéshullám repesztette meg a Föld magnetoszféráját. Ezek már olyan kozmikus események, amelyek mindannyiunk életére kihathatnak. Tehát mégis vagyunk mi, „mindannyian”, emberek ezen bolygón, és ha egy napvihar katasztrófát okoz, akkor ott a megosztottságok, politikai önigazolások és összekülönbözések mit sem fognak számítani. Miért nem jönnek rá a nagy eszükért nagy fizetésekkel jutalmazott politikusok arra, hogy tekintet nélkül nációra és pozícióra, mindannyian összetartozunk (pláne mi, szegény, hanyatló vajdaságiak), és voltaképpen egy csónakban evezünk? Hogy boldoggá kellene tenni egymást, nem pedig megkeseríteni egymás életét? Hogy itt az idő Noé bárkáján gondolkodni?

Mi, magánszemélyek, akik nemigen politizálunk, mert elveszítettük a társadalmi reményeinket, ennyit tehetünk: örömöt szerezni a felebarátainknak. És ha majd sor kerül nemsokára az én saját évzárómra, ezt fogom megígérni: hogy a magánéletemben a szeretetre és a szerelemre fogom megnyitni a szívem anélkül, hogy elveszíteném a szociális kritikai érzékemet. A társas empátia fokozása a kártékony gyűlöletpolitikákkal való szembeszegülés eszköze. Jézus szerint az ellenségeinket, ellenfeleinket is szeretnünk kell, ami nem könnyű. Tulajdonképpen megértem a regnáló embereket: nekik a hatalom az életelemük. Sajnálom, mert az ilyen törekvések még a szép emberi kapcsolatokat is megmérgezik. Ami engem illet, legszívesebben mindenkivel kibékülnék, megbékélnék, azonban bárminemű erőszaknak megálljt mondanék. Azt kívánom – ünnepi időszakban lehetnek naiv kívánságok –, hogy végre szűnjék meg a nemzetek közti ellenségeskedés és az ellenségkeresés (ami egyúttal ellenségteremtés). Mi, vajdaságiak legalább tudhatjuk, hogy milyen nagyszerű többnyelvű, többnemzetiségű, többkultúrájú közegben élni: ez a mi nagy előnyünk, a hendikepünk, még ha happy end nem is látszik a láthatáron.